Interjú
Négy zenét kedvelő ember örömzenélése
2014-09. szám / Szepesi Krisztina
Kelemen Barnabás 2010-ben alapította a Kelemen Kvartettet feleségével, s már a kezdetekkor komoly sikereket értek el. Nemrég a rangos olaszországi Paolo Borciani vonósnégyes-versenyről első díjjal tértek vissza, hogy októbertől belevágjanak egy nyolcállomásos magyarországi koncertturnéba, mellyel széles közönségnek szeretnék megmutatni, milyen is az autentikus vonósnégyes-muzsika.
Befutott szólistaként, sikeres kvartettel miért fontosak a versenyek a sok fellépés mellett?
K. B.: Még pont belefértünk a maximális, 120 éves összkorhatárba, mivel együtt épp 118 évesek vagyunk a feleségemmel, az ő húgával és volt zeneakadémiai növendékünkkel. Voltunk már ezen a versenyen három évvel ezelőtt is, de akkor még csak egyévesek voltunk. Akkor kiestünk, de abban az évben nem adtak ki semmilyen díjat. Épp ezért olyan értékes, hogy most megkaptuk a nagydíjat. De ez nem csak erről szól, hiszen nagyon izgalmas koncertlehetőségek jöttek már az első alkalom kapcsán is. És igaz, hogy időközben elkezdtem tanítani a Kölni Akadémián, miközben itthon is tanítok, és van két gyermekünk is, tehát nem könnyű, de ha a sok koncerten bejátsszuk ezeket a műveket, az nagy előnyt ad ahhoz képest, mintha direkt a versenyre tanulnánk be műveket. És észrevettük azt is, hogy mekkora előnye van egy versenyre való felkészülésnek, milyen sokáig érződik a jótékony hatása az együttjáték, a hangzás és az érzetek terén. Nem beszélve a művek mélyreható ismeretétől.
Már a kvartett megalakulásakor nagy sikereket értetek el, de ezek főként külföldön voltak.
K. B.: Magyarországon nem nagyon vannak ilyen versenyek, ráadásul a 20. század második felére a „nagyon profi” vonósnégyesek „nagyon profi” lemezeket készítettek, ez pedig észrevétlenül is megváltoztatta az elvárásokat a hallgatókban, akik úgy gondolták, csak ezeket a nagyon belőtt hangzást kreált etalonokat érdemes hallgatni. Pedig a vonósnégyeseknek szánt irodalom javarészt nem profiknak íródott, hiszen nem is nagyon voltak főállású vonósnégyesek a 19. században, amikor ez az óriási repertoár kialakult. Vagyis eredetileg mindez négy zenét kedvelő ember örömzenélésről szólt, amely örömöt átadhattak kis szalonokban. Ezt pedig elfelejtettük az elmúlt évtizedekben, épp ezért mi az önfeledt pillanat inspirálta örömöt szeretnénk átadni a zenénkkel.
Októbertől Kapolcson, Pécsett, Debrecenben, Sopronban, Hódmezővásárhelyen, Zalaegerszegen, Kecskeméten és Gyulán örömzenéltek majd. Mennyire igyekeztek megfelelni mégis a közönségigénynek?
K. B.: A zeneválasztásnál akár kifejezetten sokkolhatjuk is a közönséget, ha egymás mellé helyezünk nagyon különböző karakterű és időben igen távolban komponált műveket, mint például Bartók mellé Purcellt teszünk, aminek hatására felcsúszhat a szemöldök, és elállhat a lélegzet. Mert az emberek általában elvárásokkal mennek színházba vagy koncertre, de ha meglepetéseket tudunk okozni akár a műválasztásban, akár a színpadon, sokkal emlékezetesebb lesz az élmény. A legapróbb meglepetések is egészen másféle örömöt szerezhetnek.
Azt mondtad, attól egyedi a kvartettetek, hogy igyekeztek megmutatni az eredeti, autentikus hangzást.
K. B.: Szerencsére sok mindent leírtak az utókornak, így nagyon sok irodalom áll rendelkezésünkre. Tanárként én magam is ragaszkodom ahhoz, hogy a tanítványaim elolvassák például Leopold Mozart Hegedűiskoláját, mert ezekből kiderül, hogyan nyúltak a hangszerekhez néhány századdal korábban. De a zene ettől függetlenül is hatással van ránk, és a mi hangszereinken már másképp szólalnak meg a darabok, vagyis nem autentikus múzeumot akarunk létrehozni, de fontos, hogy az eredeti anyagból induljunk ki. | hirdetés
 |
|
Azt nyilatkoztad, ha döntened kellene a kvartett és a szólózenélés között, előbbit választanád.
K. B.: A vonósnégyes akkora kihívás és még számomra is ismeretlen utakat rejt, amelyeket szeretnék felfedezni, de egyelőre nem kell választanom, mert szerencsére sok szép szólista feladatom lesz jövőre is. Természetesen a szólista életből könnyebben meg lehet élni, de a tanítással, a gyerekneveléssel és a kvartettel együtt összhangban van most az életem.
A gyerekeitek is zenélnek?
K. B.: A lányom zongorázik és nemrég nyert egy országos versenyt, a kisfiam pedig még csak hatéves, de már egyre szebben hegedül. Nagyon ügyesek, de a gyakorlást ők sem ússzák meg. Másként nem is lenne értelme. Azt gondolom, most derül ki, hogy megy-e komolyan, és ha nem, akkor majd csinálnak mást komolyan, és később hobbiból visszatérnek a zenéléshez.
A kvartett is családi vállalkozás, amiben a negyedik tag a változó.
K. B.: Homoki Gábor az utóbbi időben jelezte, hogy már nem ez a legfontosabb számára, mi pedig, mivel nagyon nagyra tartottuk az értékeit, megértettük, hogy senkinek se jó, ha az energiák már nem úgy adódnak össze, mint eddig. Nagyon biztató volt, amikor Varga Oszkárral kezdünk dolgozni, aki szintén a tanítványunk volt. Nagyon a mi nyelvünket beszéli, sokat kamaráztunk vele már korábban is, és ugyanúgy cserélgeti a hegedűt és a brácsát, mint mi vagy Gábor. Az első koncerten bedobtuk a lehető legmélyebb vízbe, s nagyon jó volt látni, hogy a feszült pillanatokban az izgulása nem összeomlást eredményezett, hanem fantasztikus energiákat, és ezáltal tudtunk már váratlan örömöket is okozni egymásnak.
Mondtad, hogy lesznek szólista fellépéseid, de ezek is főleg külföldön.
K. B.: Valóban gyakrabban játszom külföldön, de az is a marketing része, hogy eljusson az emberekhez, mennyi fontos koncertteremben játszunk. Most például a kvartettel két hét leforgása alatt játszunk Londonban, Brüsszelben, Amszterdamban, Genfben, Gentben, Bécsben és több európai kisvárosban is. Nyilvánvaló, hogy a komolyzene mindenképpen egy kiváltságos rétegközönségé, amely inkább a negyven feletti korosztályból áll össze, de nem is lehet elvárni, hogy a koncertjeinken a közönség a húszas-harmincas korosztályból álljon. Inkább abban van a felelősségünk, hogy a fiatalok olyan nevelést kapjanak, ami lehetővé teszi, hogy idősebb korukban élvezni tudják majd a komolyzenét.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
