333 haiku
2013. január 11. / D.Magyari Imre

Idegen kultúra nincs, csak távoli vagy ismeretlen, amit meg lehet (kellene) ismerni, s ha megismerjük, rögtön kiderül, nem is olyan távoli. A japán kultúrával való ismerkedéshez kiváló alkalom Macuo Basó 333 haikuja, amik nagyon szép és különlegesen gondos kiadásban jelentek meg Gy. Horváth László és Tandori Dezső fordításában.

Basó 1664 és 94 között élt – 1664 Európában a Tartuffe bemutatásának, Zrínyi Miklós halálának éve. A haiku, a rímtelen, háromsoros, 5–7–5 szótagos japán műfaj többek közt épp az ő tevékenysége nyomán vált önállóvá. Megérintenek-e Basó haikui úgy, mint Molière remekei vagy A szigeti veszedelem? Megérintenek-e háttértudás nélkül? „Fordulj felém, kérlek! / Magam vagyok, akár te: / este van, ősszel.” Kit nem érint ez meg? Újabb bizonyságát kapjuk annak, hogy a művészet egy. Magunkénak érezhetjük a szomorkás humort is: „Hiába van nyár: / az egylevelű páfrány / csak egylevelű.” És az idő, az időnk múlása feletti kesernyés borongást is: „Jössz vénség. Fogam / közt tengeri saláta / homokja ropog.” (Micsoda japán enjambement-ok!) És a világ szépségére való rácsodálkozást is: „Melyik fájának / virága, nem tudom, de / micsoda illat!” A tömören gazdag jegyzetekben ott vannak az eredeti japán szövegek is.
A kis kötet elsősorban Gy. Horváth László munkáját dicséri. Ő otthonra talált a japán kultúrában, írt egy kiváló Japán kulturális szótárt is (Corvina, 1999). Köszönet illeti, most épp a Basó-kötetért.

Európa Kiadó
365 oldal, 2800 Ft
Kritika (5)