2008. február 17. /
Bodor Anikó utóbbi években készített, fotóalapú digitális munkái – némi fanyar humorral átitatott – magánmitológiát teremtenek.
A misztikus, seholsincs tájakat: a fénysugarakkal átszőtt labirintusokat, a vasbeton erdőket és a végtelenbe futó lépcsősorokat különös, másvilági lényekkel, félig ember, félig állatalakokkal népesítette be.
Ezzel szemben mostani képsora reális és a szó szoros értelmében vett, közeli területekre vezet. A művek tárgya ugyanis nem más, mint maga a felszabdalt és több nézőpontból láttatott, átforgatott kiállítótér. A barokk terem látványát Bodor Anikó tetszés szerint alakította: a mozaikdarabokat összeforgatta, festette, és egymás mellé illesztette. Maga az ötlet rendkívül egyszerű és nem is túl különös, a megfogalmazásmód mégis izgalmassá teszi az alkotásokat. A képsor sajátos játék a térrel, elrejtés és megmutatás, amelyhez a művész a fény és az árnyék jelenségeket hívta segítségül. A fény, amely az ablakon keresztül áramlik be, Bodor Anikó korábbi munkáihoz hasonlóan ezúttal is központi szerephez jut. A monokróm képek fölkeltik a tér és a mélység érzetét: a befelé mélyülő látványt a művész a világos és a sötét éles kontrasztjával teremti meg. A sötét tónusú képek a hétköznapi tárgyválasztás ellenére hozzák a „bodoranikós” hangulatot: a sejtelmesség, a káprázat és a megfoghatatlanság érzete ezúttal is jelen van az alkotásokon. A cím kizárólag falakra utal, pedig a bezáró és elhatároló falak mellett a kifelé nyitó és föltáró ablak ugyanakkora hangsúllyal szerepel a képeken.
A kiállítás pikantériája az összehasonlítás lehetősége, hiszen a térről folytatott diskurzus szó szerint a falak között játszódik. A fizikai, kézzel fogható (vagy ha úgy tetszik, a befogadók által érzékelt) és a művész által átértelmezett, szubjektív szűrőn át megjelenített fal között. Maczkay Zsaklin
Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár
Március 9-ig
700/350 Ft
A misztikus, seholsincs tájakat: a fénysugarakkal átszőtt labirintusokat, a vasbeton erdőket és a végtelenbe futó lépcsősorokat különös, másvilági lényekkel, félig ember, félig állatalakokkal népesítette be. Ezzel szemben mostani képsora reális és a szó szoros értelmében vett, közeli területekre vezet. A művek tárgya ugyanis nem más, mint maga a felszabdalt és több nézőpontból láttatott, átforgatott kiállítótér. A barokk terem látványát Bodor Anikó tetszés szerint alakította: a mozaikdarabokat összeforgatta, festette, és egymás mellé illesztette. Maga az ötlet rendkívül egyszerű és nem is túl különös, a megfogalmazásmód mégis izgalmassá teszi az alkotásokat. A képsor sajátos játék a térrel, elrejtés és megmutatás, amelyhez a művész a fény és az árnyék jelenségeket hívta segítségül. A fény, amely az ablakon keresztül áramlik be, Bodor Anikó korábbi munkáihoz hasonlóan ezúttal is központi szerephez jut. A monokróm képek fölkeltik a tér és a mélység érzetét: a befelé mélyülő látványt a művész a világos és a sötét éles kontrasztjával teremti meg. A sötét tónusú képek a hétköznapi tárgyválasztás ellenére hozzák a „bodoranikós” hangulatot: a sejtelmesség, a káprázat és a megfoghatatlanság érzete ezúttal is jelen van az alkotásokon. A cím kizárólag falakra utal, pedig a bezáró és elhatároló falak mellett a kifelé nyitó és föltáró ablak ugyanakkora hangsúllyal szerepel a képeken.
A kiállítás pikantériája az összehasonlítás lehetősége, hiszen a térről folytatott diskurzus szó szerint a falak között játszódik. A fizikai, kézzel fogható (vagy ha úgy tetszik, a befogadók által érzékelt) és a művész által átértelmezett, szubjektív szűrőn át megjelenített fal között. Maczkay Zsaklin
Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár
Március 9-ig
700/350 Ft