2011. szeptember 13. / Fáy Miklós
Budapesti Fesztiválzenekar, vezényel Fischer Iván
Idén is lesz Mahler-ünnep Budapesten, amire lehet mondani, hogy nyitott ajtók döngetése, Mahler igazán alaprepertoár, ami régebben egy Beethoven-ciklus volt a karmestereknek és zenekaroknak,
a tehetség, eredetiség és szorgalom bemutatása olyan műveken, amelyeket mindenki ismer, nagyra tart és szeret, az most a Mahler-szimfóniák sora. Csakhogy a Mahler-ünnep hagyományosan több mint Mahler-szimfóniák sora, jár vele új magyar mű bemutatója, idén Orbán György írt egy új Szerenádot, jön egy Mahlerben jártas vendég, most Wolfgang Holzmair, lesz egy meglepő program, amikor a 4. szimfóniát négykezes változatban lehet meghallgatni. És lesz egy igazán különös darab, Enescu 1. szvitjének prelúdiuma.
Lehet azon töprenkedni, miért nem vesszük már észre Enescut, aki csodálatos muzsikus volt, nagyszerű hegedűs és kiváló zeneszerző, és nem tudja az ember, hogy kinek kellene kezdeményezni. Kockáztathat-e ma egy zenekar Enescu-programmal, amikor amúgy sem szaladnak az emberek jegyért sorba állni? De elvárható-e a közönségtől, hogy elvárásai legyenek, tiltakozzon Enescu vagy Prokofjev mellőzése miatt? Nem elég, hogy sikerült végre Mahlert megszerettetni?
Lehet ezen töprenkedni, de lehet azon is, hogy vajon mit akarhatott Enescu ezzel a megoldással, a zenekari uniszónóval. Ellentmondás van az eszköz és a mű között. Ha egyszer van zenekar, miért kell mindenkinek ugyanazt játszani? Mennyiben több a zenekari előadás, mint ha mondjuk egy szál cselló vagy hegedű játszaná el a darabot? Puhább a hangzás? Vagy van valami lényegibb különbség is? Másról szól a darab, ha ötvenen játsszák ugyanazt? Ezért kell elmenni a koncertre. Többek között.
Művészetek Palotája
09. 11. 15.30h
Idén is lesz Mahler-ünnep Budapesten, amire lehet mondani, hogy nyitott ajtók döngetése, Mahler igazán alaprepertoár, ami régebben egy Beethoven-ciklus volt a karmestereknek és zenekaroknak,
a tehetség, eredetiség és szorgalom bemutatása olyan műveken, amelyeket mindenki ismer, nagyra tart és szeret, az most a Mahler-szimfóniák sora. Csakhogy a Mahler-ünnep hagyományosan több mint Mahler-szimfóniák sora, jár vele új magyar mű bemutatója, idén Orbán György írt egy új Szerenádot, jön egy Mahlerben jártas vendég, most Wolfgang Holzmair, lesz egy meglepő program, amikor a 4. szimfóniát négykezes változatban lehet meghallgatni. És lesz egy igazán különös darab, Enescu 1. szvitjének prelúdiuma.
Lehet azon töprenkedni, miért nem vesszük már észre Enescut, aki csodálatos muzsikus volt, nagyszerű hegedűs és kiváló zeneszerző, és nem tudja az ember, hogy kinek kellene kezdeményezni. Kockáztathat-e ma egy zenekar Enescu-programmal, amikor amúgy sem szaladnak az emberek jegyért sorba állni? De elvárható-e a közönségtől, hogy elvárásai legyenek, tiltakozzon Enescu vagy Prokofjev mellőzése miatt? Nem elég, hogy sikerült végre Mahlert megszerettetni?
Lehet ezen töprenkedni, de lehet azon is, hogy vajon mit akarhatott Enescu ezzel a megoldással, a zenekari uniszónóval. Ellentmondás van az eszköz és a mű között. Ha egyszer van zenekar, miért kell mindenkinek ugyanazt játszani? Mennyiben több a zenekari előadás, mint ha mondjuk egy szál cselló vagy hegedű játszaná el a darabot? Puhább a hangzás? Vagy van valami lényegibb különbség is? Másról szól a darab, ha ötvenen játsszák ugyanazt? Ezért kell elmenni a koncertre. Többek között.
Művészetek Palotája
09. 11. 15.30h