2009. február 05. / Fáy Miklós
Várom az évszámot a műsor végén, de nem jön. Körülbelül tízéves lehet a karácsony másnapján sugárzott adás, amikor még nem jöttek rá, hogy a közszolgálati televíziózás megszűnt, és a csatorna kizárólag múzeumként funkcionál.
Embermúzeumként, ahol azokat a közszolgákat mutogatják, akik végképp kidőltek a kereskedelmi tévéktől, és műsormúzeumként röhögjünk magunkon, hogy valaha ilyesmit néztünk.
Azért olyan nagyokat nem lehet kacagni. Fenyő Miklós a házigazda, aki akkor még a nagy, öreg jampi szerepét csak próbálgatta, pontosabban nem nagyon tudta eldönteni, hogy jampi vagy öreg jampi legyen, így aztán a zongora mellől még megpróbál megejtően mosolyogni, elég kétes sikerrel egyébként, a fiatalabbakat azonban már úgy kezeli, mint élő legenda, aki megengedi, hogy mellé álljanak, amikor fényképeznek.
Pedig ami a műsor egészét illeti, nincs sok ok a büszkeségre: Fenyő képtelen összeeszkábálni és elmondani egy bevezetőt, képtelen hihetően imitálni a zongorázást, képtelen meggyőzően szerepelni a vendégekkel való elmés kis beszélgetések alatt. A tánckar többnyire tétova kétballábasokból áll, a vendégek által színleg énekelt számok tökéletesen más akusztikai térből és más hangszereléssel szólnak. Haumann Péter ugyan mekegteti a hangját, de attól semmi sem lesz jobb, és utána a negédeskedő Delhusa Gjon következik, amitől viszont minden csak még rosszabbra fordul. Egy kis színt hoz még Miller Zoltán, aki dalának minden sora után olyan büszke tekintettel néz végig a közönségén, mint valami néptribun. Az egész műsort nyilvánvalóan arra alapozták, hogy úgysem nézi senki, amiben valószínűleg igazuk is volt, meg arra, hogy a főszereplőt Fenyőnek hívják, ami mégis kötődik az ünnephez. Húsvétkor bizonyára Nyúl Béla énekel majd.
Embermúzeumként, ahol azokat a közszolgákat mutogatják, akik végképp kidőltek a kereskedelmi tévéktől, és műsormúzeumként röhögjünk magunkon, hogy valaha ilyesmit néztünk. Azért olyan nagyokat nem lehet kacagni. Fenyő Miklós a házigazda, aki akkor még a nagy, öreg jampi szerepét csak próbálgatta, pontosabban nem nagyon tudta eldönteni, hogy jampi vagy öreg jampi legyen, így aztán a zongora mellől még megpróbál megejtően mosolyogni, elég kétes sikerrel egyébként, a fiatalabbakat azonban már úgy kezeli, mint élő legenda, aki megengedi, hogy mellé álljanak, amikor fényképeznek.
Pedig ami a műsor egészét illeti, nincs sok ok a büszkeségre: Fenyő képtelen összeeszkábálni és elmondani egy bevezetőt, képtelen hihetően imitálni a zongorázást, képtelen meggyőzően szerepelni a vendégekkel való elmés kis beszélgetések alatt. A tánckar többnyire tétova kétballábasokból áll, a vendégek által színleg énekelt számok tökéletesen más akusztikai térből és más hangszereléssel szólnak. Haumann Péter ugyan mekegteti a hangját, de attól semmi sem lesz jobb, és utána a negédeskedő Delhusa Gjon következik, amitől viszont minden csak még rosszabbra fordul. Egy kis színt hoz még Miller Zoltán, aki dalának minden sora után olyan büszke tekintettel néz végig a közönségén, mint valami néptribun. Az egész műsort nyilvánvalóan arra alapozták, hogy úgysem nézi senki, amiben valószínűleg igazuk is volt, meg arra, hogy a főszereplőt Fenyőnek hívják, ami mégis kötődik az ünnephez. Húsvétkor bizonyára Nyúl Béla énekel majd.