2009. augusztus 15. / Fáy Miklós
Il Giardino Armonico – Giovanni Antonini
Nyilván hit kérdése, vagy hit kérdése is, és az Il Giardinónak éppenséggel vannak hívei, akik azt érzik, hogy végre valami, új hang, még az újnál is újabb.
A hatvanas évektől kezdődően meghódította a világot az autentikus zenélés divatja, a muzsikusok rájöttek, hogy ha barokk hangszereket használnak a barokk zenéhez, sok minden változik, a régebbi hangszerek nem csak másképpen szólnak, de általában élénkebb tempót igényelnek, táncosabbá váltak a nagy, súlyos barokk művek, újra föl lehetett fedezni Bachot vagy Händelt.
Olyan divat volt, ami nem múlt el, ma azok is élénkebben és táncosabban játsszák a barokk muzsikát, akiknek eszükben sincs régi hangszerek után nyúlni. De hát mivé lesz a forradalom, ha megszűnik forradalminak lenni, ha csöndesen győz, és mindennapivá válik?
Erre volt válasz az Il Giardino a kilencvenes évektől. Még radikálisabbak, még megdöbbentőbbek, még szaggatottabbak, egy pillanatra sem lankadnak, nincs nyugalom, szépség, ábránd, a zene mindig ezer fokon ég, vagy legalábbis úgy tesz, mintha izzana. Mindig érdekesnek lenni. Ez nem barokk, inkább híradó, szenzáció, de hát nézzünk körül: melyikhez állunk közelebb? Biztos igazuk van, mondanám, bár biztos vagyok benne, hogy nincs igazuk. Már csak azért sem lehet, mert így nagyon idegesítők. Az állandó ritmizálástól fejrángást kap az ember, ráadásul még abban sem vagyok biztos, hogy akkor rángatnak, amikor kellene, ez az állandó feszülés nagyon nem meggyőző. Még akkor sem, ha komolyan gondolják, ha érezni, hogy a karmester is együtt ráng, szuszog, hörög a többiekkel. Menedzser-Händel, öt percig érdekes, de ez egy háromlemezes album.
CD
Decca, 2009
Nyilván hit kérdése, vagy hit kérdése is, és az Il Giardinónak éppenséggel vannak hívei, akik azt érzik, hogy végre valami, új hang, még az újnál is újabb.
A hatvanas évektől kezdődően meghódította a világot az autentikus zenélés divatja, a muzsikusok rájöttek, hogy ha barokk hangszereket használnak a barokk zenéhez, sok minden változik, a régebbi hangszerek nem csak másképpen szólnak, de általában élénkebb tempót igényelnek, táncosabbá váltak a nagy, súlyos barokk művek, újra föl lehetett fedezni Bachot vagy Händelt. Olyan divat volt, ami nem múlt el, ma azok is élénkebben és táncosabban játsszák a barokk muzsikát, akiknek eszükben sincs régi hangszerek után nyúlni. De hát mivé lesz a forradalom, ha megszűnik forradalminak lenni, ha csöndesen győz, és mindennapivá válik?
Erre volt válasz az Il Giardino a kilencvenes évektől. Még radikálisabbak, még megdöbbentőbbek, még szaggatottabbak, egy pillanatra sem lankadnak, nincs nyugalom, szépség, ábránd, a zene mindig ezer fokon ég, vagy legalábbis úgy tesz, mintha izzana. Mindig érdekesnek lenni. Ez nem barokk, inkább híradó, szenzáció, de hát nézzünk körül: melyikhez állunk közelebb? Biztos igazuk van, mondanám, bár biztos vagyok benne, hogy nincs igazuk. Már csak azért sem lehet, mert így nagyon idegesítők. Az állandó ritmizálástól fejrángást kap az ember, ráadásul még abban sem vagyok biztos, hogy akkor rángatnak, amikor kellene, ez az állandó feszülés nagyon nem meggyőző. Még akkor sem, ha komolyan gondolják, ha érezni, hogy a karmester is együtt ráng, szuszog, hörög a többiekkel. Menedzser-Händel, öt percig érdekes, de ez egy háromlemezes album.
CD
Decca, 2009