Nemek harca
2018. július 09. / Dercsényi Dávid

Ha már a Mamma Mia! olyan nagy siker volt 2008-ban, miért ne lehetne hasonló sikert elérni pop­slágerek helyett ideológiai slágerekkel? A női bérek kiegyenlítése, felzárkóztatása amellett, hogy valós probléma, Amerikában és egyre több helyen másutt is a közélet egyik legfontosabb témája,
vagy afelé törekszik. A női jogok, az egyenjogúság, a nők ön­ren­del­ke­zése kiváló terület, és keresve sem lehetne találni jobb sztorit ennek illusztrálására, mint 1973 egyik legjobb női teniszezőjének, Billie Jean Kingnek és a veterán wimbledoni bajnok Bobby Riggsnek a csatáját, a két nem teniszösszecsapását, amire azelőtt és azóta is több példa akadt.
1973, micsoda idők, még simán dohányoztak mindenhol, a frizurák va­la­mi esze­lő­sek, és a barkók mellett torát üli még a szexizmus is. Jonathan Dayton és Valerie Faris filmje el is merül szépen a kor nyúlós ideológiai és tárgyi-környezeti viszonyaiban. Érezhetően nem nagyon érdekli őket Billie Jean King vagy Riggs személyisége, háttere, itt nem megérteni akarjuk őket, ez egy harc, persze kellően elrajzolva, ka­ri­kí­roz­va, hiszen a végkifejlet már az elejétől fogva, az alkotók szán­dé­ká­tól vezérelve, tudható. Pedig lehetne kutakodni, keresgélni, a kon­zer­va­tív Margaret Court, a másik teniszcsoda figurájával lehetne konfrontálni a leszbikusságára ráébredő Billie Jean Kinget, avagy utóbbi férjének ráébredését a fenti tényre szintúgy lehetne plasztikusabban ecsetelni filmes eszközökkel. Már ha nem egy alapvetően elrajzolt karakterek által bemutatott ideológiai vígjátékot akartak volna prezentálni az alkotók. De azt akartak, amelyben a fő hangsúly Steve Carellen és a stand-upos Sarah Silvermanon van, Emma Stone Billie Jeanje mint a füstölt sajt a croissant belsejében, úgy lapul meg. És nincs ezzel baj, jól kiegészítik egymást, ahogy a film humorába jól illik a Carrell és Stone által prezentált nyugdíjas teniszjáték is – ennyit azért nem fejlődött a játék azóta.
De a tenisz is elrajzolt, ha a karakterek is elrajzoltak. Ha az ugyancsak tavaly bemutatott Borg/McEnroe túl komolyan foglalkozott a tenisszel, ez a film most a másik végletbe esik, tényleg ürügynek használja a játékot. Ami marad, az sem kevés: Carell, a teniszpályák Puzsér Róbertjeként egyik otrombaságot csinálja a másik után, Stone érzékeny és pontos, mint mindig. Kiemelendő még a finom és költői operatőri munka, amely Linus Sandgren kezét dicséri. És Bill Pullman is tapsot érdemel, aki a szexista teniszszövetség szexista elnökét alakítja: az ő alakítása és karaktere is bizonyítja, ha nem blockbusternek készül ez a film, az alkotók fajsúlyosabb végeredményt is fel tudtak volna mutatni.

DVD
Kritika (3)
Bontonfilm