Floridára mondják, hogy a Jóisten előszobája, amerikai nyugdíjasok lakják, egy tevékeny és hasznos élet levezetéseként leköltöznek a napsütésbe, szívják a finom, sós levegőt, üldögélnek a nagy víz partján, csöndesek, lassúak. Az életet már befejezték, nincs feladatuk, a gyerekeket fölnevelték, a munkát elvégezték. Nem szaladnak sehová, nem várnak csodára. Csak élnek. Szabadok. Lehet, hogy szabadnak lenni nem is annyira jó dolog.
Kíváncsi vagyok, megijednek-e azok, akiket a Nemzet Színészeivé választanak. Mert persze megtiszteltetés, persze, egy hosszú élet munkájának elismerése, anyagi biztonság és közszeretet, de mintha azt is sugallná: ez már a betakarítás ideje. Ennél följebb már nem visz az út. Ez itt Florida, a paradicsom. Vagy annak előszobája.
Elveszítjük a Nemzet Színészeit. Igaz, elveszítjük azokat is, akik nem a Nemzet Színészei, aztán majd minket is elveszítenek az itt maradók, ez a túlélés ára. Ami egy idő után mindenkit foglalkoztat, az a mi marad. Mi marad utánunk, mire fognak emlékezni, akik még láttak minket, akik beköltöznek lakásainkba, hallgatták a meséinket, szófordulatainkat. Áldó imádság mellett?
De hát most nem rólunk van szó, hanem a Nemzet Színészeiről. Ma már nem igaz, hogy a színészet a pillanat művészete, elvész, amint a művész elhagyja a színpadot, vagy legkésőbb azokkal, akik még utoljára látták. Újházi Ede emlékét valóban csak a tyúkhúsleves őrzi, de aki ma leül, ha nem is egy tyúk-, de egy hagyományos húsleves mellé, az egy kicsit szeretne Latinovits lenni, zsebkéssel kapargatni az erős paprika magjait a gőzölgő tányérba, szalvétával törölgetni a bajuszát, függetlenül attól, hogy van-e valóban bajusza, avagy csak képzeli. A színészet örök. |
Az a kérdés, hogy vajon mi az örök bene. Mert nem győztem hüledezni, amikor Sinkovits Imre halála után a nekrológok a nagy szerepek között felidézték Törpapát és Barbapapát. Törpapa? Amellett, hogy ez az ember volt Mózes, a nagyszakállú, és most is ott áll kőtáblákat emelve a Nemzeti Színház előtt? Azóta eltelt néhány év, és az ember rájön, hogy Törpapa talán tényleg maradandóbb, mit a kőtáblák.
Nemrég hunyt el Szabó Gyula, és megint valami hasonló történt. Nem a paraszti hősöket emlegették, nem a súlyos, deszkákat reszkettetető indulatot, hanem a Magyar népmesék sorozatot. Meg Doktor Bubót, a rezignált baglyot, elegáns epikureust, zsakettben és piros mellénnyel, szivarral a szájában. Nincs itt valami aránytalanság? A Nemzet Színészei, és akkor mi, elérzékenyült megmaradók rajzfilmfigurákat emlegetünk, hej, azok voltak a szép idők?
Talán így helyes. Így igaz. Így élnek tovább, az ifjú szívekben. Nekünk meg az a remény marad, hogy legalább ezt megérjük, látjuk a generációról generációra megújuló szeretetet.
|
vissza
vissza a lap tetejére
