2010. Április 22. / Sári Júlia
Gryllus Samu zeneszerző és basszusgitáros nevével az utóbbi időben a legújabb Palya Bea-lemezen, az Én leszek a játékszereden túl a W. H. formáció kapcsán találkozhattunk. A Shakespeare-szonetteket megzenésítő csapat – soraiban Márkos Albert csellistával, G. Szabó Hunor dobossal és Sena Dagadu énekesnővel – ugyancsak nemrég jelentette meg lemezét, és most tavasszal indult lemezbemutató turnéjára.
Két fontos lemezed jelent meg az elmúlt időben, mindkettő középpontjában egy nem hétköznapi énekesnő áll, a két munkafolyamat és a zenésztársakhoz fűződő viszonyod mégis nagyon különbözik egymástól. Mi volt a leglényegibb különbség köztük?
G. S.: Valóban, a két énekesnővel, Palya Beával és Senával nem csupán azért volt más együtt dolgozni, mert ők ketten eleve egészen különböző világot képviselnek, hanem a személyes kapcsolatom is teljesen más természetű velük. Beával sokkal közvetlenebb a viszonyunk, tizennyolc éves korunk óta zenélünk együtt, és a közös munkák mindig nagyon bizalmas és elmélyült légkörben zajlanak, míg Senával én csak a W. H. projekt kapcsán ismerkedtem meg. Vele Márkos Alberten keresztül kerültünk össze, amikor két évvel ezelőtt elkezdtünk a Shakespeare-szonetteken dolgozni. De az a munkamegosztás és alkotói folyamat, ami a W. H.-t jellemzi, nem is kívánta meg, hogy olyan szoros viszonyba kerüljek vele, mint Beával, vagyis hogy leüljünk kettesben, és hónapokig dolgozzunk együtt, hiszen ebben a helyzetben mindnyájan egyenrangú zenekari tagok vagyunk, és az egy-egy individuális ötletből kiindulva közösen írjuk a darabokat. Ami még igencsak fontos különbség, hogy a W. H.-ban nemcsak mint zeneszerző veszek részt, hanem elsősorban basszusgitározom, míg a Bea lemezein nem szoktam játszani. És éppen ezért Beával a csapatmunka leginkább kettőnkre korlátozódik, vagyis mi kitaláljuk, amit hallani szeretnénk, az kikerül a zenészekhez, akik aztán hozzáteszik a saját ötleteiket, és végül az anyag visszakerül hozzám, és én megszerkesztem, megint csak a saját elképzeléseim szerint. A W. H.-ban végig ott van a közös játék, a fellépések, a jó értelemben vett egymásrautaltság.
És Beával mennyire vagytok egyenrangú partnerek, ha zeneszerzésről van szó?
G. S.: Fú, ez egy nagyon hosszú történet. Beával a Laokoón-csoport zenekar keretében kezdtünk el együtt zenélni, és mivel akkoriban ő még „csak“ népdalokat énekelt, sokat mentünk együtt indiai és kortárs zenei koncertekre, hogy jobban megismerjük azt a világot, ami ránk vagy először inkább rám akkor hatással volt. Ezekre a zenékre aztán ő is egyre nyitottabb lett, bekerült Szőke Szabolcs színházába, a Hólyagcirkuszba, és egy csomó olyan benyomás érte, ami megváltoztatta a viszonyát a zenéhez. Vagyis az elején sokkal inkább úgy nézett ki a mi együttműködésünk, hogy én voltam a zenekari szerző, ő pedig az énekesnő, míg ennek a változásnak a révén, egy idő után kezdtünk úgy együtt dolgozni, mint egyenrangú zenésztársak. Az első közös albumunk, az Álom, álom, kitalálom című gyereklemez már ennek a közös alkotásnak a jegyében született. Persze az már akkor sem volt kérdés, hogy ez az ő neve alatt futó produkció legyen, s én ezt nem is akartam másképp. A Psyché kicsit más volt, mert nekem az az anyag, mint zeneszerzőnek, sokkal fontosabb volt, vagyis az én közvetlen viszonyom a feladathoz, azt hiszem, meghatározóbb volt, mint az előző lemeznél. Ahogy magát a lemezt is, legalábbis a második felét, erősebben meghatározta az én viszonyom a Weöres Sándor-szöveghez, mint a Beáé, természetesen azzal együtt, hogy a Bea számára írtam, aki úgy adta elő az én kompozíciós munkámat, ahogy senki más nem tudná. E közben persze voltak összetűzések is köztünk, de ezek a kisebb harcok szerintem csak elmélyítették a magában a szövegben rejlő feszültségeket. Ez a legújabb lemez, a híres Kovács Kati-dal után elnevezett, régi slágereket feldolgozó Én leszek a játékszered pedig abszolút Beából táplálkozik, itt többnyire ő válogatta össze a dalokat, s nagyjából mindegyikről volt elképzelése, hogy hogyan akarja őket elénekelni, én pedig csak azt csavargattam tovább a részletekig. Az énekfelvételeken például nem is nagyon voltam a stúdióban, úgy éreztem, hogy az én szerepem itt a hangszerelésig és a zenekari munkáig terjed. Ő tudta jól, mit akar, és abba nem is akartam beleszólni. Szóval, tulajdonképpen azt mondhatom, hogy a mi viszonyunk, a munkamegosztásunk az anyagtól függ, néha dalonként is változik, de az biztos, hogy állandóan módosul. Az egyetlen tartós jellemzője a kapcsolatunknak, hogy mérhetetlenül szoros és közeli, akár egy házasság, és mindig nagyon könnyű visszatérni hozzá.
Van kedvenc számod ezen a legutóbbi lemezen?
G. S.: Az egyik az Amerika című, négy részből álló szvit, erről gondolom leginkább, hogy a sajátom, vagyis az a fajta zene, amit én nagyon szeretek. A másik az Élet megy tovább, ami kétszer is szerepel a lemezen, egyszer instrumentálisan, egyszer énekkel. Ezt a számot én választottam ki abból a több száz dalból, amit Beától kaptam csemegézésre. De azt hiszem, a legnagyobb kedvencem a Part-time lover feldolgozása, no meg a „gizikés” részek, a Szegedi Ruhagyárban készült archív felvételek.
Min dolgozol most?
G. S.: Április 23-án lesz apukám, Gryllus Dániel hatvanéves, s ebből az alkalomból készülök számára egy ajándékkoncerttel, amit a Millenáris Teátrumban fogunk megrendezni. Weöres Sándor, amikor annyi idős volt körülbelül, mint én, vagyis a harmincas évei elején, megírta a Teljesség felé című költői prózáját, amelyben megfogalmazta mindazt, ami számára – az ő elmondása szerint – kevesebb mint vallás, de több mint világnézet. Aztán apu, amikor a harmincas évei elején járt, csinált ebből egy zenei művet, Kékestetőn, a tüdőszanatóriumban, ahol sok évtizede minden évben egy hónapot eltölt. Egymaga vette föl a négysávos kazettás magnójával, citerázott, énekelt, furulyázott, pánsípozott és dudált. Aztán elvitte az anyagot a Hungarotonba, de valamiért nem akarták kiadni. Úgyhogy elment egy stúdióba, és abszolút saját pénzen fölvette az egészet, majd Weöres Sándor 75. születésnapján újra bement a Hungarotonba a kész masterrel. Nem is kért érte pénzt, csak azt akarta, hogy megjelenhessen mint születésnapi ajándék a költő számára, s szerencsére másodjára sikerrel járt. Most pedig én, ugyancsak a harmincas éveim elején, és ugyancsak születésnapi ajándék gyanánt, ebből az anyagból áthangszerelek egy nagyobb apparátusú művet. Már régóta foglalkoztat a dolog, mert nagyon szép zene, aminek a hangzását leginkább a citera határozza meg, s éppen a citerának a folyamatos zengése az, amit szeretnék kibontani az új hangszerelésben, a nagyobb zenekar keretében. Apu rengeteg barátját és kollégáját megkértem, hogy vegyenek részt a koncerten, mint Sebő Ferenc, Balogh Kálmán, Borbély Mihály, valamint sok énekesnőt, köztük Sebestyén Mártát, Bognár Szilvit, Palya Beát, Szirtes Edina Mókust és Szalóki Ágit. De apu is szerepelni fog. Mivel azelőtt mindent ő játszott, most direkt úgy találtam ki, hogy minden számban kicsit más szerep jusson neki, más hangszeren játsszon. Úgy érzem, hogy nagyon szép lesz, pont olyan, amilyet ajándékba szeretnék neki adni.
Van olyan a sok párhuzamosan zajló projekted között, ami abszolút elsőbbséget élvez?
G. S.: Az biztos, hogy a W. H. különösen fontos, mert ott játszom is. Gyerekkorom óta zenélek több hangszeren, de az utóbbi időben ezt csaknem teljesen elhagytam, a zeneszerzés került előtérbe. De azért nem múlt el nyom nélkül az a korszak, amikor még rengeteget gyakoroltam és játszottam, és ez persze máig nagyon izgat. Igaz, a koncertek után általában úgy érzem, hogy az előadó-művészet nem annyira az én műfajon, jobb szeretek a színfalak mögött maradni. De a W. H.-val nagyon élvezem a fellépéseket, mert velük bármit megcsinálhatok, és olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik abszolút vevők az elborulásainkra, és akikkel egy nyelvet beszélünk. Úgyhogy van egyfajta prioritása a W. H.-nak, és nagyon szeretném, hogy minél tovább életben maradjon ez a formáció.
A repertoár bővül? Készülnek új szonettek?
G. S.: A lemez megjelenése óta írtunk néhány új darabot, és egyéb újdonságokon is törjük a fejünket. A koncerteken például már nemcsak az eredeti, angol szövegeket vetítjük ki, hanem a magyar fordítást is, a legközelebbi fellépés pedig, május 11-én a Nyitott Műhelyben, egy beszélgetéssel összekötött koncert lesz. Nádasdy Ádám professzor, aki nekünk is sokat segített a kezdetek óta, mesél Shakespeare-ről, és feltárja a szonettek gondolatiságát.
Két fontos lemezed jelent meg az elmúlt időben, mindkettő középpontjában egy nem hétköznapi énekesnő áll, a két munkafolyamat és a zenésztársakhoz fűződő viszonyod mégis nagyon különbözik egymástól. Mi volt a leglényegibb különbség köztük?
G. S.: Valóban, a két énekesnővel, Palya Beával és Senával nem csupán azért volt más együtt dolgozni, mert ők ketten eleve egészen különböző világot képviselnek, hanem a személyes kapcsolatom is teljesen más természetű velük. Beával sokkal közvetlenebb a viszonyunk, tizennyolc éves korunk óta zenélünk együtt, és a közös munkák mindig nagyon bizalmas és elmélyült légkörben zajlanak, míg Senával én csak a W. H. projekt kapcsán ismerkedtem meg. Vele Márkos Alberten keresztül kerültünk össze, amikor két évvel ezelőtt elkezdtünk a Shakespeare-szonetteken dolgozni. De az a munkamegosztás és alkotói folyamat, ami a W. H.-t jellemzi, nem is kívánta meg, hogy olyan szoros viszonyba kerüljek vele, mint Beával, vagyis hogy leüljünk kettesben, és hónapokig dolgozzunk együtt, hiszen ebben a helyzetben mindnyájan egyenrangú zenekari tagok vagyunk, és az egy-egy individuális ötletből kiindulva közösen írjuk a darabokat. Ami még igencsak fontos különbség, hogy a W. H.-ban nemcsak mint zeneszerző veszek részt, hanem elsősorban basszusgitározom, míg a Bea lemezein nem szoktam játszani. És éppen ezért Beával a csapatmunka leginkább kettőnkre korlátozódik, vagyis mi kitaláljuk, amit hallani szeretnénk, az kikerül a zenészekhez, akik aztán hozzáteszik a saját ötleteiket, és végül az anyag visszakerül hozzám, és én megszerkesztem, megint csak a saját elképzeléseim szerint. A W. H.-ban végig ott van a közös játék, a fellépések, a jó értelemben vett egymásrautaltság.
És Beával mennyire vagytok egyenrangú partnerek, ha zeneszerzésről van szó?
G. S.: Fú, ez egy nagyon hosszú történet. Beával a Laokoón-csoport zenekar keretében kezdtünk el együtt zenélni, és mivel akkoriban ő még „csak“ népdalokat énekelt, sokat mentünk együtt indiai és kortárs zenei koncertekre, hogy jobban megismerjük azt a világot, ami ránk vagy először inkább rám akkor hatással volt. Ezekre a zenékre aztán ő is egyre nyitottabb lett, bekerült Szőke Szabolcs színházába, a Hólyagcirkuszba, és egy csomó olyan benyomás érte, ami megváltoztatta a viszonyát a zenéhez. Vagyis az elején sokkal inkább úgy nézett ki a mi együttműködésünk, hogy én voltam a zenekari szerző, ő pedig az énekesnő, míg ennek a változásnak a révén, egy idő után kezdtünk úgy együtt dolgozni, mint egyenrangú zenésztársak. Az első közös albumunk, az Álom, álom, kitalálom című gyereklemez már ennek a közös alkotásnak a jegyében született. Persze az már akkor sem volt kérdés, hogy ez az ő neve alatt futó produkció legyen, s én ezt nem is akartam másképp. A Psyché kicsit más volt, mert nekem az az anyag, mint zeneszerzőnek, sokkal fontosabb volt, vagyis az én közvetlen viszonyom a feladathoz, azt hiszem, meghatározóbb volt, mint az előző lemeznél. Ahogy magát a lemezt is, legalábbis a második felét, erősebben meghatározta az én viszonyom a Weöres Sándor-szöveghez, mint a Beáé, természetesen azzal együtt, hogy a Bea számára írtam, aki úgy adta elő az én kompozíciós munkámat, ahogy senki más nem tudná. E közben persze voltak összetűzések is köztünk, de ezek a kisebb harcok szerintem csak elmélyítették a magában a szövegben rejlő feszültségeket. Ez a legújabb lemez, a híres Kovács Kati-dal után elnevezett, régi slágereket feldolgozó Én leszek a játékszered pedig abszolút Beából táplálkozik, itt többnyire ő válogatta össze a dalokat, s nagyjából mindegyikről volt elképzelése, hogy hogyan akarja őket elénekelni, én pedig csak azt csavargattam tovább a részletekig. Az énekfelvételeken például nem is nagyon voltam a stúdióban, úgy éreztem, hogy az én szerepem itt a hangszerelésig és a zenekari munkáig terjed. Ő tudta jól, mit akar, és abba nem is akartam beleszólni. Szóval, tulajdonképpen azt mondhatom, hogy a mi viszonyunk, a munkamegosztásunk az anyagtól függ, néha dalonként is változik, de az biztos, hogy állandóan módosul. Az egyetlen tartós jellemzője a kapcsolatunknak, hogy mérhetetlenül szoros és közeli, akár egy házasság, és mindig nagyon könnyű visszatérni hozzá.
Van kedvenc számod ezen a legutóbbi lemezen?
G. S.: Az egyik az Amerika című, négy részből álló szvit, erről gondolom leginkább, hogy a sajátom, vagyis az a fajta zene, amit én nagyon szeretek. A másik az Élet megy tovább, ami kétszer is szerepel a lemezen, egyszer instrumentálisan, egyszer énekkel. Ezt a számot én választottam ki abból a több száz dalból, amit Beától kaptam csemegézésre. De azt hiszem, a legnagyobb kedvencem a Part-time lover feldolgozása, no meg a „gizikés” részek, a Szegedi Ruhagyárban készült archív felvételek.
Min dolgozol most?
G. S.: Április 23-án lesz apukám, Gryllus Dániel hatvanéves, s ebből az alkalomból készülök számára egy ajándékkoncerttel, amit a Millenáris Teátrumban fogunk megrendezni. Weöres Sándor, amikor annyi idős volt körülbelül, mint én, vagyis a harmincas évei elején, megírta a Teljesség felé című költői prózáját, amelyben megfogalmazta mindazt, ami számára – az ő elmondása szerint – kevesebb mint vallás, de több mint világnézet. Aztán apu, amikor a harmincas évei elején járt, csinált ebből egy zenei művet, Kékestetőn, a tüdőszanatóriumban, ahol sok évtizede minden évben egy hónapot eltölt. Egymaga vette föl a négysávos kazettás magnójával, citerázott, énekelt, furulyázott, pánsípozott és dudált. Aztán elvitte az anyagot a Hungarotonba, de valamiért nem akarták kiadni. Úgyhogy elment egy stúdióba, és abszolút saját pénzen fölvette az egészet, majd Weöres Sándor 75. születésnapján újra bement a Hungarotonba a kész masterrel. Nem is kért érte pénzt, csak azt akarta, hogy megjelenhessen mint születésnapi ajándék a költő számára, s szerencsére másodjára sikerrel járt. Most pedig én, ugyancsak a harmincas éveim elején, és ugyancsak születésnapi ajándék gyanánt, ebből az anyagból áthangszerelek egy nagyobb apparátusú művet. Már régóta foglalkoztat a dolog, mert nagyon szép zene, aminek a hangzását leginkább a citera határozza meg, s éppen a citerának a folyamatos zengése az, amit szeretnék kibontani az új hangszerelésben, a nagyobb zenekar keretében. Apu rengeteg barátját és kollégáját megkértem, hogy vegyenek részt a koncerten, mint Sebő Ferenc, Balogh Kálmán, Borbély Mihály, valamint sok énekesnőt, köztük Sebestyén Mártát, Bognár Szilvit, Palya Beát, Szirtes Edina Mókust és Szalóki Ágit. De apu is szerepelni fog. Mivel azelőtt mindent ő játszott, most direkt úgy találtam ki, hogy minden számban kicsit más szerep jusson neki, más hangszeren játsszon. Úgy érzem, hogy nagyon szép lesz, pont olyan, amilyet ajándékba szeretnék neki adni.
Van olyan a sok párhuzamosan zajló projekted között, ami abszolút elsőbbséget élvez?
G. S.: Az biztos, hogy a W. H. különösen fontos, mert ott játszom is. Gyerekkorom óta zenélek több hangszeren, de az utóbbi időben ezt csaknem teljesen elhagytam, a zeneszerzés került előtérbe. De azért nem múlt el nyom nélkül az a korszak, amikor még rengeteget gyakoroltam és játszottam, és ez persze máig nagyon izgat. Igaz, a koncertek után általában úgy érzem, hogy az előadó-művészet nem annyira az én műfajon, jobb szeretek a színfalak mögött maradni. De a W. H.-val nagyon élvezem a fellépéseket, mert velük bármit megcsinálhatok, és olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik abszolút vevők az elborulásainkra, és akikkel egy nyelvet beszélünk. Úgyhogy van egyfajta prioritása a W. H.-nak, és nagyon szeretném, hogy minél tovább életben maradjon ez a formáció.
A repertoár bővül? Készülnek új szonettek?
G. S.: A lemez megjelenése óta írtunk néhány új darabot, és egyéb újdonságokon is törjük a fejünket. A koncerteken például már nemcsak az eredeti, angol szövegeket vetítjük ki, hanem a magyar fordítást is, a legközelebbi fellépés pedig, május 11-én a Nyitott Műhelyben, egy beszélgetéssel összekötött koncert lesz. Nádasdy Ádám professzor, aki nekünk is sokat segített a kezdetek óta, mesél Shakespeare-ről, és feltárja a szonettek gondolatiságát.