2009. május 18. / Fáy Miklós
A Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarát Paavo Järvi vezényli
Ha már Medve, ennek a szimfóniának is figyelemre méltó fagott szólama van, azt hiszem, ezt soha nem tisztázták: Haydn szándékosan csalta csapdába a közönségét, provokálta őket, hogy vajon észreveszik, ez egy Medve, ez egy Tyúk, ez pedig a Királynő szimfónia.
Kétségtelen, hogy zenében a királynőt a legnehezebb megjeleníteni, a tyúk és a medve viszonylag egyszerűbb. De Haydn ennél egy kicsit többet tudott: olyan szimfóniát írt, amely kétségtelenül nagy mű, komoly, mély, kétségbevonhatatlan, és mégsem szomorú. A romantika óta hozzászoktunk, hogy valami vagy vidám vagy művészet. Szeretjük a kedélyes fickókat, de ha nagy alkotókat kell fölsorolnunk, szívünkhöz közelállókat, akkor mindig a búskomorak jutnak az eszünkbe. Nem azért megyünk hangversenyre, hogy jól érezzük magunkat, hanem hogy három hosszú órában emlékeztessenek arra, hogy a világ szörnyű hely, ahol acélgombócot szolgálnak fel pléhtányérból, még szerencse, hogy az élet rövid. És akkor jön egy Haydn, aki medve-effekteket helyez el egy egyébként tökéletesen megszerkesztett zeneműben. Mihez kezdjünk vele?
A legegyszerűbb nem venni tudomást róla. Második legegyszerűbb (ez történik ezen a hangversenyen is) betenni nyitószámnak, akinek van füle, hallja, akinek nincs, az meg kissé kifújja magát, szoktatja magát a gondolathoz, hogy ez most itt egy hangverseny, rákészül a második számra. Talán most, hogy Haydn Év van, eljön a harmadik megoldás ideje is.
Művészetek Palotája
22., péntek, 19.30
Ha már Medve, ennek a szimfóniának is figyelemre méltó fagott szólama van, azt hiszem, ezt soha nem tisztázták: Haydn szándékosan csalta csapdába a közönségét, provokálta őket, hogy vajon észreveszik, ez egy Medve, ez egy Tyúk, ez pedig a Királynő szimfónia.
Kétségtelen, hogy zenében a királynőt a legnehezebb megjeleníteni, a tyúk és a medve viszonylag egyszerűbb. De Haydn ennél egy kicsit többet tudott: olyan szimfóniát írt, amely kétségtelenül nagy mű, komoly, mély, kétségbevonhatatlan, és mégsem szomorú. A romantika óta hozzászoktunk, hogy valami vagy vidám vagy művészet. Szeretjük a kedélyes fickókat, de ha nagy alkotókat kell fölsorolnunk, szívünkhöz közelállókat, akkor mindig a búskomorak jutnak az eszünkbe. Nem azért megyünk hangversenyre, hogy jól érezzük magunkat, hanem hogy három hosszú órában emlékeztessenek arra, hogy a világ szörnyű hely, ahol acélgombócot szolgálnak fel pléhtányérból, még szerencse, hogy az élet rövid. És akkor jön egy Haydn, aki medve-effekteket helyez el egy egyébként tökéletesen megszerkesztett zeneműben. Mihez kezdjünk vele? A legegyszerűbb nem venni tudomást róla. Második legegyszerűbb (ez történik ezen a hangversenyen is) betenni nyitószámnak, akinek van füle, hallja, akinek nincs, az meg kissé kifújja magát, szoktatja magát a gondolathoz, hogy ez most itt egy hangverseny, rákészül a második számra. Talán most, hogy Haydn Év van, eljön a harmadik megoldás ideje is.
Művészetek Palotája
22., péntek, 19.30