Interjú
A dal a miénk
2012-12. szám / Kiss Péter
Hatalmas bulit csaptak már pályaudvaron, hegyoldalban, színházban, klubban és szigeten. Úgy tűnt, mintha a Locomotiv GT a picit extrém, szabálytalan helyszíneken érezné igazán otthonosan magát. Ám most fordul a kocka. A zenekar – talán „kalandvágyból” – fennállása óta először a Papp László Budapest Sportaréna gigatermében ad koncertet.
Az érdeklődés óriási. Érthető. 2013 tán legnagyobb zenei durranásáról a rajongók nem akarnak lemaradni. A február 15-i koncertjegyek már egy szálig elfogytak ezért a rockcsapat 16-án ráadást ad. Ráadásul Presser Gábor több vasat tart a tűzben.
Milyen érzelmekkel léped át az Aréna küszöbét?
P. G.: Az Aréna önmagában nem kelt bennem semmilyen rendkívüli érzelmet. Tudomásul veszem, hogy ez az a hely, ahol a koncertrendezők megtalálják a számításukat.
A félelmeidre, illetve a vágyaidra gondoltam.
P. G.: Az érzelmeimet elsősorban a régi Tabánokhoz vagy a 2002-es és 2007-es Hajógyári-szigeti koncertünkhöz kötöm. És azt gondolom, most rettenetesen izgalmas, hogy újra játszani fogunk.
Azt ígéred, maratoni buli lesz.
P. G.: Valóban. Minimum három óra hosszat játszik az LGT általában ilyen nagykoncerteken. Ezt most is tartani fogjuk, sőt, azt képzelem, hogy jócskán megfejeljük. A villamosok ott fognak állni készenlétben az Aréna mellett és haza fogják vinni az embereket. Erről mindenkit értesíteni fogunk. Egyben kérjük a nézőket, időben érkezzenek, mert hétkor belekezdünk rendesen.
Korábban több állomásos vidéki turnén mérted be a közönségreakciókat, olykor a dalokat is cserélted, mire kialakult a budapesti koncert végleges programja.
P. G.: Ha az 1koncertre gondolsz, az az én koncertem volt, azt nem lehet a mostanival összehasonlítani. Akkor eljátszottam egy koncertet új előadókkal, új zenekari felállásban, új hangszerelésben. Az LGT-vel viszont jól tudjuk már azt, hogy amit játszunk, körülbelül hogyan működik. Ha mi jól játszunk, nagyjából sejtjük a reakciókat, nincs szükségünk előzetes hatáselemzésre.
A klasszikus LGT-nóták a 80-as, 90-es évek hangszerelésében ültek be a fülekbe és a lelkekbe. Ezzel kapcsolatban Kern András említette korábban, hogy egyik kedvenc dalára alig ismert rá, mert valahogy másképp szólalt meg azon a koncerten, amikor hallotta.
P. G.: Azt hiszem, Andris nem LGT-dalra gondolt. Az igaz, hogy sosem ragaszkodunk az eredeti megszólaláshoz, mert az halálra untatna minket. A zenélés lényege a szabadság, az öröm, s ha nem tudunk saját magunknak örömet szerezni a szabad rögtönzésekkel, akkor másoknak sem. Az LGT közönsége mindig is értékelte és igényelte is az improvizációkat, és soha nem neheztelt azért, hogy egy dalt kicsit másképp játszunk, mint ahogy a lemezen hallható. Attól még a dal ugyanaz marad.
Hogy áll össze a koncertmenü?
P. G.: Csomó dal van, amiről pontosan tudjuk, hogy nincs pardon, játszani kell. De lesz néhány olyan szám is, amit nagy valószínűséggel soha nem játszottunk még élőben. Szerepel a műsorban négy külön kis intermezzo. Solti Jánoska dobszólóját szinte már mindenki látta, hallotta. Aztán egymaga marad a színpadon Karácsony János is a gitárjaival, mint ahogy én is a billentyűknél. Somlóra is hasonló „sors” vár, viszont a Tamás nem tud egyszerre szaxofonozni és énekelni, ezért lehet, hogy nála besegítek, sőt, négykezest zongorázunk. Lesz még egy ötödik zenés blokk is, amelynek Barta Tamás a főszereplője. Az ő emlékére a Kultúrparton gitárversenyt hirdettünk, amelynek a győztesét is színpadra hívjuk.
Hány dal fér bele a maratoni futamba?
P. G.: Szerintem cirka harminc és negyven között. Nem egy könnyű játszma kiválasztani ezeket. Ráadásul az LGT-nél nem lehet tudni, hogy egy improvizációnak mikor van vége. Elképzelhető, hogy egy dal, amely 2007-ben hatperces volt, most tízperces lesz. Szóval tudomásul kell vennünk és meg kell egyeznünk magunkkal, hogy nem játszhatunk el minden dalt, amit szeretnénk. Hideg szívvel húzni kell belőlük, még akkor is, ha mindegyikhez valamiért erősen kötődünk.
Köztudott, hogy semmit nem bízol a véletlenre. Minden apró részletet gondosan megtervezel. S jóllehet, ezen a koncerten a zene a főszereplő, nyilván a látvány sem elhanyagolható.
P. G.: Annyit elárulhatok, hogy Somlónak és nekem volt egyfajta vízióm a színpadképről. A kettőt összegyúrtuk, most már a szakembereken a sor, hogy ezt formába öntsék, vagyis a rajzainkat profi, méretarányos műszaki tervekben kidolgozzák. Mindannak, ami felépül a színpadon, nagyon sok köze van hozzánk, a vasúthoz és most már a rozsdához is. | hirdetés
 |
|
Van stylistja is a csapatnak?
P. G.: Nem szeretném, hogyha lenne. Ha kell, lesz ruhaipari segítségünk, de sztájlisztot, aki sztájlingol, nem keresünk.
Már éjjel-nappal próbáltok?
P. G.: Még nem. De januártól igen. Viszont rengeteg olyan adminisztratív teher hárul rám, amiktől utoljára éppen az öt évvel ezelőtti koncert után hál’ istennek megszabadultam. Most ezeket újra el kell látnom, holott semmit nem szeretek csinálni a zenekarban a zenélésen kívül.
Ha megvolt a koncert, nyilván újabb tervek foglalkoztatnak. Tervezed-e például a tavaly megjelent, különös atmoszférájú Rutinglitang lemezkönyv színpadra vitelét?
P. G.: Nagyon foglalkoztat, hogy miként lehet ezt az anyagot eljátszani. Nehéz a lecke, mert valójában a Parti Nagy-versekből nemcsak dalokat írtam, hanem főleg szabálytalan dalokat és kisebb-nagyobb hangjátékokat. Szóval folyamatosan ezen tépelődöm, ami azért jófajta elfoglaltság.
A vígszínházi A padlás jubileumi előadása viszont nincs oly távol. Január 29-én 800. alkalommal kerül színre a műved, s ezen a napon egyszersmind a 25.
születésnapját ünnepli. Magyar szerző zenés darabja tudomásom szerint soha ilyen magaslatokat nem ért meg. Mit lehet ehhez még hozzátenni?
P. G.: Közhelyeket. Pedig tényleg hálás vagyok a sorsnak, hogy ez így alakult. Hogy Dusánnal egy Zoránnak tervezett lemez megírása helyett azon a héten A padlást kezdtük el írni. Ebben biztos volt valami sorsszerű.
Törhetitek a fejeteket, milyen ajándékkal köszöntitek a szereplőket.
P. G.: Az ilyet előre nem illik lebegtetni. Meghívunk mindenkit, akik az elmúlt negyedszázad során színpadra léptek. És nyilván el fog szorulni a torkunk, mert túl sokan – Kaszás Attila, Tábori Nóra, Selmeczy Roland és Sipos Bandi után most már a Vallai Péter is – hiányoznak az egykori szereplőgárdából. Akármilyen ováció és siker lesz, az ő hiányuk ott lesz velünk.
Szilveszteri programod mi is lehetne más – több mint egy évtizede –, mint közös koncert az Amadinda Ütőegyüttessel.
P. G.: A Szent Efrém Férfikar részvételével minden idők talán legizgalmasabb munkája lesz az idei közös koncert. Nagy elmélyülést, odafigyelést követel. Egy Amadinda-szilveszter – bármennyire is szórakoztató – azért ennyire népszerű, mert a közönség végig érzi, hogy milyen odaadó munkával épül fel a koncert. Két nappal ezt megelőzően pedig a Csík zenekar óévbúcsúztató koncertjén ülök zongorához. Velük viszonylag sok alkalommal játszottam együtt. Ez a mostani azért lesz különleges élmény, mert eddig főleg vendégként, pár szám erejéig vagy barátként vettem részt a zenekar szilveszteri bulijain. Most viszont – afféle zenekari tagként – számos dalban velük vagyok a színpadon, többek között Hobót is kísérem.
Szóló, illetve közös koncerteket tartasz zenészbarátokkal, egyzongorás önálló estet adsz, színpadi zenéket írsz. E sokszínűségen belül mégis úgy érzed: bandában a legjobb, s naná, hogy az LGT-vel?
P. G.: Mindegyik más zene, más pillanat, más társak, mindegyik muzsikálás másért jó, ha tényleg sikerül jól játszani. Ez a lényeg, jól muzsikálni, jó társakkal. A többi csak szavak.
2013. február 16-án talán utoljára látunk együtt benneteket. Ez lesz a búcsú?
P. G.: Nincs ilyen szándékunk. Lehet, hogy a sors úgy akarja, de mi nem.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
