Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
Abban a színházban hiszek, ami kicsit megfacsar
2016-04. szám / Gősi Lilla

A Junior Prima díjas színművésszel, Nagy Dániel Viktorral a Belvárosi Színházban este ta­lál­ko­zunk. Kicsit biceg, a sérülését színpadon szerezte, de megnyugtat, nincs nagy baj, nem is lehet! Hiszen jön egy premier, aztán pedig készülés az Egy fenékkel két lovat című következő siker­gyanús Orlai-produkcióra.

Éjszakai ember vagy?
N. D. V.: Abszolút. Nehezemre esik a korán kelés, és hajnali kettő-há­rom­nál előbb nem alszom el, főleg, ha tízkor végzek a munkában.

Mivel foglalkoznak a szüleid?
N. D. V.: Édesanyám egy külkereskedelmi cégnél dolgozik vezető pozícióban. Mindkettőnk csillagjegye Szűz, tőle örököltem a pre­ci­zi­tá­somat. Törekszem rá, hogy mindennek megtaláljam a helyét. Édes­a­pám sokat utazott és vendéglátózott, aztán taxizni kezdett. Tőle ha­tal­mas szabadságvágyat és az igazságérzetet örököltem, meg sajnos a makacsságot.

Miért sajnos?
N. D. V.: Mert akadályoz a tisztánlátásban, a dolgok objektív értékelésében. Jó volna kicsit lazábban kezelni az életet, a munkát, és az örömre koncentrálni a dolgok mélyén, nem a problémákra. Mellesleg problémák csak akkor vannak, amikor nem vagyok elég rugalmas. Van persze pozitív oldala is az öntörvényűségnek. Ragaszkodom a pályámmal kapcsolatos elképzeléseimhez, ezért nem vagyok társulati tag kőszínházban, és szabadúszóként a sok munka mellett is szabadnak érzem magam.

A műfajok közül sem kötöttél ki egyetlen mellett.
N. D. V.: Igen, ha nem énekelnék, azt érezném, egy részem nem lélegzik. Hangmesterem, Bagó Gizella segít abban, hogy helyt tudjak állni a zenés darabokban, és mint énekes is ki tudjak teljesedni. Ez nagy ajándék az életemben. A szinkronizálás is színesíti a hétköznapjaimat, illetve mindig van valami projekt, amiben a színház mellett részt veszek. Most épp a Budapesti Tavaszi Fesztiválra készülök. Vannak gyöngyszemek az életemben, amik annyira közel állnak hozzám, hogy időnként, mikor elfáradok, abból merítek energiát, hogy ezeket játszhatom. Például a Tajtékos napok az Ódry Színpadon, ami egy rendhagyó, nagyon különleges előadás. Az RS9 Színházban is van egy ilyen darab, a Medve, amit önköltségen hoztunk létre, hatalmas játékkedvvel. Én kedvelem az abszurdot, és bátran mondhatom, hogy ez az előadás kielégíti a hasonló ízlésű színházkedvelőket. A nagyközönségnek készülő előadásokban ritkán tapasztalom színészként azt a felszabadító erőt, amit az alternatív színház kötetlen közegében, és itt most a bátorságra gondolok, a végletekre, hogy alkotóként itt vagyok a legszabadabb, nem kötnek a színpadi szabályok sem.

A szélsőségek embere vagy?
N. D. V.: Végletes vagyok. Sokszor megkérdőjelezem magam, miközben alapvetően extrovertált ember vagyok, akiről az önostorozást kevesen feltételeznék. De tudatosan dolgozom a problémáimon.

Az Orlai Produkciós Iroda nem a klasszikus értelemben vett színház. A te klasszikusnak szintén nem mondható személyiséged vajon ezért illik bele?
N. D. V.: Talán igen. Mindenkit motivál a megbecsültség, mindenki ezt keresi, foglalkozástól függetlenül. Itt, a Belvárosi Színházban igaz, hogy nem áll a rendelkezésünkre állandó kelléktár, jelmeztár, és a társulat előadásról előadásra változik, de van, ami állandó: megbecsülést kapunk és méltó körülmények között játszhatunk. A feladattal való megküzdés és a művészi produktum van előtérben, ugyanakkor nem érezhetőek a kőszínházakban megszokott hierarchikus viszonyok. Hiszem, hogy minden embernek teljesítenie kell az univerzum által rárótt feladatát, hogy kibontakoztassa önmagát, így tanítva a körülötte lévőket. Az Orlai Produkciós Irodánál ehhez minden adott. Hálás vagyok Orlai Tibornak a kitartásáért, a bizalmáért, a hitéért.
hirdetés


Pelsőczy Rékával, az Egy fenékkel két lovat rendezőjével először a Római vakációban dolgoztál együtt. Milyen a kapcsolatotok?
N. D. V.: Réka egy gyöngyszem az életemben. Amikor felhívott Orlai Tibor, hogy a Pelsőczy Réka által rendezett Római vakációban játszhatnék, rögtön megéreztem, mekkora lehetőség ez. Több kicsi szerepben tudtam megmutatni magam, és mindegyikben kerestem a lenyűgözés lehetőségét. Réka ehhez abszolút támogató közeget teremtett: nemcsak jó rendező, hanem jó barát is. Ezért nem is munkának tekintem az Egy fenékkel két lovat eljövendő próbafolyamatát, hanem beteljesedésnek. Ott folytatjuk, ahol a Római vakációnál abbahagytuk. Értjük egymást.

Richard Bean zenés komédiája a hatvanas évek Angliájába visz vissza. Az általad játszott főszereplő egyszerre két vasat tart a tűzbe. Milyen karakter ez a Francis?
N. D. V.: Ez a fickó egy életművész. Rendkívül szórakoztató, ahogyan egyik nyakatekert szituációból a másikba csöppen, és ahogy mindenütt feltalálja magát. Csakhogy mindeközben füllent, nagyzol, teszi a szépet, majd minden apró füllentéséhez tartania kell magát, és ebből lesz akrobatikus lavírozás a történetben. Technikás szerep, tele van humorral és mélyről jövő életszeretettel. Francis ilyen. Legekben beszélek, mert ez a produkció a szívügyem, és szereplői – nem túlzás – az életem támpontjai. Az egyetem után Lukáts Andorral sokáig csináltunk görög beavató színházat, mert hittünk benne, hogy fontos az ókori görög irodalmat beemelni a mai korba, magyarázatokat fűzni a nehezen érthető szövegekhez, és így nézhetővé tenni a fiatalok számára. Mindketten imádjuk az abszurdot, ez is közös pont. Andor miatt kerültem be az MKB Bank Kiválóságok Klubjának mentorprogramjába is, ahol sok jó dolog történt velem, és nagyszerű emberekkel találkoztam. Amikor egy kiránduláson végigbeszélgettem Gundel Takács Gáborral a hazautat, jobban megértettem, hogy a sikerhez vezető út tele van látszólagos veszteségekkel, amik csak később visszatekintve válnak mérföldkővé. Lovas Rozival is imádok dolgozni. Emlékszem, Budaörsön játszottuk Az egérfogót, és a premier előtt három héttel Rozinak kellett átvennie a főszerepet. Amikor megérkezett és elkezdtünk próbálni, mintha kigyúltak volna a fények a színpadon! Megmentette az előadást. Friedenthal Zolit legutóbb Pintér Béla Bárkibármikor című darabjában láttam, zseniálisan játszott egy paralízises fiút. Neki ott és akkor, amikor néztem, elhittem mindent. Dollyt, a lányt, akibe a darabban beleszeretek, Fodor Ancsa játssza. Kettőnk között különleges, szívtől szívig szeretetkapcsolat van.

Jó emberek vesznek körül. Minden adott egy sikeres előadáshoz?
N. D. V.: Igen, és ez nagyon ritkán adatik meg az életben és a színházban általában. Mind a vezetőség, a körülmények, a színészgárda, a rendező és az anyag okot ad arra, hogy bizakodjak. Muszáj valami fantasztikusnak történnie. Májusban kezdjük a próbákat, júniusban lesz a premier, de már márciusban elkezdtük Rékával átbeszélni a szöveget, cizellálni a nyelvezetét. Mivel a főszereplő egy utcazenész, igyekszünk megtalálni a tökéletes, személyre szabott hangszert, amit ez a fickó használ. Ez lehet egy sörösláda vagy egy utcai hordó is akár. Réka iszonyú nagy precizitására és maximalizmusára vallanak ezek a szuperprodukciónak megfelelő előkészületek.

Előadóként, illetve Winkler Nóra és Szőllőssy Balázs mellett zsűritagként is részt veszel a 100 szóban Budapest projektben. Mi ennek a történetíró pályázatnak a lényege?
N. D. V.: Az ötlet Chiléből származik, nálunk a pályázatot 2014-ben írták ki először. Minden magyar ajkú ember beküldhet műfaji megkötés nélkül egy maximum százszavas történetet, amit Budapest ihletett. Ezekből a zsűri kiválasztja a legjobb százat, melyekből kiskönyv készül, illetve az illusztrált művekből kiállítás. 2015-ben Barna Judit meghívta A nyíló combok erdein túl című verses estemet a CAFe Budapest műsorába. Mivel ekkortájt találta ki a „Szövegelünk 100 szóban”-t, vagyis hogy ezek a kis történetek hangozzanak el a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, hogy minél több emberhez eljussanak, a fellépés után nem sokkal felkért, hogy gondolkozzunk közösen. Szilágyi Csengével immár második éve valósítjuk meg ezt az ötletet. Most, áprilisban előre meghatározott időpontokban felbukkanunk a budapesti utcákon, tereken, a Tavaszi Fesztivál kockapódiumain. Nehéz fényes nappal megfogni az embereket, aki viszont megáll pár percre, általában borzasztó hálás, hogy kérés nélkül kap valamit, ami megérinti, és amiben magára ismerhet.

Mitől olyan erősek, frappánsak ezek a rövid történetek?
N. D. V.: Az írók nem profik, de attól a ténytől, hogy a megelevenedő sorsok igaziak, sokkal drámaibbak vagy sokkal szórakoztatóbbak a történetek. Ezek a művek nem kritizálnak direktben, csak vannak. Értékes kezdeményezés, örülök, hogy a részese lehetek, mert lélektől lélekig szól.

Hogy hangzana a te budapesti történeted?
N. D. V.: Szeretek itt élni, és bántana, ha el kellene mennem. Azt szeretném érezni, hogy Magyarország és benne Budapest egy játszótér, ahol az ember önmaga lehet, azt csinálhatja, amihez a legjobban ért, és az a valami, amit létrehoz, megtalálja az utat másokhoz. Szeretnék figyelmet irányítani arra, hogy az érdektelenség, az elszürkülés, az arrogancia vagy a körülöttünk történő negatív változásokba való beletörődés nem jó út. Én abban a színházban hiszek, ami kicsit megfacsar, és nem csak szórakoztat: megvisel, magaddal viszed, gondolatokat ébreszt. A lelkem igényli, hogy reflektáljak arra, ami körülöttünk zajlik. Egyelőre a munkámmal vagyok elfoglalva, azzal, hogy művészként tükröt tartsak az embereknek. Az az elsődleges feladatom, hogy a nézők általam hétköznap is a hétköznapin túlmutató élményekhez jussanak.

vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor