2012. január 04. / Eszéki Erzsébet
Tóth Krisztina verseire és kisprózai írásaira erőteljes költői sűrítettség, feszes szerkesztés jellemző. Szerzőjük jár-kel az utcán, és olyasmit vesz észre, amit mások nem, majd képes a látottat úgy átszűrni saját magán,
úgy megírni, hogy a személyes érintettséget olvasás közben szinte a bőrünkön érezzük. A költőnő ehhez a beszélgetéshez olyan képet választott, amelynél azonnal látjuk, hogy a fotók homokórát adnak ki, a részletek ugyanakkor kérdések sorát vetik fel.
Gémes Péter több művén is betűk láthatók, talán emiatt fogtak meg a képei, amikor először találkoztál velük?
T. K.: Erős, emlékezetes találkozás volt. A Pesti Barnabás utcába jártam az ELTE bölcsészkarára, és már réges-rég nem voltam egyetemista, de valamiért azon a környéken volt dolgom. Beugrottam a Dovin Galériába, ahol Gémes Péter kiállítása volt látható. Akkoriban éppen az Árnyékember című kötetemen dolgoztam, különösen fogékony voltam mindenre, ami árnyékkal, az árnyékléttel, az árnyékvilággal függ össze. Hirtelen azt éreztem, hogy ritka ráismerés-élményem van: ha vizuális nyelvre fordíthatnám a saját törekvéseimet, ami persze nonszensz, de ha mégis, akkor valami ilyesmit képzelnék.
Megerősítést adott az, hogy mást is hasonló kérdések izgatnak?
T. K.: Másképp adott hozzá ahhoz, ami engem izgat. A másképp a lényeg, mert fontos, hogy néha kilássunk abból, amiben mélyen benne vagyunk. Talán mulatságos adalék, de amikor az ember azt érzi, hogy találkozik egy számára fontos dologgal, minden részlet jelentőséget kap, így például Gémes Péter életrajza is, az, hogy pont április 11-én született, a költészet napján. Viszonylag fiatalon, 45 évesen halt meg, de úgy érzem, így is kerek életmű az övé. Minden, amit csinált, erősen kapcsolódott az idő múlásához, az időben létező, helyét kereső emberhez. A munkáiban rengeteg kultúrtörténeti utalás van, és ez engem is foglalkoztat.
Az, hogy miként lehet a múltban megszületett műveket használni?
T. K.: A már ismert műveket referenciaként használni, mozgósítani mai, azzal kapcsolatos tudásunkat, képzeteinket. Folyton megjelenik a képein az egyiptomi hieroglifa, az egyiptomi művészet. Alapfigura nála az égi és földi világot összekötő szárnyas hírnök. Aki – persze, durva, direkt értelmezésben – mindig maga a művész, az alkotó, aki megpróbál átmenteni valamit a lenti világból a fentibe. A lent és a fent, a múlt és a jelen összekötője, aki megpróbál a mélyből a tudat számára nem hozzáférhető tartalmakat közvetíteni. Gémes Péternek már a korai munkáiban van valami különös, álomszerű hűvösség. Abban például, ahogyan a fotókollázsoknál összeilleszti a valóság darabkáit, amik így egészen különös értelmet kapnak. A fotogram pedig szerintem eleve lírai műfaj, és nála minden kép kap valami metafizikus derengést.
Fontos itt a fény-árnyék játéka is?
T. K.: Valós tárgyak adják az alapanyagot, de közben a fény írja át az egészet. A fotót is maga a fény írja. Amikor megjelenik a saját teste a képeken, akkor sokszor rájátszik Ehnaton figurájára. Szerettem ezt az egyiptomi korszakot, az Amarna-reformot, amikor Ehnaton Athont tette főistenné, és bevezette az egyistenhitet, s a napisten volt a legfőbb isten. Amikor a művész alakja megjelenik a képen, sokszor rímel az Ehnaton figurára. Rendszeresen használ görög-római referenciákat is, egyszerre játszik a referenciákkal, és egyszerre mélyen személyes is. A saját teste az alapanyag, beledolgozta magát a képekbe, de mégis rejtőzködik.
Az arcvonásai nem jelennek meg. Ez nekem ahhoz köthető, amennyire mélyen személyesek a Te verseid, kisprózai írásaid is, ott a személyes érintettség, de mégis rejtőzködve vagy csak jelen.
T. K.: A személyes érintettség adhatja a hitelességet, ha sikerül valamit általános érvényűként megírnom. Gémes Péter képeiben ott van az ő figurája, itt éppen lábak láthatók, konkrét testrészek, ott van az ő hús-vér alakja, ugyanakkor soha nem a konkrét személyt látjuk, hanem azt, amivé az egész alakul. A felesége, egy-egy családtagja is ott van a képeken, de soha nem személyként, hanem az időből kilépve. Távlatot és mélységet kap a létező test, nem az az érdekes, ki ő, hanem az, hogy milyen nyomot hagy. Ehnatonra visszatérve: se nem férfi, se nem nő, és bennem, persze, rögtön felmerül, hogy az alkotó is valahogy ilyen androgün lény, mindegyik egyszerre.
Amikor egy képet nézünk, verset vagy novellát olvasunk, érdekes egyáltalán az alkotó neme?
T. K.: Az alkotó összetett, benne van a nő és a férfi is, az egész világot szűri át jó esetben magán, és abban a pillanatban az ő személyisége megszűnik. Szerencsés esetben valami mélyebb lényeg fogalmazódik meg ilyenkor. Ez az időbeágyazottság az érdekes, meg hogy a saját testének, vagyis fizikai létének a részletei mozaikokra bontva építőelemként szolgálnak valami újhoz.
Közben az írást is az eszünkbe juttatják, hiszen a képeken betűk rajzolódnak ki.
T. K.: Az írás a hírnökség egyik attribútuma. Aki ír, az valamilyen módon futár, hírnök. Ez itt a testtel való írás, Gémes Péter beleírja magát az időbe ezekkel a képekkel.
Az ismétlődéseknél fontos a ritmus, amely nálad szintén alapvető, nemcsak a verseknél, hanem a sűrűre gyúrt kisprózai írásaidnál is?
T. K.: Gémes Péter eredetileg komolyzenét tanult, ebben a képben is benne van a ritmus és a zenei gondolkodás. Szekvenciákból építkezik, alkotóelemeire bontja, és újabb és újabb ritmusképleteket rak ki belőle. Ez erősen zenei struktúra, ahogy a költészet szintén az. Az ő képei mélyen költői művek. Mintha a test segítségével az emberi lélekről készítene röntgenképeket. Lenyűgözőnek tartom, hogy a homokóránál első szinten ott a direkt utalás az időre, aztán az egyes képeken az időben múlandó test jelenik meg részleteiben, az egész azt sugallja, hogy a sok részletből mégiscsak összeáll az emlékezetünkben valami más. Erősen narratívak a képei, a kiragadott, kimerevített pillanatban intenzíven benne van egy egész történet.
A homokóra lenti és a fenti része is „tele” van, ami egy igazi homokóránál lehetetlen. De így valamiféle egyensúlyt sugall a kép?
T. K.: Körforgás van, és ahogyan apránként beleírja-dolgozza magát az időbe, úgy szívódik fel ő maga a műben, átalakul azzá, amit csinál, és miközben erőteljesen konkrét, mégis elvont ettől, amit mondasz.
Miként gondolsz mostanában az időre?
T. K.: Nem önmagában az idő foglalkoztat, hanem van bennem valami állandóan jelenlévő sürgetés, hogy na, mennyit tudok a rajtam átszűrődő dolgokból érvényesen rögzíteni. Az a képzetem, hogy a napjaimnak egyetlen érvényes igazolása van: az, amennyit jól meg tudok írni belőle. Amikor nem dolgozom, az olyan, mint ha kicsit zárójelbe kerülnék. Az nem igazolható idő.
Pedig nemcsak akkor dolgozol, amikor leírsz egy verset, hanem folyton, amikor figyelsz az utcán vagy a buszon akár, formálgatod fejben a verset…
T. K.: Igen, ez tény, de minden akkor válik érvényessé, amikor megíródik.
Emiatt van benned szorongás?
T. K.: A szorongás azért túl erős szó, inkább olyan érzés, mint akinek sok dolga van, és még a legfontosabbat nem végezte el, csak tesz-vesz. De azt nem tudnám megmondani, hogy mi az a nagyon fontos. Minden szöveg, amint végleges formát kap, hirtelen átminősül a következő előkészületének, és így tovább. Ebben a képben ezt a belső őrlődést, forgást, keresést látom és azt, hogy ez az alkotó milyen végtelenül messzire eljutott a rövidre szabott életén belül. A művei mélyen költőiek, komolyak, de nem patetikusak, és miközben állandóan az idő múlásával foglalkozik, minden képéből valami időtlenség árad.
Gémes Péter: Homokóra, 1995
30 db fekete-fehér fénykép, installáció: 405 x 305 cm
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
Fotó: Rosta József
úgy megírni, hogy a személyes érintettséget olvasás közben szinte a bőrünkön érezzük. A költőnő ehhez a beszélgetéshez olyan képet választott, amelynél azonnal látjuk, hogy a fotók homokórát adnak ki, a részletek ugyanakkor kérdések sorát vetik fel.
Gémes Péter több művén is betűk láthatók, talán emiatt fogtak meg a képei, amikor először találkoztál velük?
T. K.: Erős, emlékezetes találkozás volt. A Pesti Barnabás utcába jártam az ELTE bölcsészkarára, és már réges-rég nem voltam egyetemista, de valamiért azon a környéken volt dolgom. Beugrottam a Dovin Galériába, ahol Gémes Péter kiállítása volt látható. Akkoriban éppen az Árnyékember című kötetemen dolgoztam, különösen fogékony voltam mindenre, ami árnyékkal, az árnyékléttel, az árnyékvilággal függ össze. Hirtelen azt éreztem, hogy ritka ráismerés-élményem van: ha vizuális nyelvre fordíthatnám a saját törekvéseimet, ami persze nonszensz, de ha mégis, akkor valami ilyesmit képzelnék.
Megerősítést adott az, hogy mást is hasonló kérdések izgatnak?
T. K.: Másképp adott hozzá ahhoz, ami engem izgat. A másképp a lényeg, mert fontos, hogy néha kilássunk abból, amiben mélyen benne vagyunk. Talán mulatságos adalék, de amikor az ember azt érzi, hogy találkozik egy számára fontos dologgal, minden részlet jelentőséget kap, így például Gémes Péter életrajza is, az, hogy pont április 11-én született, a költészet napján. Viszonylag fiatalon, 45 évesen halt meg, de úgy érzem, így is kerek életmű az övé. Minden, amit csinált, erősen kapcsolódott az idő múlásához, az időben létező, helyét kereső emberhez. A munkáiban rengeteg kultúrtörténeti utalás van, és ez engem is foglalkoztat.
Az, hogy miként lehet a múltban megszületett műveket használni?
T. K.: A már ismert műveket referenciaként használni, mozgósítani mai, azzal kapcsolatos tudásunkat, képzeteinket. Folyton megjelenik a képein az egyiptomi hieroglifa, az egyiptomi művészet. Alapfigura nála az égi és földi világot összekötő szárnyas hírnök. Aki – persze, durva, direkt értelmezésben – mindig maga a művész, az alkotó, aki megpróbál átmenteni valamit a lenti világból a fentibe. A lent és a fent, a múlt és a jelen összekötője, aki megpróbál a mélyből a tudat számára nem hozzáférhető tartalmakat közvetíteni. Gémes Péternek már a korai munkáiban van valami különös, álomszerű hűvösség. Abban például, ahogyan a fotókollázsoknál összeilleszti a valóság darabkáit, amik így egészen különös értelmet kapnak. A fotogram pedig szerintem eleve lírai műfaj, és nála minden kép kap valami metafizikus derengést.
Fontos itt a fény-árnyék játéka is?
T. K.: Valós tárgyak adják az alapanyagot, de közben a fény írja át az egészet. A fotót is maga a fény írja. Amikor megjelenik a saját teste a képeken, akkor sokszor rájátszik Ehnaton figurájára. Szerettem ezt az egyiptomi korszakot, az Amarna-reformot, amikor Ehnaton Athont tette főistenné, és bevezette az egyistenhitet, s a napisten volt a legfőbb isten. Amikor a művész alakja megjelenik a képen, sokszor rímel az Ehnaton figurára. Rendszeresen használ görög-római referenciákat is, egyszerre játszik a referenciákkal, és egyszerre mélyen személyes is. A saját teste az alapanyag, beledolgozta magát a képekbe, de mégis rejtőzködik.
Az arcvonásai nem jelennek meg. Ez nekem ahhoz köthető, amennyire mélyen személyesek a Te verseid, kisprózai írásaid is, ott a személyes érintettség, de mégis rejtőzködve vagy csak jelen.
T. K.: A személyes érintettség adhatja a hitelességet, ha sikerül valamit általános érvényűként megírnom. Gémes Péter képeiben ott van az ő figurája, itt éppen lábak láthatók, konkrét testrészek, ott van az ő hús-vér alakja, ugyanakkor soha nem a konkrét személyt látjuk, hanem azt, amivé az egész alakul. A felesége, egy-egy családtagja is ott van a képeken, de soha nem személyként, hanem az időből kilépve. Távlatot és mélységet kap a létező test, nem az az érdekes, ki ő, hanem az, hogy milyen nyomot hagy. Ehnatonra visszatérve: se nem férfi, se nem nő, és bennem, persze, rögtön felmerül, hogy az alkotó is valahogy ilyen androgün lény, mindegyik egyszerre.
Amikor egy képet nézünk, verset vagy novellát olvasunk, érdekes egyáltalán az alkotó neme?
T. K.: Az alkotó összetett, benne van a nő és a férfi is, az egész világot szűri át jó esetben magán, és abban a pillanatban az ő személyisége megszűnik. Szerencsés esetben valami mélyebb lényeg fogalmazódik meg ilyenkor. Ez az időbeágyazottság az érdekes, meg hogy a saját testének, vagyis fizikai létének a részletei mozaikokra bontva építőelemként szolgálnak valami újhoz.
Közben az írást is az eszünkbe juttatják, hiszen a képeken betűk rajzolódnak ki.
T. K.: Az írás a hírnökség egyik attribútuma. Aki ír, az valamilyen módon futár, hírnök. Ez itt a testtel való írás, Gémes Péter beleírja magát az időbe ezekkel a képekkel.
Az ismétlődéseknél fontos a ritmus, amely nálad szintén alapvető, nemcsak a verseknél, hanem a sűrűre gyúrt kisprózai írásaidnál is?
T. K.: Gémes Péter eredetileg komolyzenét tanult, ebben a képben is benne van a ritmus és a zenei gondolkodás. Szekvenciákból építkezik, alkotóelemeire bontja, és újabb és újabb ritmusképleteket rak ki belőle. Ez erősen zenei struktúra, ahogy a költészet szintén az. Az ő képei mélyen költői művek. Mintha a test segítségével az emberi lélekről készítene röntgenképeket. Lenyűgözőnek tartom, hogy a homokóránál első szinten ott a direkt utalás az időre, aztán az egyes képeken az időben múlandó test jelenik meg részleteiben, az egész azt sugallja, hogy a sok részletből mégiscsak összeáll az emlékezetünkben valami más. Erősen narratívak a képei, a kiragadott, kimerevített pillanatban intenzíven benne van egy egész történet.
A homokóra lenti és a fenti része is „tele” van, ami egy igazi homokóránál lehetetlen. De így valamiféle egyensúlyt sugall a kép?
T. K.: Körforgás van, és ahogyan apránként beleírja-dolgozza magát az időbe, úgy szívódik fel ő maga a műben, átalakul azzá, amit csinál, és miközben erőteljesen konkrét, mégis elvont ettől, amit mondasz.
Miként gondolsz mostanában az időre?
T. K.: Nem önmagában az idő foglalkoztat, hanem van bennem valami állandóan jelenlévő sürgetés, hogy na, mennyit tudok a rajtam átszűrődő dolgokból érvényesen rögzíteni. Az a képzetem, hogy a napjaimnak egyetlen érvényes igazolása van: az, amennyit jól meg tudok írni belőle. Amikor nem dolgozom, az olyan, mint ha kicsit zárójelbe kerülnék. Az nem igazolható idő.
Pedig nemcsak akkor dolgozol, amikor leírsz egy verset, hanem folyton, amikor figyelsz az utcán vagy a buszon akár, formálgatod fejben a verset…
T. K.: Igen, ez tény, de minden akkor válik érvényessé, amikor megíródik.
Emiatt van benned szorongás?
T. K.: A szorongás azért túl erős szó, inkább olyan érzés, mint akinek sok dolga van, és még a legfontosabbat nem végezte el, csak tesz-vesz. De azt nem tudnám megmondani, hogy mi az a nagyon fontos. Minden szöveg, amint végleges formát kap, hirtelen átminősül a következő előkészületének, és így tovább. Ebben a képben ezt a belső őrlődést, forgást, keresést látom és azt, hogy ez az alkotó milyen végtelenül messzire eljutott a rövidre szabott életén belül. A művei mélyen költőiek, komolyak, de nem patetikusak, és miközben állandóan az idő múlásával foglalkozik, minden képéből valami időtlenség árad.
Gémes Péter: Homokóra, 1995
30 db fekete-fehér fénykép, installáció: 405 x 305 cm
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum
Fotó: Rosta József