Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
Élettársi kapcsolat
2011-10. szám / Sári Júlia

Hogy létezik-e tudatos szabadzene, fogas kérdés. Ám a Dorota zenekar első lemeze legalábbis alapos töprengésre ad okot minden figyelmes hallgatónak. Porteleki Áron dobossal, Somló Dávid gitárossal és Makkai Dániel basszusgitárossal az alakulásukról, az azóta eltelt két évről és minden egyéb külső és belső hatásról beszélgettünk.

Két éve nyáron játszottatok először Dorotaként közönség előtt a Tordasi Fösztiválon, a focipálya melletti kis réten, színes ponyvák alatt, a délutáni napsütésben. Azóta a pesti underground központi helyein léptek fel, telt ház előtt. Számotokra miről szólt ez a két év? Hogyan alakultatok azzá a Dorotává, amit most ismerünk?
P. Á.: Ez az időszak, azt hiszem, mindegyikünknek különböző meg­ér­ke­zé­sek­ről és elengedésekről szólt, érzelmi és zenei értelemben is. Felértünk valahová, ahonnan egy csomó mindent jobban látni, de egyben egy óriási térrel is szembesültünk, ami újabb és újabb formát ad a feladatoknak… Az elején talán jobban ragaszkodtunk a közös pontokhoz, hátha úgy gyorsabban összecsiszolódunk, ma inkább úgy látom, hogy három nagyon is különböző pólusú ember találkozása a Dorota, és az ebből a találkozásból felszabaduló energia vezeti a kezeinket. Persze az egész kezd egyre tudatosabb lenni, ami akár el is ronthatná, de azért az elmúlt két évben sikerült annyi helyet csinálni egymásban az improvizálással és a különböző furcsa helyzetekkel, hogy az alkotásban lévő tudatosság inkább felszabadít minket, mint hogy megkötne.

Régi barátság fűz titeket egymáshoz. Hogyan született meg ebből a barátságból a zenekar? Milyen gondolatokkal vágtatok bele az első próbába?
S. D.: Én fél év spanyolországi önkénteskedés után úgy jöttem haza, hogy majd szétpukkadtam a zenélési vágytól. Csak annyit tudtam, hogy Áronnal akarok zenélni, akit egyszer láttam és belezúgtam, de nem voltunk még barátok. Aztán Áron hozta Danit, akivel régóta együtt zenéltek. Az első próba nekem elég kemény volt, szinte semmilyen kapcsolatom nem volt azelőtt szabadzenével, kapkodtam a fejem. Azóta élünk gyakorlatilag élettársi kapcsolatban.
P. Á.: Danival a kulturális antropológia szakon találkoztam 2005-ben. Akkor főleg magyar népzenével foglalkoztam, illetve akkortájt kezdtem újra dobolni, és Danival prímán el lehetett merülni a nem szokványos ritmusokban és hangokban. Ez jó alapot adott az improvizáláshoz is, és rengeteg felvételt rögzítettünk ketten, mindenféle hangszereken. Ebbe érkezett meg Dávid, aki ugyan elég konkrét világot hozott gitáron, de ritmusszekcióként irtó izgalmas volt szétszedni azt, úgy, hogy közben haladjon is valamerre a zene.

Azóta miben változott a zenétek és az, ahogyan a számok születnek?
P. Á.: A lemezkészítés sok mindent megváltozatott. Kicsit olyan a mostani munka, mint a lemez intrója, a Barátom munkacímű szám, ami gyakorlatilag három egymástól teljesen függetlenül felvett hangsávból áll össze. Nagy élmény volt, hogy nem is halljuk a másikat, és valami mégis egyfelé visz.

Gondolom, már a barátság alapját is bizonyos tekintetben a zene adta. Kinek hogyan vált központivá a zene?
S. D.: Én gyerekkoromban nagyon kevés zenei inputot kaptam, maximum utazásokkor szólt a kocsiban a Rod Stewart–Tina Turner–Elton John szentháromság. Bár már kiskoromban elkezdtem pötyögni, és 15 éves koromtól volt zenekarom, igazából 4-5 éve láttam be, hogy nem fogok mással foglalkozni, azóta megy a tanulás. Én akkor vagyok a legboldogabb az életben, amikor érzek valamit, és azt el tudom játszani. Ilyenkor általában egyedül vagyok, és miután megtörtént, fél óráig járkálok a lakásban, s rágom a körmöm.
M. D.: Én a dobos, dobgyűjtő fanatikus apám révén csöppentem bele az improvizatív zene világába. Egyik nyáron a zenész barátai nálunk töltöttek egy hónapot, és mivel nem volt basszus, a kezembe nyomtak egy basszusgitárt (gimnazistaként akkor még csak 2 éve tanultam gitározni), és minden kötöttség nélkül elkezdtünk zenélni. 2004-től alakult is egy kísérleti formáció Art Amíg Tart néven, ami aztán inkább örömzenei happeningekké alakult át. Ekkor volt alkalmam apám profi jazz-zenész ismerőseivel zenélni.
P. Á.: Kiskoromtól már játszottam népzenét brácsán, ismerkedtem a különböző magyar tájegységek zenei világával, közben otthon a konyhában különböző táncos-fotós-zenész egyveleg bulizott ezerrel, úgyhogy kaptam az ívet rendesen. Ugyanekkor kezdtem el Geröly Tamásnál dobolni, amit később sajnos sokáig hanyagoltam. A népzenéből élés, a pénzkeresés varázsa, ilyen fiatalon, eléggé kiszorította a dobolásban vagy bármiben való elmélyülést… A sulik sem mentek így, egyértelmű volt, hogy valamerre el kell döntenem a dolgokat. Az elmúlt 2-3 évben vagy 20 zenekarban megfordultam dobosként vagy brácsásként, óriási élmények értek. Volt alkalmam együtt zenélni olyanokkal, mint Dresch Mihály vagy a Wovenhand, az erdélyi, falusi zenészekről nem is beszélve.
hirdetés

Bizonyára vannak közös kedvencek. Kik a nagy példaképek?
S. D.: Az utóbbi pár évben legnagyobb hatással a játékomra Marc Ribot és Fela Kuti, az érzelmeimre a Morphine és PJ Harvey, a gondolkodásomra Fred Frith és John Cage volt, a kifejezés intenzitását és őszinteségét tekintve pedig Albert Ayler.
P. Á.: Rám Mezei Szilárd és Benkő Róbert játéka a vonósok felől, az improvizálás terén pedig Paal Nilsen-Love dobos és Michigo Yagi koto-művész. Amúgy a magyar népzene újabb reneszánszát éli nálam, rengeteget merítek belőle, főleg a régi recsegős, kazettára gyűjtött felvételeimből.

Nem merül ki a Dorotában a zenei tevékenységetek. Milyen formációkban játszotok még?
S. D.: Én Áronnal és Lo Buglio Vincenzo magyar-szicíliai énekessel játszom még a Matróz nevű, leginkább Tom Waits világához közel álló trióban. Emellett külső tag vagyok a Bélaműhely épített hangszeres zenekarban, rajtuk keresztül voltam nyáron több hónapot külföldön utcaszínházazni. És persze vannak rövidebb projektek, a lemezünk hangmérnökével csináltunk egy electro-swing lemezt japán megrendelésre, nemrég írtam zenét szörf-videóhoz, novemberben pedig a Vízraktérben csinálunk egy performanszot Vass Imre táncossal. Hosszú távon szeretnék minél többet írni színházhoz, tánchoz. Ja, és persze Danival Soharózázunk.
M. D.: A Dorotához hasonlóan nagy hatása van a jávai zenei tanulmányaimnak, amik némiképp átértékelték a zenéről és a zenélésről alkotott elképzeléseimet. Eddig a zenélés jórészt az egyéni gyakorlásról, fejlődésről, zenész példaképekről szólt, egy viszonylag belátható zenei világban. A gamelán csapattal viszont egy merőben más, igen távoli zenei tradíció megismerésének folyamatában vagyunk. Emellett mindig is érdekelt a zenélés közösségi oldala, és most ezt a Soharóza kórusban élem meg leginkább (Dáviddal együtt, Áronnak közvetítve az energiákat). Az egy dolog, hogy meg akarok tanulni énekelni, de az egyéni motivációnál sokkal erősebb a közösséghez való alkalmazkodás, az összhang megtalálása, mind a hangokban, mind személyes szinten. Vagyis számomra talán még meghatározóbb az, amit az éneklésen túl tapasztalok. Irigylésre méltó közösségi energia.
P. Á.: Jelenleg a legtöbb energiám a Dorota mellett a Porosban van, ami egy családi banda, édesapámmal és nagybátyámmal. De készítek gyereklemezt a másik népzenei formációm, a Tűz Lángja énekesével, illetve épp most kezdtem bele egy táncszínházi darabba brácsásként. A Babám zenekarral is készülünk felvenni egy lemezt, és sokat hívnak erre-arra, legutóbb például az Élesztő nevű keddi folk-jazz klubban volt alkalmam együtt improvizálni Szokolay Dongó Balázzsal.

(A Dorota zenekar lemeze megvásárolható a koncerteken és letölthető a www.dorota.hu oldalról.)





vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor