PM Online | Színház

Lovas Rozi tavaly, amikor először játszott a Pécsi Országos Színházi Találkozón, A vágy villamosa miskolci előadásában nyújtott Stella-alakításáért kapásból kiérdemelte a legjobb 30 év alatti színésznőnek járó díjat. Idén pedig a Miskolci Nemzeti Színház A tanítónő című produkciójának címszerepét adja majd a pécsi fesztiválon.

Különös, hogy bölcsészkarra is jártál, mielőtt színinövendék lettél.
L. R.: A szüleim ellenezték, hogy színésznek menjek, nem is vettek fel rögtön. Egy ideig én sem tudtam pontosan, hogy mit akarok, és ez befolyásolja az ember kisugárzását. Sokáig zárkózott, halk, nem a helyén lévő emberkének tűnhettem. Ezek a bizonytalankodás évei voltak.

Elfogadtad, amikor nem vettek föl? Úgy gondoltad, hogy igazuk van, vagy épp ellenkezőleg, hogy tök hülyék?
L. R.: Semmiféle önbizalmam nem volt ilyen téren, úgyhogy teljesen elfogadtam. Nyilván csalódásként éltem meg, de kívülről nem hiszem, hogy sok minden látszódott rajtam, mert a színészettel kapcsolatban annyira mélyen volt bennem elfojtva a vágy, az akarás. Teljesen logikus döntés volt, hogy ezt a lánykát nem kéne fölvenni.

Először csak Pestre felvételiztél?
L. R.: Igen, és már az első fordulónál kiestem. A következő évben pedig a második fordulón, de akkor már beadtam a jelentkezésem Kaposvárra is, és oda fölvettek. Az első sikertelen felvételi után megéreztem, hogy egy határozott döntés hiányzik, és ezt meghoztam. A következő évet pedig rászántam a felkészülésre. Akkor már nagyon céltudatos voltam. A kaposvári felvételiben is örömöm telt, és onnantól kezdve végig azt éreztem, hogy a helyemen vagyok, szeretnek. Megbíznak bennem, látnak bennem lehetőséget. És azóta nem kérdés, hogy nekem ez a pályám. Szerencsém van, nagyon sokat tudok játszani, és amikor először léptem fel a POSzT-on, rögtön díjat kaptam. Úgy érzem, hogy jó felé haladok, és baromi nagy mázli, hogy erre terelődött az életem. Ettől emberileg is kinyíltam. E nélkül lehet, hogy nyuszi módra bóklásznék a világban.

Párhuzamosan játszhatod Opheliát, Júliát, A tanítónő címszerepét.
L. R.: Nagyon jól alakult eddig a pályám, tökéletes sorrendben követik egymást a szerepek. Ilyen szempontból el vagyok kényeztetve, igen jókat játszom, nagyszerű emberekkel találkozom. Egyik próbafolyamatomról sem tudom azt mondani, hogy bárcsak ne lett volna, mindegyikből igen sokat tanultam. Az, hogy saját magammal meg a családommal is küzdenem kellett azért, hogy ezt csináljam, talán most hozta meg a gyümölcsét. Így fokozottan tudom értékelni azt a jót, amiben vagyok. Most sem érzem, hogy ezt megérdemeltem, folyamatosan félek attól, hogy esetleg valamit nem jól csinálok, és nehogy elromoljon ez a dolog. Közben pedig harmóniát érzek. És tisztában vagyok vele, hogy milyen szerencsém van. Az osztálytársaimon, az előttem, utánam végzett embereken látom, hogy mennyire szörnyű, amikor valakinek nincs munkája, vagy telefonálgatnia kell, megharcolnia azért, hogy valami legyen. Van, aki ugyanannyit dolgozott, mint én, ugyanannyira akart színész lenni, mégis sokkal szerencsétlenebbül alakult a pályája. Abban hiszek, hogy az, hogy az ember mit sugároz ki önmagából, mennyire harmonikus, nagyon határozottan látszik rajta, és be is tudja vonzani a jó dolgokat, illetve el tudja magától taszítani. De ezt nem úgy értem, hogy a jókedvű embereknek jó dolguk van, a rosszkedvűeknek pedig rossz. Egy magával folyamatos vívódásban lévő, zűrös alak is éppolyan fantasztikusan izgalmas színész tud lenni, mint aki valamiféle harmóniát érez magában. Bennem is rengeteg kérdés van, gyakran kételkedem önmagamban, nem hiszem el azt, hogy jó, amit csinálok, és őrlődöm. Vagy például befolyásolnak a kritikák, és az olyan emberek véleménye, akikre felnézek. De legbelül érzem, hogy a helyemen vagyok, és arra halad az életem, amerre kell.