2010. január 18. / Bóta Gábor
A Shirley Valentine, amit 1988-ban mutattak be Londonban, és rögtön „szétspriccelt” a világban, naná, hogy film is készült belőle, jutalomjáték egy színésznőnek. Tetszik, hogy Vándor Éva nem úgy jön be
a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójának színpadára, mint egy primadonna. Nem jelenik meg látványosan, hanem csak úgy maga elé bámulva, elmerengve bebóklászik a lakásába. Tesz-vesz. Elvan magában. De aztán elkezd a nézők felé fordulva is beszélni. És ezt a kettősséget hozni képes az előadás végéig. Tud magára maradni a kis térben, mintha függetlenedne attól, hogy mi is ott vagyunk, máskor pedig hangsúlyozottan színházat csinálva, felénk fordulva velünk trafikál. Nem sokszínűségét lajstromba vevő, önmutogató esztrádműsorral rukkol elő. Eljátszik egy középkorú nőt, aki valaha lázadó diák volt, majd beleunt elfásuló házasságába, férjének, „őuraságának” kiszolgálásába, és egy görögországi úton rájön, hogy az egész eddigi életéből ki akar lépni. Willy Russell darabja nem „mélyszántás.” Inkább csak kapizsgálja a lét kérdéseit, mint feltárja. De miközben könnyed és tele van jó megfigyelésekkel, megérzésekkel, poénnal, mégiscsak sokkal mélyebb, mint a mostanában divatos bulvárdarabok. És tényleg remek alkalmat nyújt egy színésznőnek, hogy közszemlére tehesse talentumát.
Cserje Zsuzsa már első rendezéseként színpadra állította a monodrámát, a békéscsabai Jókai Színházban, virgoncan eleven előadásban. Ebben Felkai Eszter állandóan lefetyelő, nagyhangú nőt alakított, aki azért igencsak elkomorul. Margitai Ágit is láthattuk a szerepben, ő még a nyílt színen tükörtojást is sütött. Vári Éva egyszerre volt reménytelenül keserű és elementárisan kirobbanó.
Vándor alakításából is süt az életöröm. Miközben eljátssza, hogy Shirley piszkosul a padlóra kerül, dúlnak benne az életenergiák. Úgy van elkámpicsorodva, hogy azért agyonüthetetlen. Kezd ráérezni arra, hogy mi a jó neki. Újra szabadjára engedi az ösztöneit. Nem tudja, mi lesz vele, de kezd bízni magában. Mintha Vándornak eszelték volna ki a szerepet. Ott áll előttünk a kiköpött Shirley Valentine. Ez Cserje érdeme is. Soha nem voltak fene nagy rendezői koncepciói. De gyakran ráérzett arra, kinek mi való, és kibűvölte belőle, ami benne van. Vándor mindig is kiváló színész volt, nem feltétlenül kiváló szerepekben. Ezúttal a szerep is remek és ő is.
a József Attila Színház Gaál Erzsébet Stúdiójának színpadára, mint egy primadonna. Nem jelenik meg látványosan, hanem csak úgy maga elé bámulva, elmerengve bebóklászik a lakásába. Tesz-vesz. Elvan magában. De aztán elkezd a nézők felé fordulva is beszélni. És ezt a kettősséget hozni képes az előadás végéig. Tud magára maradni a kis térben, mintha függetlenedne attól, hogy mi is ott vagyunk, máskor pedig hangsúlyozottan színházat csinálva, felénk fordulva velünk trafikál. Nem sokszínűségét lajstromba vevő, önmutogató esztrádműsorral rukkol elő. Eljátszik egy középkorú nőt, aki valaha lázadó diák volt, majd beleunt elfásuló házasságába, férjének, „őuraságának” kiszolgálásába, és egy görögországi úton rájön, hogy az egész eddigi életéből ki akar lépni. Willy Russell darabja nem „mélyszántás.” Inkább csak kapizsgálja a lét kérdéseit, mint feltárja. De miközben könnyed és tele van jó megfigyelésekkel, megérzésekkel, poénnal, mégiscsak sokkal mélyebb, mint a mostanában divatos bulvárdarabok. És tényleg remek alkalmat nyújt egy színésznőnek, hogy közszemlére tehesse talentumát. Cserje Zsuzsa már első rendezéseként színpadra állította a monodrámát, a békéscsabai Jókai Színházban, virgoncan eleven előadásban. Ebben Felkai Eszter állandóan lefetyelő, nagyhangú nőt alakított, aki azért igencsak elkomorul. Margitai Ágit is láthattuk a szerepben, ő még a nyílt színen tükörtojást is sütött. Vári Éva egyszerre volt reménytelenül keserű és elementárisan kirobbanó.
Vándor alakításából is süt az életöröm. Miközben eljátssza, hogy Shirley piszkosul a padlóra kerül, dúlnak benne az életenergiák. Úgy van elkámpicsorodva, hogy azért agyonüthetetlen. Kezd ráérezni arra, hogy mi a jó neki. Újra szabadjára engedi az ösztöneit. Nem tudja, mi lesz vele, de kezd bízni magában. Mintha Vándornak eszelték volna ki a szerepet. Ott áll előttünk a kiköpött Shirley Valentine. Ez Cserje érdeme is. Soha nem voltak fene nagy rendezői koncepciói. De gyakran ráérzett arra, kinek mi való, és kibűvölte belőle, ami benne van. Vándor mindig is kiváló színész volt, nem feltétlenül kiváló szerepekben. Ezúttal a szerep is remek és ő is.