Interjú
A színházcsinálás terápia is egyben
2015-02. szám / Szepesi Krisztina
Gáspár Sándor a második évadát tölti székesfehérvári Vörösmarty Színházban, ahol most épp a Mesterkurzusban Sztálint játssza, az Őfelsége komédiásában pedig Moliére-t. Február 14-én a Győri Nemzeti Színházban mutatták be A revizort Bagó Bertalan rendezésében, melyben a polgármestert alakítja.
 Szinte bevonzza azokat a darabokat, melyek nagyon határozottan reflektálnak a mai történésekre. Korábban ott volt a Don Carlos és a Mephisto, Fehérváron a Mesterkurzus és az Őfelsége komédiása, most pedig A revizor.
G. S.: Én ezzel nem foglalkozom, inkább örömmel csinálom azt, ami a dolgom, és hála istennek minőségi emberek társaságában csinálhatom mindezt. De nagy öröm és hízelgő, ha ez tényleg így van, hiszen valóban hihetetlenül jelentős, nagy és emberpróbáló szerepeket játszom, így az sem véletlen, hogy a próbaidőszakok után, népi kifejezéssel élve: kivagyok, mint a liba. Megmondom őszintén, nagyon várom már a nyarat is, illetve azt, hogy „csak” játsszam ezeket az előadásokat, hiszen a próbaidőszak számomra mindig a legfárasztóbb. Mostantól azonban, hogy bemutattuk A revizort, abban a különleges helyzetben vagyok, hogy más dolgom nincs, csak játszani a Budapest–Székesfehérvár–Győr tengelyen.
Ezek szerint nem kíméli magát a próbákon.
G. S.: Én csak magamból tudok kiindulni és talán ezért is fárasztanak le annyira a próbák. Rengeteget kell magammal foglalkoznom, ami érdekes dolog, hiszen valójában a szerepről beszélek, de a munkaterületem mégis a saját idegrendszerem és fizikumom. És sokat kell magamat gyepálni, hogy a dolgok megszülessenek.
Nehezen jönnek elő a dolgok?
G. S.: Az utóbbi időben a legtöbb szerepemben meghaltam. Azt végiggondolni, hogyan lehet odáig eljutni, hogy ez megtörténhessen, és színészként hitelesen lehessen eljátszani, még ha csak a képzelet szintjén is, nagyon erős belső koncentrációt és folyamatos kontrollt igényel. Ez bizony olykor akár vakvágányokat is feltételez, melyeken szintén mind túl kell esni. Bátornak kell lenni, de persze nem hűbelebalázs módjára, hanem valamiféle tartásból. Ez pedig eléggé legyepál engem, de nem panaszként mondom ezt, mert gyakorlatilag ezért érdemes színésznek lenni.
Szokta is mondani, hogy a szerepein keresztül ki tudja adni magából a felgyülemlett feszültséget.
G. S.: Ezt persze nem én találtam ki, de a színházcsinálás valóban terápia is egyben. Segít valamit kibeszélni, akár kiordítani magunkból, arról nem is beszélve, hogy az a sok őrületesen pozitív visszajelzés, amit jó esetben az ember kap, és amivel én szintén el vagyok kényeztetve, mindenképpen azt mutatja, hogy érdemes csinálni.
Hogy került most Győrbe?
G. S.: Forgács Péterrel, a győri színház igazgatójával régóta ismerjük egymást. Együtt jártunk főiskolára, ha nem is egy osztályba vagy egy évfolyamba, de egy időszakban. Gondolom, hogy ő és Berci együtt ötölték ki, hogy játsszam én a polgármester szerepét, de megmondom őszintén, nem kérdeztem, ebben eléggé szemérmes vagyok.
Ezzel A revizorral hogyan beszélnek a máról?
G. S.: Ez a darab nem szorul aktualizálásra és talán ettől a világ egyik legjobb társadalomszatírája. Az előadás egyedisége és egyénisége Bagó Berci, a győri társulat és az én ízlésem keverékéből áll össze. Hála istennek az eddig játszott előadások sikeréből az látszik, hogy ezek az energiák jól adódtak össze. | hirdetés
 |
|
Jók ezek a társulaton kívüli munkák?
G. S.: Kifejezetten izgalmasnak tartom ezeket, nem is új keletű dolog ez nálam, hogy vendégként játszom más társulatoknál. Az elmúlt években sok helyen megfordultam: játszottam a Katona József Színházban, Zalaegerszegen, Szolnokon, sőt a Bárkán is vendégeskedtem.
Az Új Színházban töltött évek alatt is rengeteg helyre hívták szerződni is, nem csupán szerepre. Mitől ilyen kapós?
G. S.: Talán az is benne van, hogy még nem veszítettem el a játékkedvemet, aminek a tévedésekkel, a hibákkal és a színház körül átélt rossz élményekkel együtt is meg kell maradnia. A korosztályomból nagyon sokan már jóval fiatalabban kiégnek, kívülről kezdik el szemlélni a dolgokat, cinikussá válnak, amit meg tudok érteni. De az is lehet, hogy elkezdenek pozíciók után hajtani, színházat igazgatni, és ehhez keresik a megfelelő utakat szakmai vagy akár politikai értelemben. Ezek mind-mind olyan típusú energiák, melyek nem feltétlenül tudnak párhuzamban működni a színészi energiákkal. Szerencsére soha nem voltak ilyen ambícióim.
A személyiségében hogyan tartotta meg a játékosságot?
G. S.: Egyrészt ösztönösen, másrészt pedig van egy nagyszerű színészbarátom, az öcsém: Gáspár Tibor. Tizenhat hónap van köztünk, és hozzám hasonlóan óriási főszerepeket játszik Budapesten, Nyíregyházán, Miskolcon és sok más színházban hosszú évek óta. Egymással meg tudjuk osztani minden problémánkat, és talán ezért is van, hogy bármilyen gondom van, nem érzem, hogy ez csak velem fordulhat elő, és más úgyse értené meg. Nagyon sok erőt adnak nekem ezek a beszélgetések.
Az pedig egy döntés, hogy kivonja magát a politikából, miközben végignézte az Új Színház és a Nemzeti Színház „átalakulását” is.
G. S.: Abban a pillanatban elveszíteném a saját személyes hitelemet, ha becsapódnék, besorolódnék valahova. Ha a színpadon vagy a moziban néznek, nagyon fontos, hogy azzal az emberrel tudjon azonosulni a közönség, akit játszom, hiszen aznap este azt a karaktert képviselem. Nem szabad, hogy ebbe mindenféle politikai gondolatok keveredjenek, amelyeket a hétköznapi létezésünkben mondunk és tapasztalunk.
Ez a második évada Székesfehérváron. Lehet ez akár hosszú távú együttműködés is?
G. S.: Soha nem gondolkodom azon, hogy mi mennyi ideig fog tartani, hanem teljes odaadással teszem a dolgomat addig, amíg el nem jutok ahhoz a felismeréshez, hogy már nincs értelme, mások nem akarják, vagy már nem abban vagyunk, amiért összejöttünk. Nagyon szeretem ezt a társulatot, és remélem, hogy még sok-sok közös bemutatónk lesz. Nagyon sok emberrel még nem volt szerencsém dolgozni, pedig együtt vagyunk, egy csapatban. Vagyis vannak még bejáratlan útjaim itt.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
