2010. szeptember 13. / Sári Júlia
Kevesen vannak olyan zenészek, akik munkásságukkal képesek kijelölni egy új, addig ismeretlen szerepkört egy hangszer számára a zenében. Lukács Miklós cimbalmos – akit a Dresch Quartetből,
a Mitsourából és a saját quintetjéből is ismerhetünk – egyike ezen muzsikusoknak, és ennek a sikeres törekvésének tanúbizonyságául fog szolgálni az a háromnapos koncertsorozat is, amely keretében három egészen különböző formában mutatja be a cimbalomban rejlő végtelen lehetőségeket.
Az idei BMC-fesztivál, a JazzForum Budapest kiemelt eseménye lesz az a három részes koncertsorozat a Trafóban, aminek te leszel a főszereplője. Milyen formációkkal lépsz fel, és hogyan találtatok egymásra ezekkel a világ minden tája felől érkező zenészekkel?
L. M.: Három különböző zenekarról van szó, három különböző országból, és a koncertsorozat apropója, hogy mindhárom formációval készítettünk közösen egy lemezt, ami most fog megjelenni a BMC gondozásában. Az első este a francia Ozone trióval lépek fel. Ez egy meglévő jazztrió, ahol én vagyok a vendégmuzsikus, és ennek a lemeznek az alkalmából álltunk össze. Ezután a kiváló holland zongorista, Michiel Braam triójával játszom, és Kovács Ferenc is csatlakozik hozzánk hegedűn és trombitán. Nem akarom azt mondani, hogy ez a formáció free zenét játszik, mert annál kötöttebbek a kompozíciói, de mégis nagyfokú szabadság jellemzi az előadást. Az utolsó estén pedig Michael Schiefel énekes és Carsten Daerr zongorista duójával játszunk együtt, ami szintén egy nagyon izgalmas dolog lesz. Michael Shiefelt először négy évvel ezelőtt hallottam, szintén a BMC fesztiválján a Müpában. Akkor előttem lépett fel szólóban, és már akkor nagyon megragadt a személye, mert igazán különleges hangzással és felfogással énekel. Ott egyből el tudtam volna képzelni, hogy együtt zenéljünk, ezért külön öröm volt számomra, amikor Gőz Laci felkért erre a közös produkcióra. Ezen a lemezen, illetve a koncerten is játszik velünk még egy magyar vendég, Szandai Mátyás nagybőgőzik.
És mennyiben különböznek egymástól ezek a formációk?
L. M.: Erősen különböznek egymástól, ezért is volt különös, hogy két héten belül két különböző zenekarral csináltam két egészen más lemezt. A Michael Shiefellel készített album ugyanis egy vokális anyag, aminek nagyon széles skálán mozog a repertoárja. Az avantgárd muzsikától Stingen és a Cure-on át egészen Mendelssohnig vagy Bachig minden belefér, és nekem nagyon nagy öröm volt, hogy ilyen sokféle helyzetben kipróbáltuk a cimbalmot. A holland trió viszont a saját kompozícióit játssza, miközben persze abszolút szabadon kezeli azokat, és rettentő sok bennük az improvizatív elem. Az Ozone trióval már korábban, tavaly augusztusban elkészült a lemezünk, s ez megint egy egészen más történet. Franciaországban van egy sajátos vonala a jazznek, amit ők nagyon erősen képviselnek: kicsit avantgárd, kicsit free, és nagyon sok minden belefér, de éppen ettől izgalmas és szimpatikus a dolog. Hűen jellemzi ezt a fajta felfogást az, ahogyan az egyik számot írta Christophe Monniot, a szaxofonos. Miután rájöttünk, hogy kicsit túlságosan tömör az anyag, mert állandóan mindnyájan egyszerre játszunk, egyik este megbeszéltük, hogy kellene néhány duószám is a lemezre. Aztán hazaindultunk, de másnap reggel, amikor megérkeztem a stúdióba, a technikus elújságolta, hogy az éjszaka Christophe fölvett egy duót. De hát kivel, mondom, hisz mindenki hazament, mire a technikus azt mondja, a ventilátorral.
És neked nem túlságosan megterhelő egyikből a másikba átlépni három egymást követő estén?
L. M.: Ez a három nap biztosan megterhelő lesz a közönségnek is, és nekünk is, hiszen a három formáció önmagában is nagyon tömény, együtt meg még annál is jobban. Mégis nagyon örülök ennek a lehetőségnek, mert így egymás után, egyhuzamban háromszor tudjuk megmutatni, mire képes a cimbalom, ráadásul három különböző és egyáltalán nem megszokott formában. Hiszen még mindig nagyon szokatlan, hogy ez a hangszer a jazzben vagy az improvizációs zenében jelen van. Így aztán ez a három koncert pontosan azt bizonyítja be, hogy abszolút helye és értéke van ebben a zenében – nemzetközi szinten is – a cimbalomnak.
Ezek szerint te kifejezetten a megterhelő munkák híve vagy?
L. M.: Szeretem, ha egy koncert megterhelő, és mindig keresem ennek a lehetőségeit. Hiszen az izgat a legjobban, ha egy fellépésen belül be tudom mutatni a cimbalom legkülönbözőbb színeit. Lesz például egy koncertem október 1-jén a Müpában, aminek az első félidejében egy vonós kamarazenekarral két cimbalomverseny ősbemutatóját fogjuk előadni. Mindkettőt jazz-zeneszerző írta, az egyiket Vukán György zongorista, a másikat Oláh Kálmán cimbalmos, pont az érdekelt, hogy ebben a műfajban hogy állnak hozzá a hangszerhez. A második félidőben pedig a quintetemmel játsszuk a saját műsorunkat, Szakcsi Lakatos Bélával kiegészülve. Szóval, egy ilyen programon belül sem túlságosan könnyű az átállás, de éppen ez a rendkívüli benne. Aztán december 11-én is lesz egy olyan estém a Marczibányi téren, amikor az est első felében Farkas Rózsa cimbalmossal játsszuk Bach Goldberg variációit, míg a második felében Balogh Kálmánnal a tavaly megjelent duólemezünk anyagát, végül pedig Borbély Mihály szaxofonossal Bartók szerzeményeit. De azt gondolom, hogy ha egy cimbalmos azt az utat választja, amit én, nem elég, ha csak egy téren mutatja be a hangszer lehetőségeit, mert nem igaz az a sztereotípia, miszerint csak a cigányzenében, a népzenében vagy a modern klasszikus zenében van helye.
Te hogy választottad ezt az utat? Az nyilván nem volt kérdés, hogy muzsikus lesz belőled, de az a legkevésbé sem volt kézenfekvő, hogy ebbe az irányba indulsz el.
L. M.: Ez annyira nem volt kézenfekvő, hogy ha nekem ezt valaki tizenöt évvel ezelőtt mondja, akkor nem hiszem el neki. Persze, a zene tényleg nem volt kérdés, hisz a szüleim is zenéltek, anyukám tíz éven át hegedült, apukám pedig hivatásos cimbalmos, ráadásul orvosi utasításra is el kellett kezdenem zenélni. Gyerekkoromban ugyanis migrénes fejfájástól szenvedtem, és a szüleim elvittek pszichológushoz, aki megkérdezte, mikor enyhül a fájdalom, s kiderült, hogy csak akkor, amikor apukám gyakorol. Így aztán a pszichológus elrendelte, hogy tanuljak cimbalmozni, és ez a gyógymód valóban hatásos volt. Aztán egészen huszonkét éves koromig, amíg a Zeneakadémiát el nem végeztem, csakis klasszikus zenével foglalkoztam, ez az egész dolog, amit most csinálok, akkor kezdődött.
Arra emlékszel, hogy mi volt az első benyomás, ami elvitt ebbe az irányba?
L. M.: Én mindig is szerettem ezeket a különböző stílusokat, és bár addig csak a hallgatás szintjén foglalkoztam velük, tudat alatt biztosan már akkor elkezdtek beépülni a zenei világomba. Aztán a Zeneakadémia alatt megismerkedtem egy etnozenekarral, a Vasmalommal, amiben Balogh Kálmán cimbalmos játszott, és amibe később én is valahogy belekerültem. Velük ugyan nem jazzt játszottunk, hanem inkább balkáni népi zenét, mégis sok volt benne az improvizáció. Eleinte persze nagyon sokat szenvedtem, hiszen én addig kottából játszó klasszikus muzsikus voltam, de mivel bedobtak a mély vízbe, kénytelen voltam feltalálni magam, és ezzel sok minden föltárult előttem. Aztán egyre több hasonló zenészt ismertem meg, akik később nagy hatással voltak rám, például Borbély Mihály és Dresch Mihály szaxofonosokat, akik szintén elhívtak a zenekarukba. 2003-ban pedig azon kaptam magam, hogy legalább nyolc zenekarban játszom, méghozzá főleg jazzt. Igaz, sosem voltam eltökélt klasszikus zenész, mégis meglepő volt ez a fordulat, hiszen az addigi történetem egyáltalán nem ebbe irányba mutatott. De én ennek nagyon örülök, mert mindig megvolt bennem az a nyitottság, amit a klasszikus zenéből hiányoltam, ezzel a muzsikával pedig kinyílt a tér.
a Mitsourából és a saját quintetjéből is ismerhetünk – egyike ezen muzsikusoknak, és ennek a sikeres törekvésének tanúbizonyságául fog szolgálni az a háromnapos koncertsorozat is, amely keretében három egészen különböző formában mutatja be a cimbalomban rejlő végtelen lehetőségeket.
Az idei BMC-fesztivál, a JazzForum Budapest kiemelt eseménye lesz az a három részes koncertsorozat a Trafóban, aminek te leszel a főszereplője. Milyen formációkkal lépsz fel, és hogyan találtatok egymásra ezekkel a világ minden tája felől érkező zenészekkel?
L. M.: Három különböző zenekarról van szó, három különböző országból, és a koncertsorozat apropója, hogy mindhárom formációval készítettünk közösen egy lemezt, ami most fog megjelenni a BMC gondozásában. Az első este a francia Ozone trióval lépek fel. Ez egy meglévő jazztrió, ahol én vagyok a vendégmuzsikus, és ennek a lemeznek az alkalmából álltunk össze. Ezután a kiváló holland zongorista, Michiel Braam triójával játszom, és Kovács Ferenc is csatlakozik hozzánk hegedűn és trombitán. Nem akarom azt mondani, hogy ez a formáció free zenét játszik, mert annál kötöttebbek a kompozíciói, de mégis nagyfokú szabadság jellemzi az előadást. Az utolsó estén pedig Michael Schiefel énekes és Carsten Daerr zongorista duójával játszunk együtt, ami szintén egy nagyon izgalmas dolog lesz. Michael Shiefelt először négy évvel ezelőtt hallottam, szintén a BMC fesztiválján a Müpában. Akkor előttem lépett fel szólóban, és már akkor nagyon megragadt a személye, mert igazán különleges hangzással és felfogással énekel. Ott egyből el tudtam volna képzelni, hogy együtt zenéljünk, ezért külön öröm volt számomra, amikor Gőz Laci felkért erre a közös produkcióra. Ezen a lemezen, illetve a koncerten is játszik velünk még egy magyar vendég, Szandai Mátyás nagybőgőzik.
És mennyiben különböznek egymástól ezek a formációk?
L. M.: Erősen különböznek egymástól, ezért is volt különös, hogy két héten belül két különböző zenekarral csináltam két egészen más lemezt. A Michael Shiefellel készített album ugyanis egy vokális anyag, aminek nagyon széles skálán mozog a repertoárja. Az avantgárd muzsikától Stingen és a Cure-on át egészen Mendelssohnig vagy Bachig minden belefér, és nekem nagyon nagy öröm volt, hogy ilyen sokféle helyzetben kipróbáltuk a cimbalmot. A holland trió viszont a saját kompozícióit játssza, miközben persze abszolút szabadon kezeli azokat, és rettentő sok bennük az improvizatív elem. Az Ozone trióval már korábban, tavaly augusztusban elkészült a lemezünk, s ez megint egy egészen más történet. Franciaországban van egy sajátos vonala a jazznek, amit ők nagyon erősen képviselnek: kicsit avantgárd, kicsit free, és nagyon sok minden belefér, de éppen ettől izgalmas és szimpatikus a dolog. Hűen jellemzi ezt a fajta felfogást az, ahogyan az egyik számot írta Christophe Monniot, a szaxofonos. Miután rájöttünk, hogy kicsit túlságosan tömör az anyag, mert állandóan mindnyájan egyszerre játszunk, egyik este megbeszéltük, hogy kellene néhány duószám is a lemezre. Aztán hazaindultunk, de másnap reggel, amikor megérkeztem a stúdióba, a technikus elújságolta, hogy az éjszaka Christophe fölvett egy duót. De hát kivel, mondom, hisz mindenki hazament, mire a technikus azt mondja, a ventilátorral.
És neked nem túlságosan megterhelő egyikből a másikba átlépni három egymást követő estén?
L. M.: Ez a három nap biztosan megterhelő lesz a közönségnek is, és nekünk is, hiszen a három formáció önmagában is nagyon tömény, együtt meg még annál is jobban. Mégis nagyon örülök ennek a lehetőségnek, mert így egymás után, egyhuzamban háromszor tudjuk megmutatni, mire képes a cimbalom, ráadásul három különböző és egyáltalán nem megszokott formában. Hiszen még mindig nagyon szokatlan, hogy ez a hangszer a jazzben vagy az improvizációs zenében jelen van. Így aztán ez a három koncert pontosan azt bizonyítja be, hogy abszolút helye és értéke van ebben a zenében – nemzetközi szinten is – a cimbalomnak.
Ezek szerint te kifejezetten a megterhelő munkák híve vagy?
L. M.: Szeretem, ha egy koncert megterhelő, és mindig keresem ennek a lehetőségeit. Hiszen az izgat a legjobban, ha egy fellépésen belül be tudom mutatni a cimbalom legkülönbözőbb színeit. Lesz például egy koncertem október 1-jén a Müpában, aminek az első félidejében egy vonós kamarazenekarral két cimbalomverseny ősbemutatóját fogjuk előadni. Mindkettőt jazz-zeneszerző írta, az egyiket Vukán György zongorista, a másikat Oláh Kálmán cimbalmos, pont az érdekelt, hogy ebben a műfajban hogy állnak hozzá a hangszerhez. A második félidőben pedig a quintetemmel játsszuk a saját műsorunkat, Szakcsi Lakatos Bélával kiegészülve. Szóval, egy ilyen programon belül sem túlságosan könnyű az átállás, de éppen ez a rendkívüli benne. Aztán december 11-én is lesz egy olyan estém a Marczibányi téren, amikor az est első felében Farkas Rózsa cimbalmossal játsszuk Bach Goldberg variációit, míg a második felében Balogh Kálmánnal a tavaly megjelent duólemezünk anyagát, végül pedig Borbély Mihály szaxofonossal Bartók szerzeményeit. De azt gondolom, hogy ha egy cimbalmos azt az utat választja, amit én, nem elég, ha csak egy téren mutatja be a hangszer lehetőségeit, mert nem igaz az a sztereotípia, miszerint csak a cigányzenében, a népzenében vagy a modern klasszikus zenében van helye.
Te hogy választottad ezt az utat? Az nyilván nem volt kérdés, hogy muzsikus lesz belőled, de az a legkevésbé sem volt kézenfekvő, hogy ebbe az irányba indulsz el.
L. M.: Ez annyira nem volt kézenfekvő, hogy ha nekem ezt valaki tizenöt évvel ezelőtt mondja, akkor nem hiszem el neki. Persze, a zene tényleg nem volt kérdés, hisz a szüleim is zenéltek, anyukám tíz éven át hegedült, apukám pedig hivatásos cimbalmos, ráadásul orvosi utasításra is el kellett kezdenem zenélni. Gyerekkoromban ugyanis migrénes fejfájástól szenvedtem, és a szüleim elvittek pszichológushoz, aki megkérdezte, mikor enyhül a fájdalom, s kiderült, hogy csak akkor, amikor apukám gyakorol. Így aztán a pszichológus elrendelte, hogy tanuljak cimbalmozni, és ez a gyógymód valóban hatásos volt. Aztán egészen huszonkét éves koromig, amíg a Zeneakadémiát el nem végeztem, csakis klasszikus zenével foglalkoztam, ez az egész dolog, amit most csinálok, akkor kezdődött.
Arra emlékszel, hogy mi volt az első benyomás, ami elvitt ebbe az irányba?
L. M.: Én mindig is szerettem ezeket a különböző stílusokat, és bár addig csak a hallgatás szintjén foglalkoztam velük, tudat alatt biztosan már akkor elkezdtek beépülni a zenei világomba. Aztán a Zeneakadémia alatt megismerkedtem egy etnozenekarral, a Vasmalommal, amiben Balogh Kálmán cimbalmos játszott, és amibe később én is valahogy belekerültem. Velük ugyan nem jazzt játszottunk, hanem inkább balkáni népi zenét, mégis sok volt benne az improvizáció. Eleinte persze nagyon sokat szenvedtem, hiszen én addig kottából játszó klasszikus muzsikus voltam, de mivel bedobtak a mély vízbe, kénytelen voltam feltalálni magam, és ezzel sok minden föltárult előttem. Aztán egyre több hasonló zenészt ismertem meg, akik később nagy hatással voltak rám, például Borbély Mihály és Dresch Mihály szaxofonosokat, akik szintén elhívtak a zenekarukba. 2003-ban pedig azon kaptam magam, hogy legalább nyolc zenekarban játszom, méghozzá főleg jazzt. Igaz, sosem voltam eltökélt klasszikus zenész, mégis meglepő volt ez a fordulat, hiszen az addigi történetem egyáltalán nem ebbe irányba mutatott. De én ennek nagyon örülök, mert mindig megvolt bennem az a nyitottság, amit a klasszikus zenéből hiányoltam, ezzel a muzsikával pedig kinyílt a tér.