2009. augusztus 05. / Fáy Miklós
Szabó Ildikó és a Liszt Ferenc Kamarazenekar
Nem szeretnék kaján lenni, de nagyon élvezném, ha valahogy kiderülne, hogy Haydn: C-dúr gordonkaversenye mégis hamisítvány. Nem teljesen alap nélküli várakozás,
hiszen legalábbis furcsa, hogy a művet csak 1961-ben találták meg Prágában, a könyvtárban. Lappangani éppenséggel lehet, de ez érdekes lappangás. A szakértők tudták, hogy van ilyen darab, mert Haydn beleírta a saját maga által készített műjegyzékbe. Mi több, az első tétel témáját is följegyezte, hogy tudjuk, miről van szó. Vagy talán azért, mert a kéziratot már ő sem találta, és közölni akarta, hogy ha valaki talál valahol egy csellóversenyt, az az övé.
Aztán csöndesen eltelt kétszáz év, és hirtelen megkerült a partitúra. És minden stimmel vele, a téma valóban az, amit Haydn följegyzett, mi több, ez a korai mű kellemesen hasonlít a későbbi, a D-dúr csellóversenyre, de mégis minden szempontból „korai”, Haydn sem annyira profi zeneszerző, és a stílus is közelebb áll a barokk concertóhoz, mint a klasszikához. Minden tökéletes – nyilván ez az, ami zavarba hozza a hallgatót. De lehet, hogy nem kell rémeket látni ott, ahol nincsenek, ezt írta, elveszítette, a prágaiak pedig megtalálták.
Ha mégis örülnék a csalásnak, az nem is Haydn miatt volna. De Haydnról mindannyian tudjuk, mennyire zseniális komponista volt. Viszont ha a C-dúr versenymű hamisítvány, akkor kiderülne, hogy volt közöttünk egy titkos zseni is. Valaki, aki tökéletesen tudott Haydn stílusában komponálni, aki még arra is figyelt, hogy ne legyen tökéletesen kiforrott az alkotás, aki tudta, hogy csellóversenyt érdemes hamisítani, mert a csellisták állandó repertoárgonddal küszködnek, nincs elég versenymű, amit eljátszhatnának. Volt valaki, aki egyszerre volt zenetudós és komponista, és mindkét mesterségét nagyon magas fokon űzte, és ráadásul annyira szerény volt, hogy mindent megtett azért: a nevét soha ne tudja meg senki.
Csak az a baj, hogy ennél mégis sokkal valószínűbb az, hogy maga Haydn írta a C-dúr csellóversenyt.
Kiscelli Múzeum
26., vasárnap, 20.00
Nem szeretnék kaján lenni, de nagyon élvezném, ha valahogy kiderülne, hogy Haydn: C-dúr gordonkaversenye mégis hamisítvány. Nem teljesen alap nélküli várakozás,
hiszen legalábbis furcsa, hogy a művet csak 1961-ben találták meg Prágában, a könyvtárban. Lappangani éppenséggel lehet, de ez érdekes lappangás. A szakértők tudták, hogy van ilyen darab, mert Haydn beleírta a saját maga által készített műjegyzékbe. Mi több, az első tétel témáját is följegyezte, hogy tudjuk, miről van szó. Vagy talán azért, mert a kéziratot már ő sem találta, és közölni akarta, hogy ha valaki talál valahol egy csellóversenyt, az az övé. Aztán csöndesen eltelt kétszáz év, és hirtelen megkerült a partitúra. És minden stimmel vele, a téma valóban az, amit Haydn följegyzett, mi több, ez a korai mű kellemesen hasonlít a későbbi, a D-dúr csellóversenyre, de mégis minden szempontból „korai”, Haydn sem annyira profi zeneszerző, és a stílus is közelebb áll a barokk concertóhoz, mint a klasszikához. Minden tökéletes – nyilván ez az, ami zavarba hozza a hallgatót. De lehet, hogy nem kell rémeket látni ott, ahol nincsenek, ezt írta, elveszítette, a prágaiak pedig megtalálták.
Ha mégis örülnék a csalásnak, az nem is Haydn miatt volna. De Haydnról mindannyian tudjuk, mennyire zseniális komponista volt. Viszont ha a C-dúr versenymű hamisítvány, akkor kiderülne, hogy volt közöttünk egy titkos zseni is. Valaki, aki tökéletesen tudott Haydn stílusában komponálni, aki még arra is figyelt, hogy ne legyen tökéletesen kiforrott az alkotás, aki tudta, hogy csellóversenyt érdemes hamisítani, mert a csellisták állandó repertoárgonddal küszködnek, nincs elég versenymű, amit eljátszhatnának. Volt valaki, aki egyszerre volt zenetudós és komponista, és mindkét mesterségét nagyon magas fokon űzte, és ráadásul annyira szerény volt, hogy mindent megtett azért: a nevét soha ne tudja meg senki.
Csak az a baj, hogy ennél mégis sokkal valószínűbb az, hogy maga Haydn írta a C-dúr csellóversenyt.
Kiscelli Múzeum
26., vasárnap, 20.00