2013. január 11. /
Vagy Afganisztánban, vagy tán másutt játszódik a kabuli származású Atiq Rahimi nyomasztó hangulatú elbeszélése, a Türelemkő. Annyi bizonyos, hogy polgárháború dúlja a mohamedán várost, ahol a bizonytalanságon túl semmi sem biztos.
Egy mozdulatlan férfi fekszik egy nyomorúságos szoba padlóján. Sós-cukros vizes infúzió tartja életben lassú csöpögéssel, légzése egyenletes, arca kifejezéstelen. Nincs kapcsolata a külvilággal: tarkójában egy lövedék tompítja el minden életfunkcióját. A történet nem róla, hanem az őt gondozó-ápoló feleségéről szól, és persze sokkal többről is, a hitről, a fanatizmusról, a nemi szerepek egyenjogúságáról. Annak hiányáról. A feleség a meglőtt férj lélegzetvételével számolja az idő múlását, ha nincs épp a szobában, akkor is tudja, hány ki- és belégzés telt el legutóbbi látogatása óta. Ő maga is átveszi ugyanezt a ritmust. Kezdetben mindenben a csalhatatlan vallási vezető, a molla utasításait követi, naphosszat a Koránból olvas, Allah neveit sorolja olvasója segítségével a végtelenségig, az észvesztésig. Elsőként a hitét adja föl kiszolgáltatottságában. Majd valamifajta gyónásba kezd. Az önanalízis mélységéig hatolva beszél öntudatlan férjének olyan dolgokról, amelyeket bizonyossággal még megemlíteni sem volna szabad. Szégyenpír nélkül, teljes elszántsággal, vakmerősséggel szembesíti férjét az iszlám fanatizmus elnyomó szemléletével, a léleknyomorító vaskalapossággal. Családja és a teljes rokonság árulásával, szemforgató álszentségével. Nem csak nőként őt nyomja el a diktatórikus, férfiközpontú család, de a hősként harcoló férjet is magára hagyják testvérei, mikor szorulni kezd a hurok a harcoló alakulatok körül. Nincs kire számítani, nincs kiben és nincs már miben bízni. Az elviselhetetlen és vészterhes monotónia megöli a reménykedést, és meghozza a teljes elaljasulást. A feleség nemcsak a csapdahelyzet, de önmaga rabjává is válik, eluralkodik rajta a meghasonlás. A kétségbeesett önfeltárás lehatol az elfojtott tudatalattiig, a hittel teljes ellentétben álló szexuális szabadosságig. Minden tabut megdönt, minden erkölcsi normát felrúg, szinte kéjes örömét leli abban, hogy a magatehetetlen és vegetálásában visszafordíthatatlan férjét szembesítse elmúlt tízévi házasságuk minden elviselhetetlenségével. Atiq Rahimi kisregényét olvasva magunk is beleborzongunk a titokzatos, ismeretlen iszlám világ kegyetlenségébe, egzotikus kiismerhetetlenségébe, még akkor is, ha kicsit sztereotipnak érezzük a történetszövést. A monotonul gyötrő mese szépen felépített, fordulatokban is bővelkedő, okosan megírt kötet.
Magvető Kiadó
143 oldal, 2290 Ft
Kritika (3)
Egy mozdulatlan férfi fekszik egy nyomorúságos szoba padlóján. Sós-cukros vizes infúzió tartja életben lassú csöpögéssel, légzése egyenletes, arca kifejezéstelen. Nincs kapcsolata a külvilággal: tarkójában egy lövedék tompítja el minden életfunkcióját. A történet nem róla, hanem az őt gondozó-ápoló feleségéről szól, és persze sokkal többről is, a hitről, a fanatizmusról, a nemi szerepek egyenjogúságáról. Annak hiányáról. A feleség a meglőtt férj lélegzetvételével számolja az idő múlását, ha nincs épp a szobában, akkor is tudja, hány ki- és belégzés telt el legutóbbi látogatása óta. Ő maga is átveszi ugyanezt a ritmust. Kezdetben mindenben a csalhatatlan vallási vezető, a molla utasításait követi, naphosszat a Koránból olvas, Allah neveit sorolja olvasója segítségével a végtelenségig, az észvesztésig. Elsőként a hitét adja föl kiszolgáltatottságában. Majd valamifajta gyónásba kezd. Az önanalízis mélységéig hatolva beszél öntudatlan férjének olyan dolgokról, amelyeket bizonyossággal még megemlíteni sem volna szabad. Szégyenpír nélkül, teljes elszántsággal, vakmerősséggel szembesíti férjét az iszlám fanatizmus elnyomó szemléletével, a léleknyomorító vaskalapossággal. Családja és a teljes rokonság árulásával, szemforgató álszentségével. Nem csak nőként őt nyomja el a diktatórikus, férfiközpontú család, de a hősként harcoló férjet is magára hagyják testvérei, mikor szorulni kezd a hurok a harcoló alakulatok körül. Nincs kire számítani, nincs kiben és nincs már miben bízni. Az elviselhetetlen és vészterhes monotónia megöli a reménykedést, és meghozza a teljes elaljasulást. A feleség nemcsak a csapdahelyzet, de önmaga rabjává is válik, eluralkodik rajta a meghasonlás. A kétségbeesett önfeltárás lehatol az elfojtott tudatalattiig, a hittel teljes ellentétben álló szexuális szabadosságig. Minden tabut megdönt, minden erkölcsi normát felrúg, szinte kéjes örömét leli abban, hogy a magatehetetlen és vegetálásában visszafordíthatatlan férjét szembesítse elmúlt tízévi házasságuk minden elviselhetetlenségével. Atiq Rahimi kisregényét olvasva magunk is beleborzongunk a titokzatos, ismeretlen iszlám világ kegyetlenségébe, egzotikus kiismerhetetlenségébe, még akkor is, ha kicsit sztereotipnak érezzük a történetszövést. A monotonul gyötrő mese szépen felépített, fordulatokban is bővelkedő, okosan megírt kötet. Magvető Kiadó
143 oldal, 2290 Ft
Kritika (3)