Interjú
Hangsúly és egyensúly
2014-01. szám / Kádár-Dombi Katalin
Móricz Zsigmond Pillangóját mutatta be a székesfehérvári Vörösmarty Színház. Gyökössy Zsolt regényadaptációját Horváth Csaba állította színpadra. A rendező-koreográfussal beszélgettünk.
Miért épp Móricz-regényt viszel színre?
H. Cs.: Évek óta kerülgetem Móriczot. Minden művében nagy jelentőséget kap a szociális környezet. Szegénység, gazdagság, társadalmi különbségek – rengeteg konfliktus fakad ezekből, és ettől érzem igazinak, öröknek a történeteit. Nagyon közel áll hozzám a műveiből áradó belső és külső atmoszféra, a szereplőkre jellemző lelki szélsőségek és érzelemdús állapotok, illetve a környezet részletes, költői ábrázolása. Gyökössy Zsolt Pillangó-átirata nagyon jó anyag, örömmel dolgoztam vele.
Akárcsak a regény, az előadás szövegkönyve is hordozza az oly jellemző dialektust. Hogyan jelenik meg ez a színpadon?
H. Cs.: Gyönyörű ez a dialektus, de szeretettem volna kiragadni a történetet a muzeális környezetből, és életszerűvé tenni. Érdekes kérdés, hogy hogyan jelenjen meg egy színpadi műben a dialektus. Láttam már példát arra – ugyan nem Magyarországon, hanem Norvégiában –, hogy a színpadon is nagy hangsúlyt fektetnek a különböző nyelvjárásokra. Zeneileg is izgalmas kihívás élővé tenni ezt a dialektust, ráadásul úgy, hogy ne archaizáljunk, hanem a lehető legtermészetesebben beszéljük ezt a nyelvet.
Mikor és hogyan kezd benned megfogalmazódni, hogy mit is szeretnél egy adott szövegből kihozni? Hogyan kezdett például a Pillangó „horváthcsabásodni”?
H. Cs.: Minden előadásomban jelentős szerepe van a testnek, a mozgásnak és az ezekkel való kifejezésnek. Itt is (mint szinte mindenhol) a környezet koreografikus megteremtése volt az első feladat. Ezután kezdtük kibontani a prózán keresztül a történetet. Talán a környezet absztrakt megfogalmazásától lesz az előadás „horváthcsabás”, amely ez esetben egy búzamező. Koreográfiával elevenítjük meg a napszámosok aratását, és ebből válik ki, tűnik elő a történet.
Az expresszív mozgás mellett ott a szöveg is. Hogyan alakul ki e kettő egyensúlya?
H. Cs.: Pontosan az egyensúly a legfontosabb, éspedig azért, hogy ne üsse ki az egyik a másikat. Igyekszem jó arányokban kitalálni, hogy mikor legyen a szöveg és a mozgás mellé- vagy fölérendelt helyzetben. Nagyon sok munkát kell erre fordítani. Próbán rögtön látom és hallom, ha kibillen az egyensúly vagy a hangsúly, és igyekszem helyreállítani. | hirdetés
 |
|
A Pillangó szereplői részben a székesfehérvári társulat tagjai, többen közülük a Forte Társulatban is játszanak, és színpadra lépnek a színművészetis diákjaid is. Hogyan kovácsolódott össze a csapat?
H. Cs.: Egy ilyen jellegű előadás abszolút csapatmunka. Ha nem kovácsolná össze a társaságot, akkor baj lenne. Figyelem, koncentráltság, alázat szükséges ehhez. Egyébként ezek ennek a szakmának az alapjai.
Mi az, ami számodra a Pillangó sava-borsát, esszenciáját adja?
H. Cs.: Azért érzem igazán aktuálisnak és örök érvényűnek a történetet, mert bebizonyítja: a szerelem képes legyőzni azt a hihetetlen nehéz életet, amely körülveszi a szereplőket. A szegénységből fakadó életminőség minden elképzelhető akadályt a boldogságuk elé gördít. Minden arra törekszik, hogy ne legyenek egymáséi. Mégis azok lesznek. Ez a gyönyörű Móriczban: árkon-bokron, tűzön-vízen át vezet az út, a fiatalok mégis egymást és nem a materiális élet „javait” választják. Bizonyos embereknek ma is nagyon fontos (és ez nem társadalmi réteg kérdése), hogy a választott pár egzisztenciálisan biztonságot nyújtson. Bár az ember alapvetően jó és esendő, sokan csak a másikban keresik a megoldást a jóra. Más lehetőség nincs a felkapaszkodásra. Jóska anyja nem jószántából, hanem kényszerből találja ki azt, hogy csak akkor lehet jobb a helyzetük, ha a fia tehetősebb lányt vesz el.
A tér üres, a jelmezek színesek. Milyen megfontolásból?
H. Cs.: Benedek Mari jelmeztervező régi alkotótársam, nagyon jó elképzelésekkel rendelkezik, mindig rátapint a lényegre. A Pillangónál az volt a koncepciónk, hogy a 20-as évek stílusa és a ma divatja keveredjen a jelmezekben. Nagyon lényeges az is, hogy milyen színű ruhákban jelennek meg a szereplők, hiszen gyakorlatilag üres térben játszunk, és így minden sokkal hangsúlyosabbá válik. A színpad pedig azért üres, hogy a koreográfia teremthesse meg a teret és a tér ritmusát.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
