Interjú
Az embertelenség diadalának előzményei
2016-02. szám / Bóta Gábor
Bagossy László a Mesél a bécsi erdő című Ödön von Horváth-darabot rendezi az Örkény Színházban. Azért állítja színpadra, mert a műben megjelenő társadalmi közeg újra ismerős. Például az egyre nyomasztóbb szívtelenség és ostobaság. A háborús metaforák. A politikai propaganda.
Jól látom, hogy a Mesél a bécsi erdő lényegében egy lassú haláltánc? Szinte minden szereplő megy a teljes lepusztulás felé?
B. L.: Van benne valami haláltáncszerű. Strauss-keringők édes dallamára menetel egy züllött és elbutult társadalom a végzete felé. Ödön von Horváth persze nem érte meg a végkifejletét azoknak a folyamatoknak, amikről a darabjában mesél.
Háború előtti helyzetről tudósít.
B. L.: Igen, és elég érzékeny meg tehetséges volt ahhoz, hogy, megragadja az embertelenség diadalának közvetlen előzményeit. A mi horizontunk felől nézve mindez szinte jóslatszerű, ám Horváth nem tudhatta, hogy – példának okáért – az Erich nevű náci joghallgató milyen felfoghatatlan szörnyűségek előhírnöke. Amiről tudhatott, az az egyre fojtogatóbb társadalmi atmoszféra, a sűrűsödő sötétség és a növekvő igény a gyűlöletre meg a vérontásra.
Amikor te színpadra állítod a művet, már tudod, és nyilván ezt belerendezed a produkcióba. Sőt, lehet, hogy sok tekintetben ezért is vetted elő a darabot.
B. L.: Azért rendezem, mert ez a társadalmi közeg most újra ismerős. Az egyre nyomasztóbb szívtelenség és ostobaság. A történelmi frusztrációkból fakadó bájos ölni vágyás. A háborús metaforák. A politikai propaganda. És mindezeknek persze a permanens gazdasági válság és az elszegényedés a valódi motorja. Ennek a darabnak a kapcsán a kispolgárságra szoktak hivatkozni, én szívesebben használom a kisember szót. A műveletlen és kiszolgáltatott kisember az, aki leginkább manipulálható, akinek az apátiájára vagy a felpiszkált harci kedvére építve választásokat lehet nyerni. Sokszor a darabban is mintha a mai utca emberét hallanánk, ugyanazokat az eszméket, amiket egykor Horváth nevetségessé tett, és amiktől ugyanakkor szenvedett.
Ez a darab valószínűleg azért is olyan népszerű mindmáig, mert igen jó figurákkal van tele. Miközben érzékeljük az iszonyatot, sokat lehet röhögni, és az egyedi fazonok mellett az is megmutatható, hogy a tömeg hogyan viselkedik.
B. L.: Vannak hálás szerepek, de azért vannak rettenetesen picik, villanásnyiak is. Szándékosan nem próbálkoztam szerepösszevonásokkal, és ezzel a társulat bizonyos színészeit nem hoztam túl kedvező helyzetbe. De fontosnak éreztem, hogy ezekkel a néhány mondatos szerepekkel se színpadképtelen statiszták birkózzanak, hanem igazi színészek. És hogy sokan legyünk. Hogy felfoghassuk: amit látunk, az nem néhány gusztustalan csodabogár ügye, hanem maga a társadalmi közeg.
Igencsak abszurd játékról van szó, tehát borotvaélen táncolva el kell találni a rémségek és a nevetés egyensúlyát, valószínűleg az a legnehezebb az egészben, hogy a produkció ne menjen át könnyed bohóckodásba, meglegyen a fajsúlya, de ugyanakkor az iszonyat ki legyen röhögtetve.
B. L.: Pontosan erről van szó. Horváth tragikomikus pengeélén egyensúlyozni nem könnyű feladat. Másfelől igen erősen hatott rá korának ébredező filmes vizuális gondolkodásmódja. Ezért a darabjai lényegében rövid, filmes snittekből állnak még akkor is, amikor látszólag hosszú jelenetekről van szó. Az ő érdeklődése a részletekre irányult, részletről részletre pásztázza végig még egy hosszú jelenetnek is az elemeit, és ehhez az analitikus gondolkodáshoz is szükség van valamiféle színházi megoldásra. | hirdetés
 |
|
Már rendeztél Ödön von Horváthot az Örkény Színházban, a Kasimir és Karolinét, szép sikerrel.
B. L.: Inkább volt szakmai-, mint közönségsiker, ezért is kellett viszonylag hamar levenni a műsorról. Az Örkény Színház száz százalék feletti nézettsége mellett a hetven százalék lelkesedés nem elég a túléléshez. A különleges formai megoldás, amivel létrehoztuk, úgy látszik, túl szokatlan volt ahhoz, hogy osztatlan érdeklődést teremtsen.
Nálunk még mindig a realista színjátszást tudják leginkább elfogadni a nézők?
B. L.: Én bízom benne, hogy ez ügyben történtek előrelépések. Mindenesetre a Kasimir és Karoline előadásának esetében a közönség egy része nem vette jó néven azt az erőszakot, amivel a figyelmét – Horváth intencióinak megfelelően – ráirányítom bizonyos részletekre, miközben nincsen módja szabadon szemlélődni.
Jelentősen leszűkítetted a színpadot és azon belül kivágott képeket mutattál, sokszor nem láttuk egészükben a színészeket, hanem csak a fejüket, a lábukat vagy a törzsüket.
B. L.: Ezzel lényegében előírtam a nézőknek, hogy mire figyeljenek, egyszersmind arra szólítottam fel őket, hogy a fantáziájukkal egészítsék ki azt, ami nem látható a színpadon.
Most hagyományosabban rendezed meg a darabot?
B. L.: A Kasimir és Karolinénak is volt egy hagyományosabb formája, az első változatban Horváth hét hosszú képben írta meg, és csak később darabolta föl száztizennégy (olykor pimaszul rövid) jelenetre. Ez formailag is merész, a maga korában sokkolóan formabontó húzás lehetett, tulajdonképpen egy filmes forgatókönyvre emlékeztet. A Mesél a bécsi erdő viszont, ami egy korábbi mű, formailag hagyományos, de gondolkodásában mégis azt lehet érezni, hogy ugyanez a fajta érdeklődés jellemzi, tehát ezt is szinte föl lehetne vágni ugyanilyen kis szeletekre. Ha az ember megpróbálja őket egyben tartani, időbeli, térbeli, pszichológiai folyamatot kalapálni belőlük, akkor színpadi ügyetlenségekbe bonyolódik. Olyan színpadi nyelvet keresgélünk tehát, amivel el tudjuk különíteni és láthatóvá tudjuk tenni ezeket a részleteket. És az Örkényben a színpadi nyelvvel való kísérlet és játék egyáltalán nem egyedi eset.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
