Interjú
Mostanra elengedtem a musicalt az életemből
2015-05. szám / V. P.
Dolhai Attila tízévnyi musicalsiker után szerencsét próbált az operett és az opera műfajában is, amiről azt mondja, semmiféle hiúság vagy sznobizmus nincs benne, ennél sokkal átgondoltabban hozott döntést. Idén ünnepli 100. évfordulóját A csárdáskirálynő, melyben a színész Edvin szerepét játssza, és még ezen túl is rengeteg feladata van, többek közt egy kortárs opera ősbemutatójára készül.
Már két éve arról beszéltél, hogy műfajbeli váltásban gondolkozol, és a musicalek helyett az operetténeklésbe fektetnél több energiát. Előre eltervezted az egészet?
D. A.: Alapvetően olyan típus vagyok, aki igyekszik előre gondolkodni, és a színművészeti egyetemen is arra neveltek, hogy kicsit tovább gondoljuk magunkat a pillanatnál. Nagyon nem volt egyszerű meghozni ezeket a döntéseket, hiszen nehéz volt elengedni az óriási musicalsikereket, de egy-egy műfaji kirándulás során mindig eljátszottam a gondolattal, hol érezném igazán otthonosan magam, hová fejlődhetnék még, ha az operettet vagy az operát választanám. Sokat mérlegeltem, mostanra elengedtem a musicalt az életemből, és szép lassan megtörténik az a változás, amiért Bagó Gizella énektanárnőmmel dolgozunk, miközben nyilvánvalóan még tudatosabban kell tennem a dolgom, hogy ezekben a számomra új műfajokban is a musicalekhez hasonló sikereket érhessek el. Ez pedig nem megy másképp, csak ha nagyon tervszerűen élek, és legalább egy-két évre előre látom, mit fogok csinálni.
Első operaszereped a Parasztbecsület volt 2012 nyarán a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Mesélted, hogy elsőre nem fogadtak tárt karokkal.
D. A.: Volt is igazságuk ebben, hiszen szakmailag akkor még nem voltam annyira felkészült, de arra nagyon jó volt, hogy belekóstoljak egy másik világba. Sokkal nyitottabbá váltam és megértőbb is lettem azokkal, akik ebben a műfajban tevékenykednek, mert felismertem, mennyire sokat tettek azért, hogy operaszínpadra állhassanak. Nagyon hálás vagyok a sorsnak és Kerényi Miklós Gábornak, aki ilyen lehetőséget adott.
Most pedig már egy kortárs opera ősbemutatójára készülsz.
D. A.: Zsótér Sándor rendezésben Fekete Gyula Egy anya története című operáját mutatjuk be a miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon, ami nagyon nagy szakmai kihívás nekem. Mostanra már tudom, hogy mire vállalkozom, amikor egy ilyen feladatba belevágok, és szeretnék azon a nívón szerepelni, ami elvárható egy operában.
Erre az elmúlt években tudtál már az operett mellett is készülni?
D. A.: Az operett és az opera között azért van némi átjárás, ellentétben azzal, amikor a musicalszerepeim mellett már tavaly Szegeden felléptem A csárdáskirálynőben. A gondolataim hátterében nem sznobizmus vagy hiúság áll, hanem a musicalszerepléssel szerzett óriási színpadi rutin mellett szeretnék a megszerezhető legnagyobb énektudással más műfajt énekelni. Ha tudatosan teszem a dolgom, a zene önmagában képes hatni, és én tolmáccsá tudok válni, amiben nem az a lényeg, hogy én csinálom, hanem hogy a zene meg tud születni abban a valójában, ahogy azt a zeneszerző és a zenei vezető megálmodta.
| hirdetés
 |
|
A közönség szempontjából is érdekes a váltásod, hiszen a musical, az operett és az opera közönsége nem nagyon fedi egymást.
D. A.: Nagyon sok olyan nézőt csábítottunk már be az operett-előadásainkra, akik azelőtt csak musicalekből ismertek engem. És szép lassan azok a nézők is változnak hozzám hasonlóan, akik musicalen nőttek fel velem együtt az elmúlt tíz évben, és talán nekik is fontos lesz egy másfajta kikapcsolódás.
Nemcsak éneklésben különböznek ezek a műfajok, de színészi szempontból is.
D. A.: Azt hiszem, minden egy tőről fakad. Lehet, hogy más eszközöket használunk, de bennem a szándék és az élmény ugyanaz. Korábban mondták, hogy Mozart, Rudolf és a többi szerep ugyanolyan romantikus hős, nincs különbség. De pont ez a lényeg, az a kihívás, hogy amikor Edvint játszom A csárdáskirálynőben vagy Dorozsmai Pistát a Csókos asszonyban, akik mind bonvivánok, megtaláljam bennük a különbözőséget, és azt tudjam megmutatni. Sokszor jut persze eszembe, milyen jó lenne egy táncos-komikus szerepet eljátszani egyszer, hiszen mégiscsak ők viszik el a tejfölt. De persze ez csak egy kis játék, és ezzel is azt akarom hangsúlyozni, hogy egy skatulyán belül is nagy feladatok ezek, és ha kliséket játszunk, a nézők sem figyelnek oda ránk. A legfontosabb a jelenlét, ezt tanultam a színművészetin, és ezt használom mindhárom műfajban.
Említetted A csárdáskirálynőt, amely most 100 éves.
D. A.: Az operett egy veretes műfaj és abban, amit mi játszunk, ehhez is tartjuk magunkat. Ez nem azt jelenti, hogy ósdi vagy poros, hanem hogy klasszikus, amihez hozzátartozik a csillogás. Ez egy kicsit mese, ami el van emelve a valóságtól, miközben kritika is az adott korról. A csárdáskirálynő talán azért ilyen népszerű, mert varázslatos a zenéje, és azokkal a slágerekkel, melyek a darabban vannak, magában hordozza a sikert. És butaság lenne azt gondolni, hogy száz évvel ezelőtt máshogy szerettek az emberek. Másfajta korlátaik voltak, de ugyanúgy éreztek. Vagyis A csárdáskirálynő ettől is nagyon mai és modern tud lenni és attól is, mert Kero nagyon pontosan vezette végig a szándékait. A századik évfordulónak köszönhetőn van rá mód, hogy nagyon szép kiállításban láthassa a közönség az előadást. Nagyon boldog vagyok, hogy részese lehet ennek a történetnek.
A következő évadban pedig még több operettszerepben láthatunk.
D. A.: Amellett, hogy az Egy anya történetét, amit Miskolcon mutatunk be, Budapesten, a Zeneakadémián is játszani fogunk, lesz két bemutatóm: a Sybill ősszel, A chicagói hercegnő pedig tavasszal. Vagyis szép számmal érkeznek a lehetőségek, és úgy érzem, nem kell sürgetnem magam.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
