Telivérek
2018. október 02. / Dercsényi Dávid

Az kicsit sem hír, ha egy elsőfilmes arról forgat, hogy haragban áll a világgal, miért lennének épp a fiatal rendezők kivételek a kortársaik közül. Az sokkal érdekesebb, hogy milyen világgal állnak
ők épp haragban. Cory Finley első filmje ebben éppannyira kiérlelt és koravén, mint dialógusaiban: két fiatal lány éli furcsa mindennapjait va­la­hol az amerikai Felső-Középosztály legfelsőbb szegletében.
Lily és Amanda pontosan látja, milyen illúzióromboló elérni azokat a célokat, amelyeket egy hétköznapi ember és, valamivel hang­sú­lyo­sab­ban, nő gyakorta elképzel magának: egy biztos egzisztenciával, sőt kifejezetten sok pénzzel rendelkező férfi, ház, kert, otthoni szolárium, gyakori látogatás valamelyik wellness intézményben, pedikűrös, lé­böjt­kú­ra és az egészséges test mértéktelen kultusza.
Az álmok nekik már valóság, ezért tudja a két barátnő mérhetetlenül utálni az ezt megtestesítő személyeket, és ezért vannak már gya­kor­la­ti­lag a felsőoktatás végére kiégve. Már az első pillanatok után zavarba jön a néző, titkok és titkos játszmák, manipulációk zajlanak. Mindeh­hez pedig Finley megköveteli a legtechnikásabb színészi játékot, amit, némileg meglepetésre nemcsak Olivia Cooke (Amanda) pipál ki, hanem a szép, de színészileg eddig nem túl meggyőző Anya Taylor-Joy (Lily) is.
A két lány titokzatos játszmái érezhető rokonságban vannak az Utas és holdvilág Ulpius-házának ha­lál­kultuszával, de a kör kitágul, belép a mérhetetlen gazdagság éppúgy, mint a lúzerek tisztes, olykor öncsaló világa.
Szegény Anton Yelchin egyik utolsó filmje volt ez, Tim, a műmájer drogdíler figurája úgy vergődik a két lány intellektuális és amorális fölényében, ami sokaknak örök emlék, és egyben fájó mementója a 2016-ban 27 évesen autóbalesetben meghalt Yelchin hiányának.
A férfiak ebben a filmben labdába sem rúgnak, a Timen kívüli másik hangsúlyos férfi karakter, Lily mostohaapja pedig olyan mértékig ellenszenves, hogy itt a harag a férfiak által ilyen faék egyszerűségűre alakított világ ellen is szól.
A lányok játékai és manipulációi aztán mindig tovább gördülnek, míg végül Finley kiköt a lehető legel­lent­mon­dá­sosabb és legtalányosabb végkifejletnél, amit az utóbbi időben látni lehetett. Haragja a világ ellen ugyanúgy kétfedelű és önironikus, mint a közösségi médiában az emberi kapcsolatok haláláért óbégató embertömegek gesztusa, vagy a filmfesztiválok koktélospultjai felett az emberi nyomorúságokról be­szá­mo­ló dokumentumfilmeken merengő kőgazdag filmesek helyzete.
Van-e lehangolóbb, mint felismerni a lázadás korlátait? Van-e nagyszerűbb, mint bizonyos korlátokat mégis átlépni? Ki ezt, ki azt olvassa ki a zárlatból, optimizmusa és pesszimizmusa arányainak megfelelően – de az elgondolkodás minden esetben borítékolható.

DVD
Kritika (4)
Bontonfilm