Interjú
Tíz kicsi kérdés meg tíz kicsi néger
2014-01. szám / Pavlovics Ágota
Gyerekként ismerkedett meg a pályával. Számos színházi szerepet eljátszott, közben a Barátok közt Kertész Gézájaként szerette meg az ország. Volt műsorvezető a Klubrádióban, Gödöllőn művelődési házat irányított. Másfél éve vette át a Játékszínt, ahova manapság nem könnyű jegyet
 kapni, a Madách Színház utáni második legkeresettebb színház a fővárosban. Úgy gondolja, isten hosszú adós, de biztos fizető. Németh Kristóffal beszélgettünk.
Mondják, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen eldől a színészek útja azzal, hogy kinek az osztályába jártak. Osztályfőnöke rendkívüli művész, Benedek Miklós volt. Mi mindent kapott tőle?
N. K.: Miklós nagyszerű mester, messze több mint pedagógus. A gyerekeinek tekintett bennünket, személyes felelősséggel viseltetett irántunk. Az egyetem négy éve sorsdöntő volt, nem könnyű néhány meghatározó pillanatot kiragadni belőle. A mester arra tanított bennünket, hogy ezt a pályát nem a folyamatos boldogság, sokkal inkább a folyamatos munka jellemzi. Évek, évtizedek kellenek hozzá, hogy az ember megértse, megtanulja a szakma szabályait. Amikor először hallottuk, nem is nagyon értettük. Meg kellett tanuljuk, ahogy a Karinthy-novella címe mondja, hogy minden másképpen van. Miklóstól fegyelmezettséget, pontosságot, felkészültséget is tanultunk. Ugyanakkor, amikor egy próbafolyamat során úgy éreztük, nem bírjuk tovább, azt mondta: ne felejtsétek el, a munkátok véresen komoly, de csak játék. Tőle hallottam azt is, hogy a színészet úri hivatás, és nélkülözhetetlen eleme a kulturáltság. Nagy súlyt helyezett a konfliktusok megfelelő kezelésére, amire egy színházban égetően szükség van. Arra biztatott bennünket, hogy úriemberként oldjuk meg ezeket. Örömömre a Játékszín jelenlegi gárdáját a mesteremtől tanult értékek jellemzik.
Már 12 évesen komoly szerepeket játszott. Mikor döntötte el, hogy színész lesz, és milyennek képzelte a pályát?
N. K.: Kétféle válaszom van erre. Az egyik, hogy mindezt a véletlen, a vakszerencse hozta, egyébként is fatalista vagyok. Ezt igazolni látszik, hogy gyerekként összeütköztem bringával egy kisfiúval, aki történetesen Földessy Margit fia volt. Összebarátkoztunk, és hamarosan a pályán találtam magam. A másik válaszom: gyerekkorom óta úgy érzem, a színészet a pályám. Eleinte csak az fogalmazódott meg bennem, hogy jelentős alkotó szeretnék lenni. Hetedikes koromtól magántanuló voltam, ettől kezdve nem lehettem volna jobb helyeken, nem találkozhattam volna jobb emberekkel. A Radnóti Színházba kerültem, aztán Szántó Erikával forgattam, olyan színészekkel dolgoztam, mint László Zsolt, Rudolf Péter, Huszti Péter, utóbbi később az egyetemen rektorom volt. Tizenhét évesen kipróbáltam magam producerként, Leonard Gershe A pillangók szabadok című darabját mutattuk be, az előadáshoz még a Karinthy Színházat is én béreltem ki. A darab nagy sikerrel ment. A Szomszédokban szerepet kaptam, a Ki mit tud?-on verset mondtam. Rendezést tanultam az Ascher Tamás és Zsámbéki Gábor vezette osztályban, első éves hallgatóként Peter Shaffer Equusának főszerepére mesteremet, Benedek Miklóst kértem fel. Aztán két év után nem folytattam a posztgraduális képzést. Az egyetem harmadik és negyedik évében a Vígszínházban próbálhattam ki magam A padlástól a Bűn és bűnhődésig terjedő íven. Végül színészként a Budapesti Kamaraszínházban teljesedtem ki, ahol megszűnéséig játszottam.
Kezdő színészek dilemmája: elég tehetséges vagyok? Jó helyen vagyok? Hogy élte meg ezeket az éveket?
N. K.: Volt, hogy úgy éreztem, alkalmatlan vagyok, és akadt olyan helyzet is, amikor fogalmam sem volt, merre menjek. Persze volt olyan időszak is, amikor azt gondoltam, én leszek a korosztályom legjobb színésze. Nagyon fontos pillanat volt, amikor rájöttem, nem ez a lényeg. Jó színész kell legyek, de nélkülözhetetlen az a képesség, hogy tudjam őszinte ámulattal nézni a kortársaimat. Örülök, hogy most a Játékszínben olyan kollégák vesznek körül, akikkel naponta átélem ezt az élményt.
Megtörtént, hogy rosszul érezte magát egy szerepben, mert azt gondolta, nem sikerült?
N. K.: A színész általában úgy érzi, hogy nem volt elég jó. Legritkábban mondja azt, hogy ma minden tökéletes volt. Aztán van 1–2 szerepe, amire azt mondja, ez jó volt, ám a zömével elégedetlen. Nem is látjuk magunkat úgy, ahogy a nézők. Van, hogy elégedetten jövünk le a színpadról, de elégedettségünket nem igazolja a nézők tapsa. Máskor azt gondoljuk, ez ma este nem sikerült, a közönség pedig viharos tapssal honorálja a produkciónkat.
Volt, hogy elbizonytalanodott, úgy érezte, más utat kellene járnia?
N. K.: Meghatározó volt számomra, amikor megértettem, a színészet nem feltétlenül értelmiségi foglalkozás. Jó munkásemberek is képesek kiváló teljesítményre. Engem a játék intellektuálisan nem elégít ki. Ahhoz, hogy boldog legyek, kell a színház, a rádió, a televízió. Ráadásul az intellektuális fejlődésem folyamatosan új feladatok felé fordít. Sokáig azt gondolta rólam az édesapám, aki jogász közgazdász volt, hogy semmi közöm nincs a reáltudományokhoz. Mára ez megváltozott, a vállalkozói ismeretekben való elmélyülés, a színházban a kontrolling kialakításában való részvétel éppen akkora izgalom számomra, mint egy új színdarab elolvasása. | hirdetés
 |
|
Apropó új színdarab. Agatha Christie lebilincselő történetét, a Tíz kicsi négert próbálják. Miért pont erre a műre esett a választásuk?
N. K.: Egy előadás sikere a jó szerző és a jó darab kiválasztásával kezdődik. Amikor beszélni kezdtünk róla, a színházban mindenki egyetértett abban, hogy jó választás. Galambos Attila pedig olyan új, korszerű szöveget készített, ami frissé teszi a darabot. Manapság a nézőket lenyűgözi a filmek látványvilága. Ezt nem tudjuk színházban produkálni, erősségünk a színészi játék, de a mi előadásunk is filmszerű lesz, sok trükkel. Szakemberek segítenek abban, hogy meglepő, szokatlan elemekkel kápráztassuk el a nézőket, hogy tökéletes illúzió, igazi varázslat szülessen a színpadon. Hozzánk azért váltanak jegyet a nézők, mert élményeket szeretnének kapni, pozitív élményekkel akarnak távozni tőlünk. Az a dolgunk, hogy megtaláljuk a legjobb darabokat, valamint a megfelelő arányt a magas művészi színvonal és a szórakoztatás között.
Hogy állnak? Milyen az osztályfőnökével egy színpadon állni?
N. K.: Remek a hangulat, élvezzük egymás társaságát. Nem kis feladat egy sokszereplős darabot hat hét alatt jól megcsinálni, de fegyelmezett, feszes tempójú próbákkal el fogunk készülni. Ami pedig Benedek Miklóst illeti, megtiszteltetés, remek, fantasztikus dolog vele egy színpadon állni.
Szereti egyedül felépíteni a szerepét, alázattal követi a rendezői koncepciót, vagy akkor érzi jól magát, ha közösen alakítják ki a karakterét?
N. K.: Alkalmazkodni kell a rendezőhöz, ez alapelv. Ugyanakkor a rendezők jelentős része felkészületlen, velük csak úgy lehet dolgozni, hogy az ember a szájukba adja, amit a szereppel kapcsolatban gondol, mintha rendezői instrukcióként kapta volna. Azokkal a rendezőkkel szeretek dolgozni, akik tudják, mit szeretnének. Van, aki azt mondja: csináld, amit gondolsz, lehetsz rossz is, majd meglátjuk, mi lesz belőle. Ilyen rendező például Csiszár Imre vagy Lukáts Andor, aki felkészült, de kreativitást vár a színésztől is. Aztán van a diktátor, aki nem tűr ellentmondást, köszöni, nem kér tanácsot. Centire megmondja, ki hova álljon, milyen hangszínen szólaljon meg. A tehetséges diktátor, mint például Szirtes Tamás vagy Alföldi Róbert, végtelen biztonságot ad a színésznek. A tehetségtelent ne firtassuk. A színész dolga, amikor szerepet próbál, hogy végrehajtsa az instrukciókat, jól játsszon, nem az ő kompetenciája, hogy gondolkodjon az előadásról.
A február 15-én bemutatásra kerülő Agatha Christie-darabon kívül hol láthatjuk a közeljövőben?
N. K.: Tavaly csak szilveszterkor ugrottam be játszani a saját színházamban, idén egyetlen szerepem van a Játékszínben: Lombard, akit a rendező, Szirtes Tamás osztott rám. Máshol viszont fogok játszani. A Rózsavölgyi Szalonban február 27-én mutatjuk be Frederick Knott Gyilkosság telefonhívásra című darabját. Partnereim Danis Lídia, Szervét Tibor, Őze Áron és Szűcs Péter Pál lesznek.
Gyakori fohász: friss levegőre van szüksége a színházi szakmának. Úgy hírlik, van egy egészen pici színház, ahol igen fiatal az igazgató. A Jégszínház első emberét Németh Lőrincnek hívják.
N. K.: Ami a szakmát illeti, a nagy öregek nem képezték ki az utánpótlást, ami azért baj, mert az évek sebesen mennek. Amikor a Barátok közt sorozatot forgattuk, egy alkalommal siettünk valahova, és a producer, Kalamár Tamás utánunk szólt. Hova mentek, fiatalok? Mindannyian hátrafordultunk, majd rám nézve hozzátette, rád ez nem vonatkozik. Szintén ő mondta, akár a hegyen felfelé mész, akár lefelé, mindig köszönni kell. Neked is jól fog esni, ha köszönnek, amikor majd jössz lefelé. Ami pedig a kisfiamat, Lócit illeti, nálunk otthon színház és orvosi rendelő működik felváltva. Hol apa, hol anya munkáját játsszuk. Boldog vagyok, hogy a jóistentől egy ilyen ép lelkű, érzékeny, intelligens kisgyereket kaptunk, hogy felneveljük. Például amikor egy fárasztó nap után azt mondtam neki, nem látod, hogy apa mindent megtesz érted, azt válaszolta, látom, és te nem veszed észre, hogy én is mindent megteszek érted. Lóci nagyon szereti a verseket, különösen Szabó Lőrinc verseit, azt gondolja, hogy a versek főhőse ő maga. Tavasszal közös verslemezünk fog megjelenni, amelyen Lóci Szabó Lőrinc Kicsi vagyok én című versét szavalja.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
