2009. szeptember 02. / WG
A feldolgozásipar, bár nem új keletű dolog, de a kilencvenes évek végén szökkent szárba, a kétezres évek első évtizedében pedig kiteljesedett. Így hát a két francia producer, Marc Collin és Oliver Libaux a spanyolviaszt ugyan nem találták fel, de támadt egy remek ötletük, amit immár harmadszor sütnek el.
A javukra legyen mondva, minden egyes új album elkészítésekor szinte kínosan ügyeltek arra, hogy egy icipicit mindig csavarjanak a sztorin, nehogy szó érje a ház (a stúdió) elejét, és hogy a lassan szakállassá érő viccükön minél rövidebbnek tűnjön annak a bizonyos szőrnek a mérete. A minálunk is igencsak népszerű projekt – amelyik az idén kétszer is ellátogatott hozzánk a fesztiválszezonban, előbb a Balaton Soundra, majd a Szigetre – első blikkre, 2004-ben, csupán annyit tett, hogy Collin és Libaux ifjúkorának hőseit bossa nova, lounge és bárjazz alapokra helyezte. A hetvenes-nyolcvanas évek punk, szintipop és újhullámos klasszikusainak feldolgozása azonban akkorát ütött elsőre, hogy hiba lett volna, ha nem ismételnek, így 2006-ban jött is a folytatás Bande A Part címmel. Az újdonságot két dolog jelentette. Míg az első lemezen csupa női hang adta elő az egykorvolt slágereket, ezúttal férfiú is került a képbe, zeneileg pedig némi karibi (reggae) hangulat.
Harmadszorra nagyobbat csavartak a dolgon. Helyzetbe hozták a countryt és a bluegrasst, helyenként pedig egészen ütemes lett a termék, legalábbis Nouvelle Vague-i mércével mérve. Az intimitás részleges visszaszorítása mellett azonban a legnagyobb változás, hogy négy számhoz sikerült megnyerni az eredeti szerzőket/előadókat, akik készséggel duetteztek egyet a Nouvelle Vague énekesnőivel. Martin Gore a Master And Servantot (Depeche Mode), Ian McCulloch az All My Colourst (Echo & The Bunnymen), Barry Adamson a Parade-et (Magazine), Terry Hall pedig az Our Lips Are Sealedet dobja fel vokáljával. (Ez utóbbi dalt eredetiben persze nem Hall, hanem a The Go-Go’s adta elő, de a szerző akkor is az egykori Specials-tag volt, ráadásul két évvel később ő is lemezre vette aktuális zenekarával, a Fun Boy Three-vel.) Rajtuk kívül feldolgozásra került még többek között a Talking Heads (Road To Nowhere), a Psychedelic Furs (Heaven), a Soft Cell (Say Hello, Wave Goodbye), a Police (So Lonely) és még a Sex Pistols is, akiknek God Save The Queen című daluk egészen hajmeresztően hat intim megvilágításban. Hogy készül-e még a jövőben újabb Nouvelle Vague-album, abban szinte biztosak lehetünk, de az viszont még biztosabb, hogy az egyébként is hiperaktív, filmőrült Marc Collin másik feldolgozásprojektje, a nyolcvanas évek mozislágereinek főcímzenéit a Nouvelle Vague-hoz hasonló módon bárjazzesre átgyúró Hollywood, Mon Amour újabb albuma hamarabb érkezik.
CD
PIAS / Neon Music
A javukra legyen mondva, minden egyes új album elkészítésekor szinte kínosan ügyeltek arra, hogy egy icipicit mindig csavarjanak a sztorin, nehogy szó érje a ház (a stúdió) elejét, és hogy a lassan szakállassá érő viccükön minél rövidebbnek tűnjön annak a bizonyos szőrnek a mérete. A minálunk is igencsak népszerű projekt – amelyik az idén kétszer is ellátogatott hozzánk a fesztiválszezonban, előbb a Balaton Soundra, majd a Szigetre – első blikkre, 2004-ben, csupán annyit tett, hogy Collin és Libaux ifjúkorának hőseit bossa nova, lounge és bárjazz alapokra helyezte. A hetvenes-nyolcvanas évek punk, szintipop és újhullámos klasszikusainak feldolgozása azonban akkorát ütött elsőre, hogy hiba lett volna, ha nem ismételnek, így 2006-ban jött is a folytatás Bande A Part címmel. Az újdonságot két dolog jelentette. Míg az első lemezen csupa női hang adta elő az egykorvolt slágereket, ezúttal férfiú is került a képbe, zeneileg pedig némi karibi (reggae) hangulat. Harmadszorra nagyobbat csavartak a dolgon. Helyzetbe hozták a countryt és a bluegrasst, helyenként pedig egészen ütemes lett a termék, legalábbis Nouvelle Vague-i mércével mérve. Az intimitás részleges visszaszorítása mellett azonban a legnagyobb változás, hogy négy számhoz sikerült megnyerni az eredeti szerzőket/előadókat, akik készséggel duetteztek egyet a Nouvelle Vague énekesnőivel. Martin Gore a Master And Servantot (Depeche Mode), Ian McCulloch az All My Colourst (Echo & The Bunnymen), Barry Adamson a Parade-et (Magazine), Terry Hall pedig az Our Lips Are Sealedet dobja fel vokáljával. (Ez utóbbi dalt eredetiben persze nem Hall, hanem a The Go-Go’s adta elő, de a szerző akkor is az egykori Specials-tag volt, ráadásul két évvel később ő is lemezre vette aktuális zenekarával, a Fun Boy Three-vel.) Rajtuk kívül feldolgozásra került még többek között a Talking Heads (Road To Nowhere), a Psychedelic Furs (Heaven), a Soft Cell (Say Hello, Wave Goodbye), a Police (So Lonely) és még a Sex Pistols is, akiknek God Save The Queen című daluk egészen hajmeresztően hat intim megvilágításban. Hogy készül-e még a jövőben újabb Nouvelle Vague-album, abban szinte biztosak lehetünk, de az viszont még biztosabb, hogy az egyébként is hiperaktív, filmőrült Marc Collin másik feldolgozásprojektje, a nyolcvanas évek mozislágereinek főcímzenéit a Nouvelle Vague-hoz hasonló módon bárjazzesre átgyúró Hollywood, Mon Amour újabb albuma hamarabb érkezik.
CD
PIAS / Neon Music