Interjú
Vallomás a magányról
2017-04. szám / Jónás Ágnes
Józan László előadásában április 12-től látható a Vígszínház Házi Színpadán a Távoli dal című monodráma, mely egy fiatal férfi magánnyal való megküzdéséről, elvágyódásáról és számvetéséről szól. A színművészhez különösen közel áll az általa megformált karakter, hiszen mint mondja,
tizenkét évvel ezelőtt Kárpátaljáról Budapestre költözve ő is szembesült már az egyedülléttel, a társas kapcsolatok hiányával. Az Oscar-díjas Szabó István rendezésében készült előadásról vele beszélgettünk.
Simon Stephens 2015-ben írt Távoli dal című monodrámájának főszereplője a harmincnégy éves Willem, akinek egy nap megcsörren a telefonja. Szülei közlik vele, hogy öccse meghalt. Hogyan reagál erre?
J. L.: A New Yorkban élő Willem tudja, hogy elkerülhetetlen a találkozás Amszterdamban élő szüleivel. Újra kell gondolnia eddigi életét, kapcsolatait, újra kell rendeznie érzéseit, és úgy dönt, hogy halott öccsével osztja meg élete fontos pillanatait és a jelen fölkavaró történéseit. A darab arról szól, hogy hogyan élhetjük meg a magányt, hogyan birkózhatunk meg vele. Willem szülei ugyan régóta élnek együtt, mégis magány kínozza őket, akárcsak a főszereplőt.
Melyek voltak a legnagyobb kihívások számodra a karaktered kidolgozása során?
J. L.: Monodrámában ezelőtt még sosem próbáltam ki magam. Közel másfél órán keresztül vagyok egyedül a színpadon, teljesen a közönségre utalva, folyamatosan fenn kell tartanom a figyelmet. Ez elsőre félelmetesnek tűnt számomra, de sokat segített, hogy a karakterem egy majdnem velem egykorú férfi. Amikor harmincéves lettem, én magam is számot vetettem az éltemmel, sorra vettem, mit értem el eddig, mit nem. A karakter felépítésében Szabó István rendező volt segítségemre, akivel a közös munka minden perce élmény volt. Sorról sorra haladva elemeztük a történetet. Nagyon bízom abban, hogy eddigi szerepeim kellő rutint adnak ahhoz, hogy ezt a monodrámát sikerre vigyem, és törekszem arra, hogy ezúttal a nézők egy teljesen más Józan Lászlót láthassanak a színpadon, mint amilyet eddig megszokhattak.
Kárpátalján születtél, tizennyolc évesen költöztél Budapestre és kezdted meg tanulmányaidat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A szülővárosát és szeretteit hátrahagyó főhős érzései talán ismerősek lehetnek számodra.
J. L.: Abszolút, ráadásul az elvágyódás érzését is jól ismerem. Kettőnk története annyiban különbözik csupán, hogy én a lehetőségek miatt „kényszerültem” hátrahagyni a családomat és a szülőfalumat, míg Willem saját akaratából döntött úgy, hogy búcsút int annak a közegnek, amelyben felnőtt.
Merthogy milyen volt az a közeg?
J. L.: Ez konkrétan nem derül ki a vallomásból, de a mi megfejtésünk szerint a szülőkkel való konfliktus árnyékolhatta be Willem New York-i mindennapjait. Néhány mondatból kiderül ugyan, hogy a főszereplő meleg, talán ez a tény is konfliktusokhoz vezethetett, de a monodráma fókuszában nem a szexuális beállítódás, hanem a nagybetűs magány, az azzal való megküzdés áll! | hirdetés
 |
|
A Barátok közt sorozatban egy fiatal srácot alakítasz, az ő mindennapjait követhetjük nyomon, karaktered mellesleg meleg, akárcsak Willem. Nem tartasz a beskatulyázástól?
J. L.: Nem hinném, hiszen ha beskatulyáznának, nem játszhatnám a Vígszínházban Áts Ferit A Pál utcai fiúkban, sem Mauglit A dzsungel könyvében, illetve a Túl a Maszat-hegyen című előadásban sem lehetnék a Náthás Költő, de nem lenne szerepem a Tartuffe-ben és a Pinceszínházban sem. Akkor lenne okom félni egy kicsit a skatulyától, ha a tévénézők és a színházba járó közönség kizárólag csak Az Őrült Nők Ketrecéből, a Távoli dalból és a Barátok köztből ismerne.
Visszakanyarodva még a monodrámához, a darab ajánlójában feltüntetett fotón egy trombita is látható a kezedben, ami arra enged következtetni, hogy a prózát zenei betétek fűszerezik.
J. L.: Így van! Zeneiskolás múltamnak köszönhetően meglehetősen jól játszom trombitán. Egy fő dallam kíséri majd végig az előadást, de hogy ez milyen jelentéstöbbletet hordoz, maradjon titok! A Távoli dalhoz Kentaur tervezett világos, letisztult díszletet: Willem öccsének szobája tulajdonképpen úgy néz ki, mint egy elölről nyitott doboz, három fal jelzi az amszterdami szobabelsőt, a különlegessége, hogy elforgatással a ház külső homlokzatát is láthatják a nézők.
Említetted, hogy a lehetőségek miatt hagytad el a szülőfaludat, s költöztél Pestre. Kellett egyfajta keménység, ha tetszik, „páncél” a városi léthez?
J. L.: Nézd, én tizennyolc évig a szüleimmel éltem, a lakhelyünktől egy utcányira volt csak az iskolám, és leszámítva a családi utazásokat, tulajdonképpen ki sem mozdultam Mezőváriból. Egy naiv fiúként jöttem fel Budapestre, és noha ezt a fiút és mindazt, amit otthon magamba szívtam, még mindig őrzöm legbelül, már egy kicsit másképp állok a világhoz. Keményebb, racionálisabb, átgondoltabb ember lettem mind szakmailag, mind pedig magánemberként. A pofonoktól nem riadok vissza, sőt, örülök, ha kapok egyet, mert tudom, hogy tanulok belőle. A színházi tapasztalatok óriási rutint adnak, számos barátságra és ismeretségre tettem szert az elmúlt évtized során. Az otthoni környezet kevésbé volt változatos és ingergazdag – ugyanazzal a háromezer-ötszáz fővel futottam össze az év háromszázhatvanöt napján. Attól, hogy engem felvettek az egyetemre, hogy naponta láthatnak a tévében a nézők, s hogy folyamatosan színpadon vagyok, örömmel tölt el, hiszen ezért küzdöttem, ezt akartam, ilyesmiről álmodoztam gyerekként. Ha egy új közegbe kerülsz, akarva-akaratlanul változol. Az itteni élet és a hatások engem is megváltoztattak, de semmiképpen sem rossz irányba. Ha hazatérek a szülőfalumba, még mindig képes vagyok ugyanaz a szabad és egyszerű fiú lenni, mint aki tizenkét éve voltam.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
