Interjú
Többórás zeneszerző
2010-02. szám / Lieberman Klára
Egy interjú bevezetőjében néhány mondattal illik érzelmileg és tartalmilag is felvezetni azt a személyiséget, akivel beszélget az ember. Presser Gábor esetében viszont bármilyen méltatást, összegzést idétlennek éreztem.
 Ellenben eszembe jutott egy a legendás humorú székely sírfeliratok közül, ami pontosan fedi a dilemmámat: „Ki e sírban nyugszik kék ingbe’, gatyába’, negyven évig vala Csíksomlyó gulyása. Ismeré őt a falunak apraja és nagyja, ezért nincsen neve ide kifaragva…” Ha most valakinek az ugrana be, „na de hát ez nem egy nekrológ” – csak annyit mondhatok: de nem ám!
Létezhet még valami – amilyen az 1koncert is volt –, amit eddig soha nem próbáltál?
P. G.: Hát bőven…
Ha kapásból kellene válaszolnod, mi jutna az eszedbe először?
P. G.: Jaj, sok minden!
Nem azt kérdem, hogy mit csinálnál, hanem hogy mire nem került még sor az életedben.
P. G.: Musicalt még nem csináltam. Amiket én írtam, azok inkább zenés darabok, egyik sem igazi musical. De nem is hiányzik. A klasszikus musical műfajnak nem vagyok őszinte rajongója, inkább azokat szeretem, amik a rockzene körül téblábolnak. És ha egyszer az ember meghallgatta a West Side Storyt, akkor a többi musicallel rengeteg gondja támad.
Klasszikus zenei projektben vettél részt valaha? Csak példának mondom: fölhívott-e mondjuk Kocsis Zoltán, hogy játsszatok együtt?
P. G.: Kocsissal éppenséggel játszottam négykezest, de az nem volt hagyományos értelemben vett klasszikus zene, inkább kortárs.
Belevágnál, ha klasszikus zenélésre kérnének?
P. G.: Attól függ. Egyszer nagyon régen, sajnos engedve egy erőszakos felkérésnek, játszottam a televízióban egy Haydn-trió zongoraszólamát. Rémes volt, és rettentően görcsöltem, mert Rolla Jánossal és Onczay Csabával kellett játszanom. Nagyon megbántam. Tudtam, hogy nem kellett volna elvállalni, ráadásul még rossz napot is fogtam ki, indiszponált voltam. Élő műsor volt, borzasztóra sikerült. Vacakul játszottam. Két nagyszerű muzsikust rántottam magammal. Rettenetesen szégyelltem.
Gyakran mondasz nemet?
P. G.: Ma már jóval gyakrabban, bár olyan túl sok erőltetett dologgal már nem is keresnek meg.
Visszatérek kicsit a saját zenédhez. Azt olvasom valahol, hogy írtál egy Piros esernyő című, musicalnak nevezett valamit.
P. G.: Hát hogyne! Persze, hogy írtam! Akkor sorolom még, amikről szerintem nem tudsz, ha erről sem tudtál: Piros esernyő, Hektor rektor Budapesten, Nyuli néni bulija, A Mikulás csizmája… és most az ötödik nem jut eszembe. Ezek mind rádiós mesejátékok. Voltak akkoriban mesejáték-pályázatok, én meg épp dolgoztam a 8-as stúdióban a drága jó Kiss Pistával, amikor bejött egy hölgy, bemutatkozott, hogy ő Szebényi Cecília szerkesztő. Elmagyarázta, hogy a pályázatot megnyerte egy tanító néni, aki azt írta a pályázata végére, hogy „ha én nyerek, a Presser Gábor írja hozzá a dalokat”. Kérdeztem, milyen a mese? Mondta, hogy tüneményes, és gondolhatom, ha rengeteg pályázó közül ő nyert, akkor az jelent valamit. És aztán így ment éveken keresztül. A tanító néni – Csetényi Anikó – éveken át sorra nyerte a mesejáték-pályázatokat, én meg írtam hozzájuk a zenét. És sosem találkoztunk személyesen. Lemezen is megjelent a Piros esernyő, ami jó régen volt, nem tudom, pontosan melyik évben, de arra emlékszem, hogy Zorán lánya, Szandra még nagyon kicsi volt, ő kapta az első példányt ajándékba. Azt hiszem, öt ilyen mesejátékot írtam összesen, ezekből három vagy négy megjelent CD-n is.
Szeretted ezt a munkát?
P. G.: Nagyon.
Miért?
P. G.: Jók voltak a mesék, parádés volt a szereposztás.
Szeretsz gyerek lenni?
P. G.: Nem. Gyerekeknek szeretek dolgozni. | hirdetés
 |
|
Az új lemezednek, az 1koncertből válogatott egyórányi anyagnak fantasztikus hangulata van. A hangzása egyszerre érezteti a hallgatóval, hogy „itthon van”, mégis az újdonságnak valami különös varázsa lengi körül. Meglepett, amikor azt mondtad: ilyened még nem volt.
P. G.: Pedig tényleg nem. Az LGT-vel voltak sokkal nagyobbak is, de ilyen méretű szólókoncertem nem volt.
A koncertezésben most már teljes a sor. Megvolt az arénás, a nagyszínházi, a kicsi, intim hangulatú önálló est. Melyiket szeretted a legjobban?
P. G.: Mindegyik más, mindegyiken mást és másként kell játszani. Nem ugyanaz egy szál zongorával az Arénában, mint a Vígben a Házi Színpadon, ahol gyakorlatilag az öledben ül a közönség.
Amikor egy olyan intim hangulatú térbe lépsz, mint a Víg Házi Színpada, ahol több mint száz előadás volt a Dalok a színházból című estedből, megérzed, hogy milyen a közönség aznap? Tudható az akkor, hogy jó este lesz?
P. G.: Valami megérzésed támad az első pillanatban, de a lényeg nem ez, hanem hogy egy pillanatra sem szabad elengedni őket, mert kétszer már kicsit nehéz megnyerned a figyelmüket.
Volt olyan, amikor iszonyatos nehéz volt bevenni a „közönség várát”?
P. G.: Persze. Volt, hogy meglepte a közönséget, hogy egy Karinthy-verssel kezdek, vagy hogy mesélek, volt, akit megrettentett a fizikai közelség. Hogy ott ülünk együtt, egy kicsi halomban.
Lehet érezni a levegő rezgésén, hogy aznap nem lesz könnyű a közönséggel való kapcsolatteremtés?
P. G.: Talán a legjobb nem erre figyelni, mikor az ember leül a zongorához. El kell kezdeni játszani, az a legjobb kapcsolatteremtés. Ha egy előadásban nincs rizikó, akkor minek csinálni.
Ezek a tapasztalatok használhatók más közegben? Kialakul egy jó értelemben vett rutin?
P. G.: Hogyne. Nem mindegy például, hogy a Dalok a színházból esten mesélek, de nem beszélgetek, ellenben ha a szerzői estemet játszom, akkor akár beszélgetek is, bevonom a közönséget a játékba. A Víg Házi Színpadán nem éreztem, hogy ez oda illő lenne. Úgy gondoltam, a minimum megadandó tisztelet a színháznak, ahol dolgozom, hogy nem keverem össze a színházi szerzői estet egy talk show-val. Sokféle együttműködés létezik előadó és közönség között.
Az Aréna-beli koncerten milyen tapasztalatokat szereztél a közönséggel való párbeszédben?
P. G.: Azt hiszem, sikeresen vettem az akadályokat, annak ellenére, hogy láttam, nem tudjuk elkezdeni időben a koncertet, mert még mindig folyamatosan érkezik a közönség. Itt elkövettem azt a hibát, hogy nem álltam ki elmondani, bocsánat. Nekem tehetetlenül várni az öltözőben talán még rosszabb volt. A közönség végtelen együttműködése, türelme mégis meglepett. A hely mérete, a küzdőtéri állóhelyek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy másodpercek alatt lett az egésznek egy forró, nagyon jó alaphangja. A harmadik óra végén még mindig fogták a legkisebb rezzenést is. Csodálatos volt a közönség, soha nem lehet elfelejteni.
Milyen alapon válogattad össze a CD anyagát?
P. G.: Meg se tudom számolni, hányféle szempont szerint próbáltam, és a végén mindig itt kötöttem ki. Nem mellékes például tudomásul venni, hogy nagyon kevesen ülnek ma már le otthon zenét hallgatni. A legtöbben a kocsiban teszik be a CD-t, úgyhogy olyan anyagot akartam, ami ott is élvezhető. Persze az az igazi megtiszteltetés, ha valaki azt mondja, hogy otthon föltettem, és meghallgattam a lemezedet. Olyat próbáltam csinálni, ami minden formában működhet.
A teljes koncert anyagát nem tervezitek megjelentetni?
P. G.: Azt nem szokás, sok lenne. Nagyon kevés olyan művész van, akit én egy óránál tovább tudok hallgatni. Én nem tartozom közéjük.
|
 vissza |
|
|
| |
RSS | Impresszum | Előfizetés
vissza a lap tetejére
