2009. február 20. / WG
Mr. Scruff (polgári nevén Andy Carthy) 1997-es, Large Pies című, négyszámos kislemezét véletlenül hallottam egyik kedvenc lemezboltomban, ami azóta sajnos jobblétre szenderült. Az eladó éppen a friss árut vizsgálta át, amikor ott tartózkodtam. Azonnal beleszerettem az angol úriember vicces és egészen eredeti hangzású, funk-jazz-soul-hiphop muzsikájába,
és természetesen megvásároltam az említett munkát. A még ugyanebben az évben kiadott első album ugyanakkor nem vágott földhöz, arra még két évet kellett várnom. Az 1999-es Keep It Unreal már megtette a magáét, s még mindig ez számít Scruff legjobb lemezének, köszönhetően többek között az olyan felejthetetlen számoknak, mint a lemezlovasok által rongyosra játszott, ugyanakkor megunhatatlan Get A Move On! vagy szépséges-összebújós Honeydew. A harmadik soralbum, a 2002-es Trouser Jazz haloványabbra sikerült, megvolt, de semmi több.
Azóta – pár mixlemezt és a bővítve, új címen (Mrs. Cruff) kiadott első albumot leszámítva – nem történt különösebb említésre méltó esemény Scruff stúdiójának tájékán. Tavaly aztán elkezdődött a mozgolódás. Kislemezek sora jelent meg az angoltól, majd év végén jött a negyedik album, amire ezek a számok is rákerültek. A vicces című (Scruff kiadójára utal) lemez, bár nem éri be a Keep It Unrealt, de csupán egy paraszthajszál választja el tőle, majdnem tökéletes darab. Persze volt hat éve az erő- és témagyűjtésre, na meg olyan biztos kezű és hangú közreműködői gárdát sikerült toboroznia maga köré, akikkel nehéz mellényúlni: Alice Russell, Roots Manuva, Andreya Triana, Pete Simpson, Danny Breaks, Will Holland (Quantic) és Andy Barlow (Lamb). Az album kellőképpen változatos és sokszínű, két-három számonként mindig előkerül egy ász a pakliból, s még az sem ront sokat a képen, hogy pár szám az indokoltnál talán kicsit hosszabb. A töméntelen mennyiségben érkező új lemezek közül néhány, mint most ez is, kissé késve kerül a zenekritikus lejátszójába. Ha időben landolt volna, akkor Mr. Scruff is biztosan felkerül a PM évzáró Top 10-es listájára.
CD
Ninja Tune / Neon Music
és természetesen megvásároltam az említett munkát. A még ugyanebben az évben kiadott első album ugyanakkor nem vágott földhöz, arra még két évet kellett várnom. Az 1999-es Keep It Unreal már megtette a magáét, s még mindig ez számít Scruff legjobb lemezének, köszönhetően többek között az olyan felejthetetlen számoknak, mint a lemezlovasok által rongyosra játszott, ugyanakkor megunhatatlan Get A Move On! vagy szépséges-összebújós Honeydew. A harmadik soralbum, a 2002-es Trouser Jazz haloványabbra sikerült, megvolt, de semmi több. Azóta – pár mixlemezt és a bővítve, új címen (Mrs. Cruff) kiadott első albumot leszámítva – nem történt különösebb említésre méltó esemény Scruff stúdiójának tájékán. Tavaly aztán elkezdődött a mozgolódás. Kislemezek sora jelent meg az angoltól, majd év végén jött a negyedik album, amire ezek a számok is rákerültek. A vicces című (Scruff kiadójára utal) lemez, bár nem éri be a Keep It Unrealt, de csupán egy paraszthajszál választja el tőle, majdnem tökéletes darab. Persze volt hat éve az erő- és témagyűjtésre, na meg olyan biztos kezű és hangú közreműködői gárdát sikerült toboroznia maga köré, akikkel nehéz mellényúlni: Alice Russell, Roots Manuva, Andreya Triana, Pete Simpson, Danny Breaks, Will Holland (Quantic) és Andy Barlow (Lamb). Az album kellőképpen változatos és sokszínű, két-három számonként mindig előkerül egy ász a pakliból, s még az sem ront sokat a képen, hogy pár szám az indokoltnál talán kicsit hosszabb. A töméntelen mennyiségben érkező új lemezek közül néhány, mint most ez is, kissé késve kerül a zenekritikus lejátszójába. Ha időben landolt volna, akkor Mr. Scruff is biztosan felkerül a PM évzáró Top 10-es listájára.
CD
Ninja Tune / Neon Music