2009. március 10. / R. G.
A mohácsi vész után valahogy elfogyott a festészet Magyarországon. Előtte sem voltunk festménynagyhatalom, de azért a helyi mesterek és a behívott udvari művészek tisztességesen helytálltak a bebiflázott nyugatos divatstílusokkal. Kicsit zötyögősen, kicsit provinciálisan, de néha tagadhatatlan remekműveket alkotva.
Mohács után viszont jött egy több évszázadnyi pauza, amit csak néhány német anyanyelvű kölcsönfestő, pár vidéki cégérpingáló (és egy-két emigráns tehetség) tett elviselhetővé. A Nemzeti Galéria Mátyás király örökségét bemutató tavalyi kiállításból egyértelműen kiderült: a magyar késő humanizmus nem valamiféle külhoni kultúrsovinizmus miatt nem szerepel a 16-17. századról szóló nagy művészettörténeti könyvekben. Hanem mert elég gyarló volt. Nekünk kedves, de inkább a történelmi forrásértéke, mint az esztétikuma miatt.
Ugyanez igaz a Nemzeti Galéria két vadonatúj szerzeményére, Kakas István és feleségének a portréjára is. A két egész alakos, reprezentatív arckép tavaly bukkant fel Milánóban, most már a Galéria gyűjteményét díszítik, mint az 1600 körüli hazai festészet egyedülálló gyöngyszemei. A mezőny – mint a bevezetőből is kiderült – nem túl erős. Magyar nemesember, ha véletlenül rászánta magát egy kötelező protokollarcképre (néha rá kellett magát szánnia!), minimum Bécsig vagy Prágáig, esetleg Grazig utazott érte. Kakasék is minden valószínűség szerint a feleség (Römer Zsuzsanna) tiroli birtokain álltak modellt az amúgy ismeretlen helyi festőnek. Akit ezek szerint egyedül az eseti megrendelő személye (Kakas István kora legkiválóbb erdélyi diplomatája volt!) köt Magyarországhoz. Persze a korszakban ez is bőven elég. A minőség is megfelel a hazai főúri portrék kvalitásának: megfakult, erejét vesztett reneszánsz díszletek, nem túl hízelgő hűség az arcvonások tekintetében – és feltétlen precizitás a részletekben. Az ördög ugyanis a részletekben rejlett! A hasonló portrék nem a fékezhetetlen humanista szépérzék miatt születtek, hanem a hatalom és a gazdagság reprezentálására. A festő fő feladata így az ékszerek és kárpitok rajzos lekopírozása volt, a vizuális leltár elkészítése. Ebben tiroli festőnk is jeleskedett! Kakas buzogánya, kardja és tollforgója precízen le van rajzolva, aranyos cirádákkal és drágakövekkel. A perspektíva viszont erőltetett, a kőkockák iskolásak, a belógó függöny esetlen, nem beszélve a bársonyterítő élettelen csillanásairól.
A tiroli művész Zsuzsanna asszonyra több fáradságot pazarolt: végtelen műgonddal festette végig a hatalmas ruha minden egyes virágmintáját, a legyező mustráját, a spanyolgallért, a külön csendéletnek beillő virágcsokrot. Sőt, a mereven kifeszített, élettelen tartásba belecsempészett egy kis reneszánsz kellemet is. Ahogy Kakasné megfogja mellkasán a gyöngyházgombot, közben finoman eltartva gyűrűs kisujját, abból azért már érezhetjük, hogy a graciőz Velence és a könnyed ecsetű Tiziano nem csak földrajzilag volt közel Tirolhoz. Szomorú, de nekünk a korszakból csak ennyi jutott: egy pazar reneszánsz festőfejedelem távoli visszfénye, tiroli közvetítéssel. Bár ez se semmi... (Kakas máskülönben kiváló ember és politikus volt, Perzsiában halt meg követként; a kamaratárlat pedig pár szép iparművészeti tárgyat, néhány miniatűr portrét, metszetet és nyomtatványt mutat be 1600 körülről, a két hatalmas arckép mellett.)
Magyar Nemzeti Galéria
Március 15-éig
Mohács után viszont jött egy több évszázadnyi pauza, amit csak néhány német anyanyelvű kölcsönfestő, pár vidéki cégérpingáló (és egy-két emigráns tehetség) tett elviselhetővé. A Nemzeti Galéria Mátyás király örökségét bemutató tavalyi kiállításból egyértelműen kiderült: a magyar késő humanizmus nem valamiféle külhoni kultúrsovinizmus miatt nem szerepel a 16-17. századról szóló nagy művészettörténeti könyvekben. Hanem mert elég gyarló volt. Nekünk kedves, de inkább a történelmi forrásértéke, mint az esztétikuma miatt. Ugyanez igaz a Nemzeti Galéria két vadonatúj szerzeményére, Kakas István és feleségének a portréjára is. A két egész alakos, reprezentatív arckép tavaly bukkant fel Milánóban, most már a Galéria gyűjteményét díszítik, mint az 1600 körüli hazai festészet egyedülálló gyöngyszemei. A mezőny – mint a bevezetőből is kiderült – nem túl erős. Magyar nemesember, ha véletlenül rászánta magát egy kötelező protokollarcképre (néha rá kellett magát szánnia!), minimum Bécsig vagy Prágáig, esetleg Grazig utazott érte. Kakasék is minden valószínűség szerint a feleség (Römer Zsuzsanna) tiroli birtokain álltak modellt az amúgy ismeretlen helyi festőnek. Akit ezek szerint egyedül az eseti megrendelő személye (Kakas István kora legkiválóbb erdélyi diplomatája volt!) köt Magyarországhoz. Persze a korszakban ez is bőven elég. A minőség is megfelel a hazai főúri portrék kvalitásának: megfakult, erejét vesztett reneszánsz díszletek, nem túl hízelgő hűség az arcvonások tekintetében – és feltétlen precizitás a részletekben. Az ördög ugyanis a részletekben rejlett! A hasonló portrék nem a fékezhetetlen humanista szépérzék miatt születtek, hanem a hatalom és a gazdagság reprezentálására. A festő fő feladata így az ékszerek és kárpitok rajzos lekopírozása volt, a vizuális leltár elkészítése. Ebben tiroli festőnk is jeleskedett! Kakas buzogánya, kardja és tollforgója precízen le van rajzolva, aranyos cirádákkal és drágakövekkel. A perspektíva viszont erőltetett, a kőkockák iskolásak, a belógó függöny esetlen, nem beszélve a bársonyterítő élettelen csillanásairól.
A tiroli művész Zsuzsanna asszonyra több fáradságot pazarolt: végtelen műgonddal festette végig a hatalmas ruha minden egyes virágmintáját, a legyező mustráját, a spanyolgallért, a külön csendéletnek beillő virágcsokrot. Sőt, a mereven kifeszített, élettelen tartásba belecsempészett egy kis reneszánsz kellemet is. Ahogy Kakasné megfogja mellkasán a gyöngyházgombot, közben finoman eltartva gyűrűs kisujját, abból azért már érezhetjük, hogy a graciőz Velence és a könnyed ecsetű Tiziano nem csak földrajzilag volt közel Tirolhoz. Szomorú, de nekünk a korszakból csak ennyi jutott: egy pazar reneszánsz festőfejedelem távoli visszfénye, tiroli közvetítéssel. Bár ez se semmi... (Kakas máskülönben kiváló ember és politikus volt, Perzsiában halt meg követként; a kamaratárlat pedig pár szép iparművészeti tárgyat, néhány miniatűr portrét, metszetet és nyomtatványt mutat be 1600 körülről, a két hatalmas arckép mellett.)
Magyar Nemzeti Galéria
Március 15-éig