2009. augusztus 21. /
Nincs mese, aki ide belép, elnyeli az időgép, és hangos robajjal a felső-triászba repíti. A bejáratnál egy hatalmas coelophysis köszönti a bátor időutazót, talpig félelmetesben, mellette pedig egy ártalmatlan, 9 méter hosszú, 3–4 méter magas plateosaurus
kacsint kajánul az őskorszaki turistára. Az alapvetően sötét terekben sejtelmes fények lengik körül a hatalmas hüllőformájúakat, s miközben az ELTE geológiai tanszékének ifjú titánjai talpig szafari-szerkóba öltözve hadarják, hogy „élt 228 millió évvel ezelőtt, fogai levél alakúak voltak, s hogy a paleontológusok szerint képes volt rá, hogy két lábra álljon”, azon gondolkodom, vajon autentikus-e ez a napnélküliség, avagy csupán a dramaturgia követeli meg a félhomályt. Végül is, olyan, mintha egy több száz millió évvel ezelőtti mozdulatszínházban lennénk, ahol a kínai robotmérnökök által megszólaltatott – pontosabban megbömböltetett – és megmozgatott dinók megvilágított színpadról riogatják a kötelek túloldalán oldalgó szafarizót, aki, ha nem vigyáz, és lemarad, könnyedén a saját tévképzeteinek dugájába dőlhet. Az informatívnak szánt feliratok ugyanis csak hozzávetőlegesen kalauzolnak el a rengetegben, s autodidakta paleontológus-szakértő legyen a talpán, aki idegenvezetés nélkül is megmondja, hogy kerültek a szöveg alapján beazonosíthatatlan dinócsodák egy állóképbe.
Amúgy a kezdeményezés örvendetes, a gyerekek láthatólag éppúgy megvesznek a kiállított monstrumoktól – a T-Rex például akkora, hogy az őt felállító 20 tonnás daru a hónaljáig is alig ér –, mint a meglovagolható, lépkedő és bömbölő dinóktól, valamint az ásatásokat mímelő homokozóktól, ahonnan „eredeti” dinócsontokat bányászhatnak ki a legelszántabb kutatópalánták. Merthogy a kiállítás alapvetően a gyerekek igényeihez készült, ami persze nem azt jelenti, hogy híján lenne a profizmusnak, erről szó sincs, csak valahogy annak ellenére, hogy a legjobb argentin őslénykutatók dolgoztak a projekt tudományosságán, valahogy mégis inkább a show-érték felé billen a mérleg erre-arra ingó nyelve. Csejtei Orsi
Hungexpo, „G” pavilon
Augusztus 30-áig
kacsint kajánul az őskorszaki turistára. Az alapvetően sötét terekben sejtelmes fények lengik körül a hatalmas hüllőformájúakat, s miközben az ELTE geológiai tanszékének ifjú titánjai talpig szafari-szerkóba öltözve hadarják, hogy „élt 228 millió évvel ezelőtt, fogai levél alakúak voltak, s hogy a paleontológusok szerint képes volt rá, hogy két lábra álljon”, azon gondolkodom, vajon autentikus-e ez a napnélküliség, avagy csupán a dramaturgia követeli meg a félhomályt. Végül is, olyan, mintha egy több száz millió évvel ezelőtti mozdulatszínházban lennénk, ahol a kínai robotmérnökök által megszólaltatott – pontosabban megbömböltetett – és megmozgatott dinók megvilágított színpadról riogatják a kötelek túloldalán oldalgó szafarizót, aki, ha nem vigyáz, és lemarad, könnyedén a saját tévképzeteinek dugájába dőlhet. Az informatívnak szánt feliratok ugyanis csak hozzávetőlegesen kalauzolnak el a rengetegben, s autodidakta paleontológus-szakértő legyen a talpán, aki idegenvezetés nélkül is megmondja, hogy kerültek a szöveg alapján beazonosíthatatlan dinócsodák egy állóképbe.Amúgy a kezdeményezés örvendetes, a gyerekek láthatólag éppúgy megvesznek a kiállított monstrumoktól – a T-Rex például akkora, hogy az őt felállító 20 tonnás daru a hónaljáig is alig ér –, mint a meglovagolható, lépkedő és bömbölő dinóktól, valamint az ásatásokat mímelő homokozóktól, ahonnan „eredeti” dinócsontokat bányászhatnak ki a legelszántabb kutatópalánták. Merthogy a kiállítás alapvetően a gyerekek igényeihez készült, ami persze nem azt jelenti, hogy híján lenne a profizmusnak, erről szó sincs, csak valahogy annak ellenére, hogy a legjobb argentin őslénykutatók dolgoztak a projekt tudományosságán, valahogy mégis inkább a show-érték felé billen a mérleg erre-arra ingó nyelve. Csejtei Orsi
Hungexpo, „G” pavilon
Augusztus 30-áig