2009. február 05. / Harmat György
Vannak filmek, melyek gyengeségük ellenére nézetik magukat. Vagy az „olyan rossz, hogy az már jó” befogadói mazochizmusa okán, vagy mert sántikáló művészetüket érzékeink folyamatos kényeztetésével ellensúlyozzák. A két típus ötvözeteként hat Jannisz Szmaragdisz életrajzi alkotása a korszakos jelentőségű festőről.
A szép fényképezés szépnek mutatja a tájakat, városokat (Krétáról, Velencéből külsőket is, Spanyolországból többnyire inkább belsőket kapunk), az embereket, a ruhákat. Látványos a kiállítás, bár nagy tömegek nem mozognak. Pompázatos, fülcsiklandozó a nemzetközi terep után ismét honi dallamokkal varázsló Vangelis muzsikája. Ha nem épp jellegtelen: ugyanis túl sokat szól a zene. A szövegből is több mint elég: amikor nem a szereplők beszélnek, maga El Greco narrálja – ékes angol nyelven – a történteket. Szórakoztatásul, okulásul bőven idézhetném a fennkölt közhelyeket, álljon itt az egyik csúcsfordulat. Élete majdani társáról mondja a művész: „Olyan volt, mint hűs szellő érintése a lelkemen.” Nincs hát könnyű dolga az angol fiatalembernek, aki alkatilag tökéletes választás a címszerepre. Nick Ashdon színészi képességei azonban egyelőre – szép mosolya mellett – kimerülnek a páratlanul érzelemdús fújtatásokban. Kitűnő teljesítményt nyújt viszont a spanyol Juan Diego Botto a festő barátja, mentora, a későbbi főinkvizítor szerepében. Kettejük kis híján máglyával végződő bölcseleti-emocionális párviadala a film legérdekesebb vonulata. A Krétán született és nevelkedett, művészetét Toledóban kiteljesített El Greco személye tökéletes alapnak látszott egy érvényes görög-spanyol (és a koproducer révén magyar) közös filmhez. E műnek azonban éppúgy a végletes illusztrativitás a legfőbb rákfenéje, mint a valamicskét jobb, azonos című, 1965-ben, Mel Ferrer címszereplésével készült, nálunk is bemutatott olasz-francia produkciónak, melytől jó lett volna legalább egy jelzővel megkülönböztetni. Nem komolyan veendő javaslatom: El Greco, a spanyol.
El Greco
Görög-spanyol-magyar film
Rendező: Jannisz Szmaragdisz
Főszereplők: Nick Ashdon, Juan Diego Botto, Laia Marull
119 perc
Forgalmazó: Hungaricom
A szép fényképezés szépnek mutatja a tájakat, városokat (Krétáról, Velencéből külsőket is, Spanyolországból többnyire inkább belsőket kapunk), az embereket, a ruhákat. Látványos a kiállítás, bár nagy tömegek nem mozognak. Pompázatos, fülcsiklandozó a nemzetközi terep után ismét honi dallamokkal varázsló Vangelis muzsikája. Ha nem épp jellegtelen: ugyanis túl sokat szól a zene. A szövegből is több mint elég: amikor nem a szereplők beszélnek, maga El Greco narrálja – ékes angol nyelven – a történteket. Szórakoztatásul, okulásul bőven idézhetném a fennkölt közhelyeket, álljon itt az egyik csúcsfordulat. Élete majdani társáról mondja a művész: „Olyan volt, mint hűs szellő érintése a lelkemen.” Nincs hát könnyű dolga az angol fiatalembernek, aki alkatilag tökéletes választás a címszerepre. Nick Ashdon színészi képességei azonban egyelőre – szép mosolya mellett – kimerülnek a páratlanul érzelemdús fújtatásokban. Kitűnő teljesítményt nyújt viszont a spanyol Juan Diego Botto a festő barátja, mentora, a későbbi főinkvizítor szerepében. Kettejük kis híján máglyával végződő bölcseleti-emocionális párviadala a film legérdekesebb vonulata. A Krétán született és nevelkedett, művészetét Toledóban kiteljesített El Greco személye tökéletes alapnak látszott egy érvényes görög-spanyol (és a koproducer révén magyar) közös filmhez. E műnek azonban éppúgy a végletes illusztrativitás a legfőbb rákfenéje, mint a valamicskét jobb, azonos című, 1965-ben, Mel Ferrer címszereplésével készült, nálunk is bemutatott olasz-francia produkciónak, melytől jó lett volna legalább egy jelzővel megkülönböztetni. Nem komolyan veendő javaslatom: El Greco, a spanyol. El Greco
Görög-spanyol-magyar film
Rendező: Jannisz Szmaragdisz
Főszereplők: Nick Ashdon, Juan Diego Botto, Laia Marull
119 perc
Forgalmazó: Hungaricom