2009. augusztus 21. /
Egyszer volt, hol nem volt a ’90-es évek közepén a Lipótvárosban egy Leroy nevű étterem. Nem csak a környék lakóit hódította meg extravagáns, mégis meghitt, barátságos aurájával, vidékről is özönlöttek ide a törzsvendégek. Ebben persze komoly szerepet átszott a hely specialitása: a különleges steak-választék.
Amikor betértem, gyakran láttam a teraszán egy finom vonású, mosolygó, szőke fiatalembert, aki szebbnél szebb lányokkal társalgott télen-nyáron, angolul, olaszul, magyarul. Ő volt Sztanó Tamás, az egyik tulajdonos. Irigyeltem piszkosul.
Műkereskedőként csöppentél bele a vendéglátás világába.
SZ. T.: Így igaz. De társam, Lefkovics Gyuri már korábban is vendéglátós volt. A Manhattan éttermet vezette a Dohány utcában, ahol a műkincsraktáram volt. Vendégeimet mindig odavittem át vacsorázni. Ott szövődött a barátságunk, s ott született a gondolat is, hogy nyissunk közös üzletet. A vendéglátás mindig is titkos szerelem volt nekem. Szerettem jókat enni-inni, étterembe járni. A tekintetben szerencsénk volt, hogy Magyarországon akkoriban alapvetően kétféle kínálat volt: a nagyon elegáns éttermek, illetve a lepukkadt, szocreál kocsmák. Mi egy olyan laza helyet álmodtunk meg, ahol egyaránt jól érzik magukat a nagykövetek és az egyetemisták.
Azt suttogták a bennfentesek, hogy a Leroy egy francia multi cég, amely támogat benneteket…
SZ. T.: Jól hangzik. Csak egy szó sem igaz belőle. A Leroy Gyuri nagybátyja nevének „angolosított” változata.
A ’90-es évek derekára a Leroy már a legtrendibb vendéglátóhelyek közé tartozik. Valóságos mítosza van.
SZ. T.: Ebben meghatározó szerepe van annak, hogy nagyon szerencsés találkozásunk volt Gyurival. Mindketten más alkatok vagyunk, de remekül kiegészítjük egymást. Van, ami neki fekszik jobban, van, ami nekem. Nincsenek előre lejátszva a szerepek. Talán ő racionálisabb nálam. Itt van például a Tom & George. 2001-ben nyitottuk meg. Tökéletesen felépített, modern üzlet volt. Nemzetközi konyhájában japán séf készítette a szusit, indiai szakács sütötte a különlegességeket. Külföldön is ismertek minket. A The New York Times írt rólunk, Bill Clinton, amikor Magyarországon járt, nálunk vacsorázott. Mégis úgy éreztük, változnak az idők, lépnünk kell. Mindent szétbombáztunk, s egy teljesen új dizájnt alakítottunk ki.
A japán és az indiai szakács távozott. Ki érkezett?
SZ. T.: Mario, az étteremfőnök és Sergio, a séf. Két hónapja olasz étterem lettünk T & G Italiano a nevünk. Afféle modern trattoriát céloztunk meg. Hál’ istennek eddig működik. Reméljük, később sem lesz másképp.
Ami a Leroy-hálózatot illeti, ma már franchise rendszerben működik. Tegyük fel,
megkereslek, mert nyitni szeretnék e védjegy alatt egy éttermet. Dúsgazdag vagyok…
SZ. T.: Az sajnos nem elég. Sok dúsgazdag ember van.
Megbízható is vagyok.
SZ. T.: Az sem elég, de már növeli az esélyeidet. Mert itt nem csupán a befektetés a fő szempont. Szükségeltetik hozzá komoly szakmai elhivatottság.
Tizenöt évet húztam le pincérként a Gundelben. Imádom és értem a szakmát.
SZ. T.: Ez már sokat javítana a helyzeteden. Ha találsz egy méretében is megfelelő helyiséget egy forgalmas helyen, amely nem zavarja a többi üzletünket, akkor kezdhetünk róla beszélni.
Nehezen állsz kötélnek. Ekkora a kockázat? Pedig megfizetem.
SZ. T.: Fizetsz, ez igaz, egy egyszeri belépési díjat, és utána kapunk royaltyt (A szellemi termékek felhasználása után a gyártók által a jogtulajdonosnak fizetett díj – a szerk.). De ha csődbe mész, nem éri meg nekünk, mert a hírnevünket rombolod ezzel. Egy haldokló üzlet nem tesz jót senkinek.
Volt rá példa, amikor ráfizettetek egy hibás döntésre?
SZ. T.: Minden üzlet magában rejti a buktatókat. Akár tőlünk független tényezők is dönthetnek. Ha a VI. kerületben meghozzák ezt az elmebeteg törvényt, hogy a vendéglátóhelyeken tízkor záróra, akkor be lehet zárni a boltot. Gondold meg, veszel az Andrássy úton egy ingatlant, ami eleve több száz milliós beruházás. Átalakítod, felújítod, berendezed, az már közel milliárdos tétel. És ennek a léte megtorpedózható egy világváros belvárosában. Nonszensz, de sajnos benne van a pakliban.
Meggazdagodtatok?
SZ. T.: Nem vagyunk a 100 leggazdagabb magyar között. Úgy vélem, legfőképpen azért vagyunk gazdagok, mert azt csináljuk, amit imádunk. Talán hihetetlenül hangzik, de a bankszámlánkon nincs sok pénz. Ami volt és van, mindig beforgatjuk az étterembe.
Én viszont az étlapot forgatom. Mit ajánlanál róla?
SZ. T.: Egyfajta kuriózum a nyitott látványkonyhánk, ahol fatüzelésű grillen sütjük a pácolt húsokat, halakat. Ha rám hallgatsz, innen rendelj egy Fiorentina steaket grillezett zöldséggel vagy tengeri süllőt parmezános spenóttal. Mindenképpen toszkán borokkal öblítsd le őket.
Az életed makulátlan sikertörténet lenne, ha egy tragikus baleset nem töri derékba. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy tíz éve tolószékbe kényszerültél. Hozzáedződött a lelked?
SZ. T.: Kénytelen volt. Megszoktam, de nehezen tudom elfogadni. Vagy fordítva. Lehet, hogy elfogadtam, de megszokni nem tudom. Álmaimban nincs tolószék.
Odaadnád mindenedet azért, hogy újra lábra állj?
SZ. T.: Nehéz kérdés. Sok mindent odaadnék, de mindent nem. A családomat semmiképpen. Életem talán legnagyobb szerencséje, hogy csodálatos társra leltem a feleségemben. Én bohém, nehezen kezelhető, öntörvényű srác voltam. A feleségem ezt jól kezelte, s miután megtörtént a baleset, kitartott mellettem. Őt nem adnám oda semmiért, a világ összes kincséért sem.
Amikor betértem, gyakran láttam a teraszán egy finom vonású, mosolygó, szőke fiatalembert, aki szebbnél szebb lányokkal társalgott télen-nyáron, angolul, olaszul, magyarul. Ő volt Sztanó Tamás, az egyik tulajdonos. Irigyeltem piszkosul.Műkereskedőként csöppentél bele a vendéglátás világába.
SZ. T.: Így igaz. De társam, Lefkovics Gyuri már korábban is vendéglátós volt. A Manhattan éttermet vezette a Dohány utcában, ahol a műkincsraktáram volt. Vendégeimet mindig odavittem át vacsorázni. Ott szövődött a barátságunk, s ott született a gondolat is, hogy nyissunk közös üzletet. A vendéglátás mindig is titkos szerelem volt nekem. Szerettem jókat enni-inni, étterembe járni. A tekintetben szerencsénk volt, hogy Magyarországon akkoriban alapvetően kétféle kínálat volt: a nagyon elegáns éttermek, illetve a lepukkadt, szocreál kocsmák. Mi egy olyan laza helyet álmodtunk meg, ahol egyaránt jól érzik magukat a nagykövetek és az egyetemisták.
Azt suttogták a bennfentesek, hogy a Leroy egy francia multi cég, amely támogat benneteket…
SZ. T.: Jól hangzik. Csak egy szó sem igaz belőle. A Leroy Gyuri nagybátyja nevének „angolosított” változata.
A ’90-es évek derekára a Leroy már a legtrendibb vendéglátóhelyek közé tartozik. Valóságos mítosza van.
SZ. T.: Ebben meghatározó szerepe van annak, hogy nagyon szerencsés találkozásunk volt Gyurival. Mindketten más alkatok vagyunk, de remekül kiegészítjük egymást. Van, ami neki fekszik jobban, van, ami nekem. Nincsenek előre lejátszva a szerepek. Talán ő racionálisabb nálam. Itt van például a Tom & George. 2001-ben nyitottuk meg. Tökéletesen felépített, modern üzlet volt. Nemzetközi konyhájában japán séf készítette a szusit, indiai szakács sütötte a különlegességeket. Külföldön is ismertek minket. A The New York Times írt rólunk, Bill Clinton, amikor Magyarországon járt, nálunk vacsorázott. Mégis úgy éreztük, változnak az idők, lépnünk kell. Mindent szétbombáztunk, s egy teljesen új dizájnt alakítottunk ki.
A japán és az indiai szakács távozott. Ki érkezett?
SZ. T.: Mario, az étteremfőnök és Sergio, a séf. Két hónapja olasz étterem lettünk T & G Italiano a nevünk. Afféle modern trattoriát céloztunk meg. Hál’ istennek eddig működik. Reméljük, később sem lesz másképp.
Ami a Leroy-hálózatot illeti, ma már franchise rendszerben működik. Tegyük fel,
megkereslek, mert nyitni szeretnék e védjegy alatt egy éttermet. Dúsgazdag vagyok…
SZ. T.: Az sajnos nem elég. Sok dúsgazdag ember van.
Megbízható is vagyok.
SZ. T.: Az sem elég, de már növeli az esélyeidet. Mert itt nem csupán a befektetés a fő szempont. Szükségeltetik hozzá komoly szakmai elhivatottság.
Tizenöt évet húztam le pincérként a Gundelben. Imádom és értem a szakmát.
SZ. T.: Ez már sokat javítana a helyzeteden. Ha találsz egy méretében is megfelelő helyiséget egy forgalmas helyen, amely nem zavarja a többi üzletünket, akkor kezdhetünk róla beszélni.
Nehezen állsz kötélnek. Ekkora a kockázat? Pedig megfizetem.
SZ. T.: Fizetsz, ez igaz, egy egyszeri belépési díjat, és utána kapunk royaltyt (A szellemi termékek felhasználása után a gyártók által a jogtulajdonosnak fizetett díj – a szerk.). De ha csődbe mész, nem éri meg nekünk, mert a hírnevünket rombolod ezzel. Egy haldokló üzlet nem tesz jót senkinek.
Volt rá példa, amikor ráfizettetek egy hibás döntésre?
SZ. T.: Minden üzlet magában rejti a buktatókat. Akár tőlünk független tényezők is dönthetnek. Ha a VI. kerületben meghozzák ezt az elmebeteg törvényt, hogy a vendéglátóhelyeken tízkor záróra, akkor be lehet zárni a boltot. Gondold meg, veszel az Andrássy úton egy ingatlant, ami eleve több száz milliós beruházás. Átalakítod, felújítod, berendezed, az már közel milliárdos tétel. És ennek a léte megtorpedózható egy világváros belvárosában. Nonszensz, de sajnos benne van a pakliban.
Meggazdagodtatok?
SZ. T.: Nem vagyunk a 100 leggazdagabb magyar között. Úgy vélem, legfőképpen azért vagyunk gazdagok, mert azt csináljuk, amit imádunk. Talán hihetetlenül hangzik, de a bankszámlánkon nincs sok pénz. Ami volt és van, mindig beforgatjuk az étterembe.
Én viszont az étlapot forgatom. Mit ajánlanál róla?
SZ. T.: Egyfajta kuriózum a nyitott látványkonyhánk, ahol fatüzelésű grillen sütjük a pácolt húsokat, halakat. Ha rám hallgatsz, innen rendelj egy Fiorentina steaket grillezett zöldséggel vagy tengeri süllőt parmezános spenóttal. Mindenképpen toszkán borokkal öblítsd le őket.
Az életed makulátlan sikertörténet lenne, ha egy tragikus baleset nem töri derékba. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy tíz éve tolószékbe kényszerültél. Hozzáedződött a lelked?
SZ. T.: Kénytelen volt. Megszoktam, de nehezen tudom elfogadni. Vagy fordítva. Lehet, hogy elfogadtam, de megszokni nem tudom. Álmaimban nincs tolószék.
Odaadnád mindenedet azért, hogy újra lábra állj?
SZ. T.: Nehéz kérdés. Sok mindent odaadnék, de mindent nem. A családomat semmiképpen. Életem talán legnagyobb szerencséje, hogy csodálatos társra leltem a feleségemben. Én bohém, nehezen kezelhető, öntörvényű srác voltam. A feleségem ezt jól kezelte, s miután megtörtént a baleset, kitartott mellettem. Őt nem adnám oda semmiért, a világ összes kincséért sem.