2010. augusztus 11. / Szepesi Krisztina
Csillagh Katalin zongoraművész és Győri Noémi hegedűművész nem először lép fel együtt az augusztusi Zemplén Fesztiválon, ahol egészen különleges, dél-amerikai hangulatot ígér a két ifjú, ám a világ sok táján már elismert zenész.
Katalin 2005-ben végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, Noémi 2007-ben. Már az iskolában jóban voltatok?
Gy. N.: A diploma után ismerkedtünk össze jobban. Férjemmel, Madaras Gergellyel együtt szerveztük az IKZE Fesztivált, vagyis az Ifjúsági Kortárs Zenei Esteket, azon vett részt Kati, ahol még jobban összeismerkedjünk. Aztán hamar felmerült, hogy jó lenne együtt játszani.
Cs. K.: Az iskola alatt egy évet töltöttem Torontóban ösztöndíjjal a Glenn Gould Zeneakadémián, utána pedig két évet Salzburgban a Mozarteumban, ahol posztgraduális diplomát szereztem. Vagyis sokat voltam külföldön, 2008-ban fejeződtek be a tanulmányaim. A fesztivál óta rendszeresen játszunk együtt, és szeretünk is együtt dolgozni, mert emberileg és zeneileg egyaránt nagyon jól működünk együtt.
Nemrég végeztetek, de már mindketten több külföldi és hazai elismerésben részesültetek, rendszeresen léptek fel neves külföldi művészek oldalán és saját fesztiválotok is van.
Cs. K.: Számomra az egész alapja az, hogy gyerekkorom óta nagyon szeretek zongorázni, de sok múlott a szerencsén meg azon, hogy rengeteg munkát fektettem bele. Idén harmadik éve rendezzük meg augusztus első hétvégéjén az Aszófői Klasszikus Zenei Estek című fesztivált a katolikus templomban, ahol korábban Gregor József koncertezett, de halála után abbamaradt a koncertélet. Személyes kötődésem is van a környékhez, hiszen Balatonfüreden nőttem fel, tízéves koromig ott is éltem. Nagyon szeretem a Balaton-felvidéket, és az aszófői templom nagyon alkalmas koncertezésre. Ilyenkor meghívom az ismerősöket, barátokat és két este zenélünk, több kamarazenei felállásban. Nincs belépődíj, adományokat gyűjtünk és a Caritasnak ajánljuk fel a bevételt. Reméljük, idén is telt házasak lesznek a koncertek.
Gy. N.: Néha én is elgondolkodom, hogyan lehetséges az, hogy ennyi helyre hívnak, és arra jutok: elsősorban a nagyon sok munkának köszönhető. A saját fesztiválunk teljesen önálló ötletből bontakozott ki, és 2003 óta most először nem rendeztük meg a támogatások megcsappanása miatt. Szeretnénk folytatni, csak meg kell találni a módját. A külföldi fellépés már nagyon az elején, konzis koromban kezdődött, amikor egy ismerősöm szólt, hogy Amerikában van egy nagyon jó fesztivál, a Tanglewood, jelentkezzek rá. Gyöngyösi Zoltán volt a tanárom a Bartók Konzervatóriumban, ő segített a szervezésben. Beküldtem egy stúdiófelvételt és meghívtak ösztöndíjjal. Ott megismerkedtem más muzsikusokkal, hallottam újabb helyekről is, ahová érdemes lenne elmenni. Bár nagyon kevés a szabadidőm, de ha van, akkor hobbiból szörfölök a neten, és megnézem, hogy a velem nagyjából egyidős hangszeres művészek milyen fesztiválokon fordulnak meg, milyen repertoárt játszanak. Fontos tudni, mi történik a világban, ha valami újat, eredetit akarok adni. Nagy a nemzetközi verseny, ezért jó figyelni a mezőnyt, és tudni, miben vagyok nagyon jó, vagy miben kell még fejlődnöm. És ha valahová eljutok, ahol jól végzem a dolgomat, akkor nagyon sokszor visszahívnak, vagy tovább ajánlanak.
Ráadásul te még tanítasz is.
Gy. N.: Minden művészről, akire felnézek, így Pablo Casalsról is az a legenda, hogy koncertek után leült és azonnal elkezdett gyakorolni. Egy művész ott ér véget, ha megelégszik a tudásával. A közönség is megérzi, ha nincs már motiváció. Ez a saját felelősségünk, mert annak a többiek csak örülnek, ha valaki nem fejleszti magát, hiszen kisebb lesz a verseny. Nagyon szeretek tanítani is. 2010 júniusában én lettem az amerikai Miyazawa fuvolacég egyetlen európai „fiatal ígéret” művésze, és ennek kapcsán is fölmerült a kérdés egy interjúban, hogyan lehetséges, hogy ilyen fiatalon ennyire sok helyen tartok mesterkurzust. Addig szinte végig se gondoltam, vajon milyen pluszt adhatok én, amellett, hogy nagyon alaposan felkészülök a kurzusaimra. Lehet, hogy az idősebb professzoroknál kevesebb a tanítási tapasztalatom, viszont én egy új generációba tartozom, sokfelé tanultam külföldön, többféle iskolából szereztem a tudásomat, amiből egy jó keverék alakult ki. Ráadásul a fiatalságom miatt tudom, hogy a korosztályomban milyen technikai vagy zenei problémák merülhetnek fel.
A Miyazawa cégtől kaptál egy 14 karátos arany fuvolát. Mitől jobb ez, mint egy átlagos hangszer?
Gy. N.: Nagyon sokféle márka van, amiből választhatunk, de ez egy kézzel készített, nagyon magas minőségű mesterhangszer. Nagyon nagy dinamikai lehetőségei vannak, könnyebben lehet rajta nagyon halkan és nagyon hangosan játszani. Egy mesterhangszeren könnyedén végig tudok játszani egy koncertet, anélkül, hogy érezném rajta, hogy „fárad”. Ezek apró különbségek, előfordult már, hogy egy rosszabb minőségű hangszert kompenzálnom kellett egy koncert alatt, hiszen a közönség semmilyen változást nem vehet észre a hangszer teljesítményében. Ez a hangszer iszonyú megbízható, lehetőségem ad arra, hogy még jobban pontosítsak, kidolgozzak bizonyos zenei részeket. Persze vannak arról történetek, hogy amikor Yehudi Menuhin kezébe fogott egy összetákolt hegedűt, az éppolyan szépen szólt, min a saját hangszere. Érdekes, hogy ha a kezembe kerül egy gyengébb minőségű hangszer, érzem, hogy rengeteg dolgot tudok megvalósítani rajta, amit korábban nem, mert megtanultam a jobb hangszertől. Ez olyan, mint amikor az ember elmegy világot látni, majd harminc év múlva visszatér a szülővárosába, és olyan dolgokat lát meg, amiket nem vett észre korábban.
Sokat koncerteztek külföldön. Talán többet is, mint Magyarországon. Külföldön sikeresebbek vagytok?
Gy. N: Amennyire hihetetlenül sok jó zenész van Magyarországon, annyira kicsi ez a kör. Itthon szinte mindenki már gyerekkorom óta ismer a szakmában. Külföldön ezt a húsz évet soha nem fogom tudni bepótolni, mert ott már felnőttként ismertek meg. Ami bizonyos szempontból előny, mert nem látták azokat a fázisokat az életemben, amikor még nem mentek dolgok. Itthon lépésről lépésre haladva mindenben részt vettem, kurzusokon, nyári táborokban, külföldön meg egyszer csak belekerülök egy körbe, ahonnan új fellépésekre hívnak. De itthon és külföldön egyaránt nagyon komolyan veszem, amit csinálok, szeretek alaposan felkészülni, mindent beleadni. Szeretem kiagyalni, mi a legjobb az adott helyszínre az ottani közönségnek és a szakmának. Mesterkurzust viszont még csak külföldön tartottam.
Cs. K.: Valóban sok a külföldi koncert. Bécsben, Torontóban többször léptem fel, Londonba pedig rendszeresen visszahívnak, ez a város központi hellyé vált az életemben. Nemrég jöttem haza Londonból, ahol Martha Argerich-csel játszottam egy argentin fesztiválon, szeptember 8-án pedig egy szólókoncertre megyek vissza a St. James Piccadilly templomba, amit nagyon várok már. Sokat szerepelek itthon is. Most nyáron még a nádasladányi kastélyban muzsikálok egy japán hegedűművésznővel, fellépek az aszófői koncerteken, augusztusban pedig Noémivel játszunk. Aztán megyek majd Buenos Aires-be is, ahová magyar művészeket hívtak meg. Mindenhol nagyon lelkes a közönség, legutóbb Londonban például annyira tapsoltak, hogy még egyszer eljátszottuk az egész darabot.
Augusztus 18-án a Zempléni Fesztiválon együtt léptek fel a tolcsvai Oremus Pincészet szalonjában.
GY. N: Jó pár éve meghallgattam egy koncertet abban a pincészetben, nagyon tetszett a helyszín. Itthon jobban tudom követni a fesztiválokat, koncerteket, van alkalmam megismerni a helyszíneket, az embereket.
Cs. K.: Nagyon várom már ezt a koncertet, nagy megtiszteltetés, hogy felkértek, mert ez egy nagyon rangos fesztivál.
Hogyan állt össze a Párizs fényeitől a Buenis Aires-i kávézókig című műsorotok?
Gy. N: A Zempléni Fesztivál részéről adott volt, hogy az Oremus Pincészetben augusztus 18-án, délután 4-kor borkóstolással egybekötött koncertet adunk. Katival korábban összeállítottunk egy nagyon jó francia programot, amiből Kaposváron volt egy koncertünk. Ebből a műsorból mindenképpen szerettünk volna játszani, de délután 4-kor az egész túl „vaskos” lett volna. Így keresgélni kezdtünk, mi lenne, ami még passzolna ehhez a hangulathoz és korszakhoz. Kati nagyon sok Piazzollát játszott, úgy gondoltuk, az nagyon illene a műsorba. Mindez együtt hozza a melankolikus, Buenos Aires-i kávéházi hangulatot, miközben mesélünk majd az elhangzó művekről is, hogy a közönség velünk együtt jobban átélhesse, mik azok a dolgok, amikre érdemes figyelni a zenében.
Cs. K.: Érdekes, hogy mennyi megerősödött most az argentin vonal. Piazzollát egy-két éve fedeztem fel, és nagyon szeretem játszani. Készítettem is egy szólózongora CD-t ezekből a számokból, amit remélem, hamarosan sikerül kiadni. Feltettem belőle pár darabot az internetre, és a japán hölgy, aki a kottaátiratot készítette szólózongorára, gratulált is, amikor hallotta. Ezen a koncerten arra törekszünk, hogy mindenki találjon olyan darabot, ami megérinti a lelkét. Reméljük, sikerült jól összeválogatni a műsort, mert mi nagyon szeretjük.
Katalin 2005-ben végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, Noémi 2007-ben. Már az iskolában jóban voltatok?Gy. N.: A diploma után ismerkedtünk össze jobban. Férjemmel, Madaras Gergellyel együtt szerveztük az IKZE Fesztivált, vagyis az Ifjúsági Kortárs Zenei Esteket, azon vett részt Kati, ahol még jobban összeismerkedjünk. Aztán hamar felmerült, hogy jó lenne együtt játszani.
Cs. K.: Az iskola alatt egy évet töltöttem Torontóban ösztöndíjjal a Glenn Gould Zeneakadémián, utána pedig két évet Salzburgban a Mozarteumban, ahol posztgraduális diplomát szereztem. Vagyis sokat voltam külföldön, 2008-ban fejeződtek be a tanulmányaim. A fesztivál óta rendszeresen játszunk együtt, és szeretünk is együtt dolgozni, mert emberileg és zeneileg egyaránt nagyon jól működünk együtt.
Nemrég végeztetek, de már mindketten több külföldi és hazai elismerésben részesültetek, rendszeresen léptek fel neves külföldi művészek oldalán és saját fesztiválotok is van.
Cs. K.: Számomra az egész alapja az, hogy gyerekkorom óta nagyon szeretek zongorázni, de sok múlott a szerencsén meg azon, hogy rengeteg munkát fektettem bele. Idén harmadik éve rendezzük meg augusztus első hétvégéjén az Aszófői Klasszikus Zenei Estek című fesztivált a katolikus templomban, ahol korábban Gregor József koncertezett, de halála után abbamaradt a koncertélet. Személyes kötődésem is van a környékhez, hiszen Balatonfüreden nőttem fel, tízéves koromig ott is éltem. Nagyon szeretem a Balaton-felvidéket, és az aszófői templom nagyon alkalmas koncertezésre. Ilyenkor meghívom az ismerősöket, barátokat és két este zenélünk, több kamarazenei felállásban. Nincs belépődíj, adományokat gyűjtünk és a Caritasnak ajánljuk fel a bevételt. Reméljük, idén is telt házasak lesznek a koncertek.
Gy. N.: Néha én is elgondolkodom, hogyan lehetséges az, hogy ennyi helyre hívnak, és arra jutok: elsősorban a nagyon sok munkának köszönhető. A saját fesztiválunk teljesen önálló ötletből bontakozott ki, és 2003 óta most először nem rendeztük meg a támogatások megcsappanása miatt. Szeretnénk folytatni, csak meg kell találni a módját. A külföldi fellépés már nagyon az elején, konzis koromban kezdődött, amikor egy ismerősöm szólt, hogy Amerikában van egy nagyon jó fesztivál, a Tanglewood, jelentkezzek rá. Gyöngyösi Zoltán volt a tanárom a Bartók Konzervatóriumban, ő segített a szervezésben. Beküldtem egy stúdiófelvételt és meghívtak ösztöndíjjal. Ott megismerkedtem más muzsikusokkal, hallottam újabb helyekről is, ahová érdemes lenne elmenni. Bár nagyon kevés a szabadidőm, de ha van, akkor hobbiból szörfölök a neten, és megnézem, hogy a velem nagyjából egyidős hangszeres művészek milyen fesztiválokon fordulnak meg, milyen repertoárt játszanak. Fontos tudni, mi történik a világban, ha valami újat, eredetit akarok adni. Nagy a nemzetközi verseny, ezért jó figyelni a mezőnyt, és tudni, miben vagyok nagyon jó, vagy miben kell még fejlődnöm. És ha valahová eljutok, ahol jól végzem a dolgomat, akkor nagyon sokszor visszahívnak, vagy tovább ajánlanak.
Ráadásul te még tanítasz is.
Gy. N.: Minden művészről, akire felnézek, így Pablo Casalsról is az a legenda, hogy koncertek után leült és azonnal elkezdett gyakorolni. Egy művész ott ér véget, ha megelégszik a tudásával. A közönség is megérzi, ha nincs már motiváció. Ez a saját felelősségünk, mert annak a többiek csak örülnek, ha valaki nem fejleszti magát, hiszen kisebb lesz a verseny. Nagyon szeretek tanítani is. 2010 júniusában én lettem az amerikai Miyazawa fuvolacég egyetlen európai „fiatal ígéret” művésze, és ennek kapcsán is fölmerült a kérdés egy interjúban, hogyan lehetséges, hogy ilyen fiatalon ennyire sok helyen tartok mesterkurzust. Addig szinte végig se gondoltam, vajon milyen pluszt adhatok én, amellett, hogy nagyon alaposan felkészülök a kurzusaimra. Lehet, hogy az idősebb professzoroknál kevesebb a tanítási tapasztalatom, viszont én egy új generációba tartozom, sokfelé tanultam külföldön, többféle iskolából szereztem a tudásomat, amiből egy jó keverék alakult ki. Ráadásul a fiatalságom miatt tudom, hogy a korosztályomban milyen technikai vagy zenei problémák merülhetnek fel.
A Miyazawa cégtől kaptál egy 14 karátos arany fuvolát. Mitől jobb ez, mint egy átlagos hangszer?
Gy. N.: Nagyon sokféle márka van, amiből választhatunk, de ez egy kézzel készített, nagyon magas minőségű mesterhangszer. Nagyon nagy dinamikai lehetőségei vannak, könnyebben lehet rajta nagyon halkan és nagyon hangosan játszani. Egy mesterhangszeren könnyedén végig tudok játszani egy koncertet, anélkül, hogy érezném rajta, hogy „fárad”. Ezek apró különbségek, előfordult már, hogy egy rosszabb minőségű hangszert kompenzálnom kellett egy koncert alatt, hiszen a közönség semmilyen változást nem vehet észre a hangszer teljesítményében. Ez a hangszer iszonyú megbízható, lehetőségem ad arra, hogy még jobban pontosítsak, kidolgozzak bizonyos zenei részeket. Persze vannak arról történetek, hogy amikor Yehudi Menuhin kezébe fogott egy összetákolt hegedűt, az éppolyan szépen szólt, min a saját hangszere. Érdekes, hogy ha a kezembe kerül egy gyengébb minőségű hangszer, érzem, hogy rengeteg dolgot tudok megvalósítani rajta, amit korábban nem, mert megtanultam a jobb hangszertől. Ez olyan, mint amikor az ember elmegy világot látni, majd harminc év múlva visszatér a szülővárosába, és olyan dolgokat lát meg, amiket nem vett észre korábban.
Sokat koncerteztek külföldön. Talán többet is, mint Magyarországon. Külföldön sikeresebbek vagytok?
Gy. N: Amennyire hihetetlenül sok jó zenész van Magyarországon, annyira kicsi ez a kör. Itthon szinte mindenki már gyerekkorom óta ismer a szakmában. Külföldön ezt a húsz évet soha nem fogom tudni bepótolni, mert ott már felnőttként ismertek meg. Ami bizonyos szempontból előny, mert nem látták azokat a fázisokat az életemben, amikor még nem mentek dolgok. Itthon lépésről lépésre haladva mindenben részt vettem, kurzusokon, nyári táborokban, külföldön meg egyszer csak belekerülök egy körbe, ahonnan új fellépésekre hívnak. De itthon és külföldön egyaránt nagyon komolyan veszem, amit csinálok, szeretek alaposan felkészülni, mindent beleadni. Szeretem kiagyalni, mi a legjobb az adott helyszínre az ottani közönségnek és a szakmának. Mesterkurzust viszont még csak külföldön tartottam.
Cs. K.: Valóban sok a külföldi koncert. Bécsben, Torontóban többször léptem fel, Londonba pedig rendszeresen visszahívnak, ez a város központi hellyé vált az életemben. Nemrég jöttem haza Londonból, ahol Martha Argerich-csel játszottam egy argentin fesztiválon, szeptember 8-án pedig egy szólókoncertre megyek vissza a St. James Piccadilly templomba, amit nagyon várok már. Sokat szerepelek itthon is. Most nyáron még a nádasladányi kastélyban muzsikálok egy japán hegedűművésznővel, fellépek az aszófői koncerteken, augusztusban pedig Noémivel játszunk. Aztán megyek majd Buenos Aires-be is, ahová magyar művészeket hívtak meg. Mindenhol nagyon lelkes a közönség, legutóbb Londonban például annyira tapsoltak, hogy még egyszer eljátszottuk az egész darabot.
Augusztus 18-án a Zempléni Fesztiválon együtt léptek fel a tolcsvai Oremus Pincészet szalonjában.
GY. N: Jó pár éve meghallgattam egy koncertet abban a pincészetben, nagyon tetszett a helyszín. Itthon jobban tudom követni a fesztiválokat, koncerteket, van alkalmam megismerni a helyszíneket, az embereket.
Cs. K.: Nagyon várom már ezt a koncertet, nagy megtiszteltetés, hogy felkértek, mert ez egy nagyon rangos fesztivál.
Hogyan állt össze a Párizs fényeitől a Buenis Aires-i kávézókig című műsorotok?
Gy. N: A Zempléni Fesztivál részéről adott volt, hogy az Oremus Pincészetben augusztus 18-án, délután 4-kor borkóstolással egybekötött koncertet adunk. Katival korábban összeállítottunk egy nagyon jó francia programot, amiből Kaposváron volt egy koncertünk. Ebből a műsorból mindenképpen szerettünk volna játszani, de délután 4-kor az egész túl „vaskos” lett volna. Így keresgélni kezdtünk, mi lenne, ami még passzolna ehhez a hangulathoz és korszakhoz. Kati nagyon sok Piazzollát játszott, úgy gondoltuk, az nagyon illene a műsorba. Mindez együtt hozza a melankolikus, Buenos Aires-i kávéházi hangulatot, miközben mesélünk majd az elhangzó művekről is, hogy a közönség velünk együtt jobban átélhesse, mik azok a dolgok, amikre érdemes figyelni a zenében.
Cs. K.: Érdekes, hogy mennyi megerősödött most az argentin vonal. Piazzollát egy-két éve fedeztem fel, és nagyon szeretem játszani. Készítettem is egy szólózongora CD-t ezekből a számokból, amit remélem, hamarosan sikerül kiadni. Feltettem belőle pár darabot az internetre, és a japán hölgy, aki a kottaátiratot készítette szólózongorára, gratulált is, amikor hallotta. Ezen a koncerten arra törekszünk, hogy mindenki találjon olyan darabot, ami megérinti a lelkét. Reméljük, sikerült jól összeválogatni a műsort, mert mi nagyon szeretjük.