2013. január 11. / Illés Mihály
Nem vadonatúj, mégis jobbára ismeretlen novellákat, elbeszéléseket fűzött kötetté össze Szilágyi István. A kolozsvári író Bolygó tüzek című könyvében tizenegy hosszabb-rövidebb írását találjuk meg, amelyek itt-ott, régi folyóiratokban, ma már hozzáférhetetlen könyvekben jelentek meg, így egyben azonban különleges értékké vált antológiájuk.
Szilágyi István novellái egészen különböző korokban íródtak. A legkorábbiak 1969-es keltezésűek, a legfrissebbek már jócskán a rendszerváltás utániak, a legifjabb novella 2000-ben került papírra először. Mégis összeköti őket valamilyen pókfonál, valami, csak Szilágyi István műveire jellemző hangulat, gondolati ív. A helyszínek közt sokszor adódik némi hasonlóság, több novella is a Messzi folyó kies vidékén játszódik, még ennél is többen közös, hogy főhősük magányos csavargó vagy számkivetett, aki általunk nem ismert okból nem ismert cél felé tör. Útközben látjuk legtöbbjüket, történetük elejét és végét sokszor nem ismerjük, csak egy-egy epizódot villant föl a szerző. Ez persze sűrű, balladisztikus hangulatot sző a felderíthetetlen, teljességükben megismerhetetlen novellák köré. Véglények, térben és időben meghatározhatatlan alakok mozognak az írásokban, de hogy ne érezhessük hidegnek vagy elidegenedettnek a kalandokat, Szilágyi István egészen különleges nyelvi világba tereli bele novelláit. Írásmódjára egyaránt jellemző a mulattató irónia, a népiesnek ható furfang, a szikrázóan szellemes párbeszédek és a döbbenetes választékosság. A kifejezések jelentős hányada még a passzív szókincsünkben sem szerepel – persze jóllehet, Erdélyben kisebb hányadról volna szó –, a szövegkörnyezet vagy épp a hangulat tökéletesen érthetővé teszi a szlengek és a már talán kihalt szavak jelentését is.
A könnyedség és a ragyogó stílus ötvöződik tehát a kietlen, lepusztult , sokszor Bodor Ádám-os világgal, ez a harmónia teremti meg a szövegek egyediségét, utánozhatatlanul olvasmányos stílusát. Jajdon gyermekei unalmukban félelmetes tobzódásba kezdenek, míg a község felnőttei épp a temetőben foglalatoskodnak, az árva Kibic éli a városi csibészek sokszínű életét, míg szegény Bogya kivégzésére készül a település. A mindenkin segítő, jámbor Szőlősgazda egész életén át egy ágyút rejteget, és öregségére, reszketeg vénségére egyetlen célja marad, hogy irtózatos kartácstűzzel mindenkin bosszút álljon, az adóhivataltól kezdve az őt megharapó kutyáig. Nyomasztó kettősség szinte minden műben. Talán véletlen, talán nem, de a kötetzáró, egyben a címadó Bolygó tüzek című novella valóban kiemelkedik az amúgy is bivalyerős mezőnyből. Szimbolikus erejével, titokzatosságával, az önmaga elől menekülő céltalan és hitehagyott hadsereg képével sokáig az olvasóval marad. Ki tudja? Szőlősgazdák vagyunk-e, vagy elillanó, távoli őrtüzeket kergető, kedélytelen hadsereg?
Magvető Kiadó
198 oldal, 2690 Ft
Kritika (5)
Szilágyi István novellái egészen különböző korokban íródtak. A legkorábbiak 1969-es keltezésűek, a legfrissebbek már jócskán a rendszerváltás utániak, a legifjabb novella 2000-ben került papírra először. Mégis összeköti őket valamilyen pókfonál, valami, csak Szilágyi István műveire jellemző hangulat, gondolati ív. A helyszínek közt sokszor adódik némi hasonlóság, több novella is a Messzi folyó kies vidékén játszódik, még ennél is többen közös, hogy főhősük magányos csavargó vagy számkivetett, aki általunk nem ismert okból nem ismert cél felé tör. Útközben látjuk legtöbbjüket, történetük elejét és végét sokszor nem ismerjük, csak egy-egy epizódot villant föl a szerző. Ez persze sűrű, balladisztikus hangulatot sző a felderíthetetlen, teljességükben megismerhetetlen novellák köré. Véglények, térben és időben meghatározhatatlan alakok mozognak az írásokban, de hogy ne érezhessük hidegnek vagy elidegenedettnek a kalandokat, Szilágyi István egészen különleges nyelvi világba tereli bele novelláit. Írásmódjára egyaránt jellemző a mulattató irónia, a népiesnek ható furfang, a szikrázóan szellemes párbeszédek és a döbbenetes választékosság. A kifejezések jelentős hányada még a passzív szókincsünkben sem szerepel – persze jóllehet, Erdélyben kisebb hányadról volna szó –, a szövegkörnyezet vagy épp a hangulat tökéletesen érthetővé teszi a szlengek és a már talán kihalt szavak jelentését is.
A könnyedség és a ragyogó stílus ötvöződik tehát a kietlen, lepusztult , sokszor Bodor Ádám-os világgal, ez a harmónia teremti meg a szövegek egyediségét, utánozhatatlanul olvasmányos stílusát. Jajdon gyermekei unalmukban félelmetes tobzódásba kezdenek, míg a község felnőttei épp a temetőben foglalatoskodnak, az árva Kibic éli a városi csibészek sokszínű életét, míg szegény Bogya kivégzésére készül a település. A mindenkin segítő, jámbor Szőlősgazda egész életén át egy ágyút rejteget, és öregségére, reszketeg vénségére egyetlen célja marad, hogy irtózatos kartácstűzzel mindenkin bosszút álljon, az adóhivataltól kezdve az őt megharapó kutyáig. Nyomasztó kettősség szinte minden műben. Talán véletlen, talán nem, de a kötetzáró, egyben a címadó Bolygó tüzek című novella valóban kiemelkedik az amúgy is bivalyerős mezőnyből. Szimbolikus erejével, titokzatosságával, az önmaga elől menekülő céltalan és hitehagyott hadsereg képével sokáig az olvasóval marad. Ki tudja? Szőlősgazdák vagyunk-e, vagy elillanó, távoli őrtüzeket kergető, kedélytelen hadsereg? Magvető Kiadó
198 oldal, 2690 Ft
Kritika (5)