2010. március 08. / Cs. O.
Lackfi János legújabb verseskötete – sokak szerint gyermekirodalmi munkásságának eddigi csúcsa – tanúsága szerint akár be vagyunk rúgva, akár nem, úgy táncol az egész világ, akár egy részeg elefánt.
Riszál a folyó, szambázik a fa lombja a szélben, tangózik az árnyék a kövön. Lépéseink táncoltatják az utat, mellkasunkban diszkózik a szív, ereinkben zenevonatozva áramlik a vér. Zene minden és tánc minden. Ebben a könyvben is táncritmust hallani, táncol a kisbabáját altató apuka-medve, a kipottyant fog egy madzag végén, bálnatáncot jár a tengeralattjáró a víz alatt, öklüket rázva, szitkozódva keringőznek egymással autósok és motorosok, pörög-forog a kosárlabda a gyűrű peremén, de még az icipici atomok és a hatalmas bolygók is ritmusra forgolódnak. Egyszóval, ugrabugrál az egész világ. A szél addig tangózik a szénabálával, míg szét nem cincálja, malac és barack helyet cserélnek, lesz belőlük malaclé és sült barack, a takarító néni a partvissal járja, a balerina pedig lovon illeg-billeg. S hogy kik a könyv hősei? Rakoncátlan gyerekek és iskolás gyümölcsök, kéményseprűk és postások, nagyik és kicsik, szerelmesek és állatok, szóval olyanféle lények, amilyenekkel nap mint nap találkozunk.
Kritikusai, jobban mondva méltatói szerint, amolyan zanzában: A részeg elefánt megjelenése az évtized magyar gyermekköltészetének jelentős eseménye. Lackfi belépett a magyar költészet egy nagyon fontos tartományának halhatatlanjai közé, akiknél nincs jobb, legfeljebb más, és akik saját mesterségükből valamit bizonyíthatóan jobban tudtak másoknál. Ő azt tudja mindenkinél jobban, mi az aktuális legmenőbb vágyálom egy gyermek életében. Pontosan ismeri a gyerekek valóságos és elképzelt világait, a szókincsüket, a mondatszerkesztésüket, vagyis a gondolkodásmódjukat. Ezért képes mosolyogtató verseket írni a tejfogak kihullásának viszontagságairól, egy lakásba csempészett kölcsön-hörcsögről, a gyerekek ricsajozási kényszereiről és a hétfejű igazgató néniről, a családi intimitásokból, a rendet teremteni kívánó nagymama sziszifuszi harcából vagy a trágár beszédről: „Ha valaki felbosszant, mostantól rúgom csendbe, nevezem asztallapnak, azt mondom rá, hogy zsebtej. Meg hogy utolsó hörcsög, kapja el a lasszómat, az agyát szétbosszantom, köbön rúgom, azt jól van.”
A kötet varázsát a verseken túl Molnár Jacqueline illusztrációi adják, melyekről meséljen inkább a költő maga: „Jacqueline egészen különleges technikával fest újságpapírra, több rétegben, ettől a színeknek elképesztő mélységük lesz, s az egyes rétegeken aztán ráadásul átdereng az újságbetűk ritmusa. A formákat ollóval vágja ki és ez az olló éppoly virtuózan cikáz, mint a legfürgébb toll vagy ceruza. Az ormótlanságukban is bájos figurák hihetetlenül ötletesen jelennek meg sorra a papíron.”
Móra Könyvkiadó
64 oldal, 2990 Ft
Riszál a folyó, szambázik a fa lombja a szélben, tangózik az árnyék a kövön. Lépéseink táncoltatják az utat, mellkasunkban diszkózik a szív, ereinkben zenevonatozva áramlik a vér. Zene minden és tánc minden. Ebben a könyvben is táncritmust hallani, táncol a kisbabáját altató apuka-medve, a kipottyant fog egy madzag végén, bálnatáncot jár a tengeralattjáró a víz alatt, öklüket rázva, szitkozódva keringőznek egymással autósok és motorosok, pörög-forog a kosárlabda a gyűrű peremén, de még az icipici atomok és a hatalmas bolygók is ritmusra forgolódnak. Egyszóval, ugrabugrál az egész világ. A szél addig tangózik a szénabálával, míg szét nem cincálja, malac és barack helyet cserélnek, lesz belőlük malaclé és sült barack, a takarító néni a partvissal járja, a balerina pedig lovon illeg-billeg. S hogy kik a könyv hősei? Rakoncátlan gyerekek és iskolás gyümölcsök, kéményseprűk és postások, nagyik és kicsik, szerelmesek és állatok, szóval olyanféle lények, amilyenekkel nap mint nap találkozunk.Kritikusai, jobban mondva méltatói szerint, amolyan zanzában: A részeg elefánt megjelenése az évtized magyar gyermekköltészetének jelentős eseménye. Lackfi belépett a magyar költészet egy nagyon fontos tartományának halhatatlanjai közé, akiknél nincs jobb, legfeljebb más, és akik saját mesterségükből valamit bizonyíthatóan jobban tudtak másoknál. Ő azt tudja mindenkinél jobban, mi az aktuális legmenőbb vágyálom egy gyermek életében. Pontosan ismeri a gyerekek valóságos és elképzelt világait, a szókincsüket, a mondatszerkesztésüket, vagyis a gondolkodásmódjukat. Ezért képes mosolyogtató verseket írni a tejfogak kihullásának viszontagságairól, egy lakásba csempészett kölcsön-hörcsögről, a gyerekek ricsajozási kényszereiről és a hétfejű igazgató néniről, a családi intimitásokból, a rendet teremteni kívánó nagymama sziszifuszi harcából vagy a trágár beszédről: „Ha valaki felbosszant, mostantól rúgom csendbe, nevezem asztallapnak, azt mondom rá, hogy zsebtej. Meg hogy utolsó hörcsög, kapja el a lasszómat, az agyát szétbosszantom, köbön rúgom, azt jól van.”
A kötet varázsát a verseken túl Molnár Jacqueline illusztrációi adják, melyekről meséljen inkább a költő maga: „Jacqueline egészen különleges technikával fest újságpapírra, több rétegben, ettől a színeknek elképesztő mélységük lesz, s az egyes rétegeken aztán ráadásul átdereng az újságbetűk ritmusa. A formákat ollóval vágja ki és ez az olló éppoly virtuózan cikáz, mint a legfürgébb toll vagy ceruza. Az ormótlanságukban is bájos figurák hihetetlenül ötletesen jelennek meg sorra a papíron.”
Móra Könyvkiadó
64 oldal, 2990 Ft