Impresszum | Előfizetés  
  2024. március 29., péntek
Auguszta

 
 
Nyomtatható változat
Interjú
A pokol legmélyebb bugyraiban
2016-10. szám / Bóta Gábor

Trill Zsolt a Nemzeti Színház Részegek című új produkciójában egy filmfesztivál-igazgatót játszik majd. Azt mondja, Viktor Rizsakov rendezőnél le kell menni a pokol legmélyebb bugyraiba.

Viktor Rizsakovval te többször is dolgoztál együtt.
T. Zs.: Első alkalommal akkor dolgoztam vele, amikor Osztrovszkij Vihar című darabját rendezte Debrecenben. Sőt, ez előtt még nyáron Zsámbékon játszottuk a produkciót gépkocsik tárolójában, nagyon iz­gal­mas volt a tér használata. Csodálatos, mély előadás volt.

Rizsakovról többen mondani is szokták, hogy rendszeresen használ formai újításokat. Ez összefügg a mélységgel?
T. Zs.: Abszolút. Amikor például Gorkij Éjjeli menedékhelyét rendezte, iszonyú elmélyült dolgokat akart, nem tudtuk megcsinálni. Meg se próbáltuk azt az utat, amire ő vinni akart minket. Az Osztrovszkij-darab estében pedig megpróbáltuk, és a Fodrásznő esetében is megpróbálja valamilyen szinten az ember. Hihetetlenül lazán és könnyedén kell játszani, úgy, hogy közben le kell menni a pokol legmélyebb bugyraiba – mindezt persze elegánsan és könnyedén.

Ez az, ami nem ment az Éjjeli menedékhely esetében?
T. Zs.: Igen.

A Fodrásznő például látszólag egy virtuóz játék.
T. Zs.: Ugyanakkor jóval több van benne, mint ami elsőre látszik. Elképesztő vágyakról szól a darab, a szerelem dominál benne. A fodrásznőt nem érdekli a jó ember, hanem az a rossz kell neki, aki a börtönben van. Szerintem igen nagy igazságok vannak a nőkkel és a férfiakkal kapcsolatban is a darabban. Van az úgy, hogy az ember odaadja magát egy rendezőnek, és van, hogy nem. Van, amikor sikerül megtalálni a közös hangot, és van, amikor nem.

Hosszú ideig szinte csak Vidnyánszky Attilával dolgoztál.
T. Zs.: Igen, aminek nagyon örültem, mert izgalmas dolgokat csinálhattam vele. A mai napig tud még nekem újakat mondani. Nagyon izgalmas az ő színháza, és legalább annyira nehéz, mint Rizsakové. Vidnyánszkynál is „meg kell tölteni” a formát, a karaktert, és ha a színész szellemileg és fizikailag nem adja át magát a szerepnek, akkor az egész nem ér semmit.

Te híres vagy arról, hogy olyan energiákkal dolgozol, hogy akár összezúzod magad, de már törted is össze magad.
T. Zs.: Rájöttem, hogy mindegyik rendezővel másképpen kell dolgoznom, mert más út vezet mindegyikhez. Mostanában megpróbálok úgy dolgozni, hogy kicsit kívül állok, és elemzem is, mi történik.

Amúgy te nem vagy egy nagyon agyalós, megfogalmazós típus?
T. Zs.: Nekem maga az előadás az agyalás és megfogalmazás.

Inkább vegetatív idegrendszerből, zsigerből dolgozol?
T. Zs.: Igen, de azért hihetetlen mennyiségű információt kell felszedni ahhoz, hogy a zsigereim, a vegetatív idegrendszerem jól működjön. Odahaza Beregszászban ahhoz voltunk szokva, hogy elképesztő mennyi­sé­gű anyagot néztünk át a produkcióhoz, és beszélgettünk róla.

Ahhoz is hozzá voltatok szokva, hogy akár fél évig is próbáltok egy előadást, délelőtt, délután, napközben, este, szinte mindig.
T. Zs.: Igen, ez így volt. És most, hogy Eugenio Barba próbált a társulatával a Nemzetiben, szintén azt láttam, hogy reggel bementek a terembe, és este kijöttek. Ez gyönyörű és fantasztikus, miközben rettenetesen nehéz is. A színészek zömének családja van, ahol szintén meg kell felelni.

Azt tudom, hogy Beregszászon teljesen megszokott volt, hogy a gyerekek is ott tébláboltak a próbákon.
T. Zs.: A kisebbik gyermekem most is bejön a próbára, ha nem tudom kire hagyni. Berci tizenkét éves, Helga tizenhat. Ő sokat jár más színházba is, mondhatni, minden előadást megnéz. Bercit pedig inkább az érdekli, hogy mi történik a színpad körül, az öltözőkben. De persze ő is néz előadásokat. Az fontos, hogy a gyerekek sok mindent lássanak, ne csak minket nézzenek.

Az hogy a feleséged, Szűcs Nelli is színésznő, mindketten Beregszászból jöttök, nyilván egy bizonyos szintű könnyebbség, másrészt viszont amikor ugyanabban az előadásban játszotok, nyilván sokkal nehezebb megszervezni, hogy ki van a gyerekekkel.
T. Zs.: Igen, komoly sakkozást igényel, hogy mikor ki hová szalad értük. Nem egyszerű. Beregszászban könnyebb volt. De nem sírni kell, hanem meg kell csinálni, ami szükséges.

A Részegeket, gondolom, már javában próbáljátok.
T. Zs.: Nem, csak 10-én kezdünk. (Az interjú október elején készült – a szerk.) Nagyon kevés idő van rá.

Körülbelül négy hét.
T. Zs.: Ne mondd ki, mert rosszul leszek.

A fél évhez képest ez tényleg meglehetősen kevés. Nem volt nagyon nehéz egy kisipari színházhoz képest átállni a nagy tömegtermelésre?
T. Zs.: Azért nem, mert az Új Színházban is dolgoztam, és ott is az időnek igen nagy szerepe volt. És Beregszászon is csináltunk rövid idő alatt előadásokat, például a Tótékat. Hozzáállás kérdése is, hogy három hét alatt vagy több hónap alatt csinálunk-e meg egy előadást.

A Tóték még mindig repertoáron van a Nemzeti Színházban.
T. Zs.: Nagyon szeretik, Vidnyánszky igen érdekesen kitalálta, szerintem ez az egyik legizgalmasabb Tóték-előadás, ami született.

És akkor a Részegekről még nem is nagyon tudsz semmit?
T. Zs.: Nemrég elolvastam a darabot, de igazság szerint túl sokat nem tudok róla.
hirdetés

Ugyanazt a darabot játsszátok, ami a Kamrában megy?
T. Zs.: Persze, persze. Én nem láttam az előadást, de mondják, hogy nagyon jó.

Mindenki szinte végig részeg, a szereplők egymásnak mondják a vélt vagy valós igazságaikat, közben dülöngélnek, kikészülnek, igazából senki nem érzi jól magát a bőrében. Mindenkinek őszinteségi rohamai vannak. Te kit játszol?
T. Zs.: Én Márk vagyok, a filmfesztivál igazgatója.

Milyen fickónak látod?
T. Zs.: Még fogalmam sincs. A szöveget az ember elkezdi mondogatni és aztán majd valami kezd kialakulni benne. De nem egy könnyű szöveg. A Viripajev-szövegek úgy tűnnek, mintha a felszínen fe­cseg­né­nek, de komoly mélységeik vannak.

Úgy tanulsz szöveget, hogy elkezded hangosan mondogatni magadnak?
T. Zs.: Először csak úgy belekarcolom az agyamba. Leülök este és csendben elkezdem magamnak olvasni. Csak ülök és tanulok, sokszor el kell olvasnom a szöveget ahhoz, hogy az agyamba be­le­kar­colódjon. Miután ez megtörténik, megpróbálom valahogy kihozni a számon, és akkor ez még tele van hamissággal. Ezt a hamisságot kell legyűrni.

És aztán meg kell találni a figura mozgását, ami nálad általában rendkívül fontos.
T. Zs.: Már egyre kevesebbet mozgok. Lehet, hogy öregszem. Egyszer csinálni fogok egy olyan előadást, hogy meg se fogok mozdulni. Biztos, izgalmas ez is.

Vagy esetleg egy mozdulatba már több jelentést tudsz sűríteni.
T. Zs.: Hogyne. Megyek az utcán, nézem az embereket, olyan erős gesztusaik vannak, hogy őrület. Csehov írja is, hogy egyetlen gesztusba bele lehet sűríteni egy egész előadást. Na, ez a tudomány!

Más gesztusrendszert használtok ti, akik Kijevben tanultátok a színészetet?
T. Zs.: Nem hiszem, hogy mi más gesztusrendszert használnánk, csak mi esetleg intenzívebben használjuk. Leginkább a figurának kell meghatároznia, hogy milyen legyen a gesztusrendszer. Túlmozogni sem szabad. Az a nyitja, hogy el kell találni az arányokat.

Zsótér Sándor előadásaiban is általában van egy stilizált mozgásrendszer.
T. Zs.: Van, persze. A Galilei előadásában ez végképp így van. Amit a gyerekeknek kitalált Zsótér, hogy a testükből látcsövet formáljanak, az nagyon érdekes látványvilág.

Gyerekek alatt a fiatal színészeket érted?
T. Zs.: Igen.

Milyen furcsa, hogy már te is azt mondod rájuk, hogy gyerekek.
T. Zs.: Ez azért van, mert mindig ezt mondják nekik. Én azt érzem, hogy ugyanolyan kölyök vagyok, mint ők, csak nem tudom már fizikailag azt megcsinálni, ami nekik még megy.

Szoktad is mondani, hogy te vagy a családban a harmadik gyerek.
T. Zs.: Ezt mások találták ki, de igen jól hangzik, én is szoktam használni.

Ez mit jelent, infantilizmust?
T. Zs.: Nem. Azt jelenti, hogy az asszony rettenetesen fontos a családban, mindent ő intéz körülöttünk, én csak besegítek, elmegyek például piacra, bevásárolok. De a háztartásbeli dolgok jelentős részét ő csinálja, és emellett még színházat is csinál.

Otthon is tovább pörög a produkciókon az agyatok?
T. Zs.: Nem jellemző. Beszélgetünk bizonyos dolgokról, de leginkább akkor gondolkodunk rajta, amikor az előadás terében vagyunk.

A Nemzetiben létrehozott mindkét Zsótér-előadással, a Branddal, illetve a Galileivel ő is és te is szép babérokat kaptatok a kritikusoktól, írások és díjak formájában egyaránt.
T. Zs.: Ez nagy megtiszteltetés. Én leginkább annak örülök, ha az emberek eljönnek a színházba. Az már csak hab a tortán, amikor díjat kapunk a játékunkért. Egy ilyen után még nehezebb színpadra állni.

Azt érzed, be kell bizonyítanod, hogy megérdemelted?
T. Zs.: Az egész életünk arról szól, hogy be kell bizonyítanunk, megérdemeljük, amink van. A színházi élet is arról szól, hogy folyamatosan bizonyítani kell, mert már másnapra elfelejtik az embert. A díjak után azért nehezebb, mert az ember úgy érzi, hogy még jobban kell teljesítenie, ami persze ösztönöz is. Én mindig várom a következő feladatot, az én életem erről szól.




vissza
vissza a lap tetejére | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Családi | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat
2009-2023 Copyright © Pesti Műsor