Korunk és koruk
2020. december 03. / Fáy Miklós

Valaha Axl Rose, a Guns N’ Roses együttes díszének fellépő ruhája volt egy fehér póló, Jézus-rajzzal, és fölötte a felirat KILL YOUR IDOL. Öld meg a bálványod/példaképed. Nem ez volt a legfelháborítóbb ruhadarabja, viselt ő valamikor Charles Mansont ábrázoló pólót is, Manson
pedig, mint köztudott, Sharon Tate színésznő haláláért felelős. Az idő meg csak megy, megy a maga útján, ma ár csak a legleszántabb rajongókat érdekli, hogy mit visel Axl Rose. Vagy őket sem. Sharon Tate viszont újra ügy lett Quentin Tarantino filmje, a Volt egyszer egy Hollywood miatt, ami az ö történetét dolgozza föl, pontosabban nem dolgozza föl, de épp ez a lényege: mást mesél el, de igazi szereplőkkel, igazi helyszínen, mintha tényleg lett volna egyszer egy Hollywood. Furcsa módon a film nem lett azonnal siker, egy kicsit mintha csalódtak volna Tarantinóban a filmőrültek, vagy ők is fölvették volna magukra Axl Rose pólóját, hogy megöljék az ideáljukat. Nem úgy van az, kérem szépen, hogy amihez Tarantino nyúl, az rögtön a dobogó legfelső fokára lép, és csak az a kérdés, hogy tíz Oscar-díjat nyer, vagy tizenegyet. Hát nem. A Volt egyszer… csak kettőt kapott. De az idő neki dolgozik, a lingyi-langyi fogadtatásból mostanra mintha masszív elismerés alakult volna ki, talán azért is, mert maga a mozi is hátrafelé tekint az időben, kell hozzá némi távlat, megszokás, tudomásul vétel, elfogadás, és csak aztán jön a megszeretés.
Nem egyedi eset, építészek, köztéri szobrok alkotói gyakran tapasztalják, hogy bizonyos műveket egyből elutasítanak, aztán eltelnek az évek, és megjön a megszokás, a megszokással a szeretet. Mikor elbontják az épületet, arrébb helyezik a szobrot, abba már sok szív belesajdul.
Az egész onnét jutott az eszembe, hogy januárban azt hittem: 2020 Raffaello éve lesz. Hiszen valaha annyira szerette őt a világ, a harmóniáját, nyugalmát, tisztaságát. A 19. században ő volt a legnagyobb reneszánsz festő, még Csontváry is vele akart vetélkedni, amikor a hangokat hallotta. Aztán jött a dúlt 20. század, és Raffaellót leváltották, a másik kettő, a kiismerhetetlen Leonardo és a robusztus Michelangelo átvette a legnagyobb valaha élt olasz képzőművész szerepét, Raffaello meg a maga finomságával és érzékenységével enyhén háttérbe szorult. De most jött az emlékév, halálának ötszázadik évfordulója, nagy kiállítás Rómában, életrajzi adatok, amelyek azt mutatják, hogy Raffaellót sokkal közelebb érezheti magához egy mai, bulizós fiatal, mint a melankolikus és megszállott kollégákat. Raffaello egész életében szerelmes volt, kicsapongott, az utókor legfeljebb azon vitatkozik, hogy nemi betegség vagy alkoholizmus vitte a sírba 37 évesen. Közben meg festette a Madonnákat és Jézusokat, és nem tudni, hogy benne magában volt-e ez meghasonlás, vagy ezt kívánta tőle a közönség.
Lepergett az év, és nem történt áttörés. Valahogy nem Raffaello kalandjai volt idén a főtéma, hanem a vírus, a vakcina és az áldozatok száma. Raffaello keserűen nézi a naptárt: a legközelebbi kerek évforduló 13 év múlva várható. Akkor lesz 550 éves.