2008. május 08. / Csejtei Orsolya
Annak ellenére, hogy 1935-ben már Aba-Nováktól visszhangzott az európai sajtó, NewYorkban színes filmet forgattak róla
(a tárlaton megtekinthető!), ’37-ben elnyerte a párizsi világkiállítás, ’39-ben pedig a Velencei Biennále nagydíját, itthon többnyire rémtörténetek keringtek róla. A mester unokáját, Kováts Kristófot többek között arról kérdeztük, vajon elégedett-e nagyapja rehabilitációjával, s elégtétel-e a család számára a MODEM kiállítása.
Jászszentandráson máig tartja magát az a falusi legenda, miszerint a római katolikus templom falára festett freskói olyan megrázó hatással voltak a misére járó várandós asszonyokra, hogy közülük többen elvetéltek, a szegedi Hősök kapujára készített freskóját pedig a múlt rendszer kultúrpolitikusai 1949-ben egész egyszerűen levakoltatták. Sokan nem is tudták, hogy ott van alatta. Önök tudtak róla?
K. K.: Hogyne tudtunk volna, nagyon is tudtunk. Máshol is ért ilyen gyalázat Aba-Novák-művet – például Székesfehérváron. Nekiálltak, eltüntették, s bár nem hívtak tanúkat, nem lehetett ezt észrevétlenül művelni. El se tudja képzelni, hányan szóltak, figyelmezettek rá, hogy „ugye, tudjuk, mi van a szürke vakolatréteg alatt…?”
Ki akarták írni a művészettörténetből?
K. K:. Talán ezt már nem lehetett akkor. Túl sok képe került addigra magángyűjtőkhöz, akik szerették, rajongtak érte. Nem lehetett volna csak úgy eltüntetni, mintha soha nem is lett volna. Ezt kiválóan példázza a Magyar Nemzeti Galériában 1962-ben rendezett Aba-Novák-kiállítás, amelyet a semmiből, ellenséges közegben hozott létre Supka Magdolna. Tele volt a galéria. Azóta sem volt ilyen nagyszabású Aba-Novák-kiállítás Magyarországon.
Aztán lassacskán „rehabilitálták”. Szegeden eredeti fényében pompázik a freskó, és itt ez a kiállítás is.
K. K.: Azért nem ment ez olyan könnyen. Miután több évtizednyi kálvária után végre sikerült eladnunk a nagyapám házát a kilencvenes években, édesanyám a teljes összeget a Hősök kapuja restaurálására ajánlotta fel. Ez kellett ahhoz, hogy 2000 augusztusára végre megint láthatóak legyenek a freskók. A kiállításnak kimondhatatlanul örülök, s csak azt sajnálom, hogy az édesanyám nem érhette meg.
Vannak olyan kuriózumok a kiállításon, amelyeket eddig sehol nem lehetett látni? Ami esetleg az ön számára is meglepetés?
K. K.: Olyan van, amiről bár tudtunk, soha nem láttuk. Ilyen például a Csángó család című festmény, amely 1936-ban került ki az országból egy államközi kiállítás keretében, s attól kezdve csak annyit tudtunk róla, hogy valahol Kaunasban van egy múzeumban. Supka Magdolna 1962-ben már kérte a Szovjetuniót, hogy hadd állíthassa ki, de nem adták. Aztán a grafikák egy része sem szerepelt soha kiállításon. Szerintem egetverően jó grafikus volt, mégis inkább mint festőre figyeltek rá.
Van személyes kedvence?
K. K.: Mindig van, és mindig változik. Talán leginkább az, amelyik előtt épp állok. Most épp a szegedi Dömötör-toronyba készült freskóvázlat. Nagyon rossz állapotban volt. A nagyapám házát a háborúban az ostrom alatt belövés érte, és ez a festmény is kapott egy jókora repeszt. Át is lyuggatta a falemezt, amelyet csak nemrégiben sikerült rendbe hozatnom. Összesen négy ilyen készült a torony négy falára, amelyből kettő a család tulajdonában volt eleve, egy harmadikat pedig sokszoros cserék révén sikerült megszereznem.
Nemcsak gondozzák a hagyatékot, hanem gyarapítják is?
K. K.: Tényleg van valamifajta gyűjteményépítés is, de ez azért nem olyan, mint egy igazi műgyűjtőé. Én inkább a restaurálásokra és a majdnem halálra ítélt képek megmentésére áldozok. Bár kisebbik lányom azt mondta, hogy ő nem akar úgy meghalni, hogy ne szerezze meg magának a Fény igézetében című képet. Mit mondjak, sok pénzt kell még gyűjtenie hozzá.
Ön vagy valaki a családban fest?
K. K.: Nem. Az édesanyám ugyan örökölt tehetséget az édesapjától, de a sors nem adta meg neki, hogy kiművelje, illetve abszolút tudatosan egy kicsit ki is ölte magából. Azt mondta, hogy evvel a névvel nem szeretne középszerű alkotó lenni. Azért nagyon sokáig ezzel kereste a kenyerét: mintarajzoló volt a Goldberger Textilgyárban.
Az édesanyja és a nagymamája elég sok képről visszaköszönnek.
K. K.: Azok az arcok, akikbe a nagyapám beleszeretett, vele éltek. Ők voltak az ő „vándormotívumai”. Az édesanyám például jó néhány képen mint székely parasztlányka tűnik fel. Elszaladt mellette, lerajzolta és bekerült a festménybe. De, főleg a köztéri munkáiban, magát is előszeretettel festette bele a képeibe. Így kacsintgatott az utókor felé.
Arra az utókorra, ami vagy aki számtalanszor megpróbálta meghamísítani. Azon kevesek közé tartozott, akit már életében intenzíven hamisítottak.
K. K.: Amíg édesanyám élt – ő művészettörténész is volt, nem csak Aba-Novák lánya – számtalan képet dugtak az orra alá, hogy szignózza, vállalja a nevére. Rendszerint akkor, amikor már megvették a hamis képet. Azt, hogy „na de hát én 2, 4 vagy 10 milliót adtam érte”, általában érvként használták. Édesanyám mindig csak annyit kérdezett, „miért nem előtte tetszett jönni?” Volt olyan is, aki ezek után pénzt kínált a „hitelesítésért”.
Mióta ön a hagyaték gondozója, önhöz is jönnek hitelesíttetni?
K. K.: Jönnek bizony. Láttam már olyan eredetlevelet a kép hátára ragasztva, amin az édesanyám igazoló aláírása volt hamisítva.
Min buknak le legtöbbször a hamisítók?
K. K.: Többnyire a koloriton. A nagyapámnak volt egy festékgyára, ami ugyan gyakorlatilag bukás volt, de a festékek kikísérletezése közben valami olyan tudásra tett szert a matériával, az anyaggal kapcsolatban – aminek köszönhetően a képek tökéletes állapotban maradtak fenn –, mint a középkori tablófestőké volt. Ezt az időtállóságot nem nagyon sikerül azóta sem elérni.
Ha jól tudom, a család eredeti neve Novák. Honnan az Aba?
K. K.: A lexikonból. Tudatosan választotta művésznévnek. A középiskolás tanára segítségével, az ujjrábökés módszerével lett Aba-Novák. Bejött neki.
(a tárlaton megtekinthető!), ’37-ben elnyerte a párizsi világkiállítás, ’39-ben pedig a Velencei Biennále nagydíját, itthon többnyire rémtörténetek keringtek róla. A mester unokáját, Kováts Kristófot többek között arról kérdeztük, vajon elégedett-e nagyapja rehabilitációjával, s elégtétel-e a család számára a MODEM kiállítása.Jászszentandráson máig tartja magát az a falusi legenda, miszerint a római katolikus templom falára festett freskói olyan megrázó hatással voltak a misére járó várandós asszonyokra, hogy közülük többen elvetéltek, a szegedi Hősök kapujára készített freskóját pedig a múlt rendszer kultúrpolitikusai 1949-ben egész egyszerűen levakoltatták. Sokan nem is tudták, hogy ott van alatta. Önök tudtak róla?
K. K.: Hogyne tudtunk volna, nagyon is tudtunk. Máshol is ért ilyen gyalázat Aba-Novák-művet – például Székesfehérváron. Nekiálltak, eltüntették, s bár nem hívtak tanúkat, nem lehetett ezt észrevétlenül művelni. El se tudja képzelni, hányan szóltak, figyelmezettek rá, hogy „ugye, tudjuk, mi van a szürke vakolatréteg alatt…?”
Ki akarták írni a művészettörténetből?
K. K:. Talán ezt már nem lehetett akkor. Túl sok képe került addigra magángyűjtőkhöz, akik szerették, rajongtak érte. Nem lehetett volna csak úgy eltüntetni, mintha soha nem is lett volna. Ezt kiválóan példázza a Magyar Nemzeti Galériában 1962-ben rendezett Aba-Novák-kiállítás, amelyet a semmiből, ellenséges közegben hozott létre Supka Magdolna. Tele volt a galéria. Azóta sem volt ilyen nagyszabású Aba-Novák-kiállítás Magyarországon.
Aztán lassacskán „rehabilitálták”. Szegeden eredeti fényében pompázik a freskó, és itt ez a kiállítás is.
K. K.: Azért nem ment ez olyan könnyen. Miután több évtizednyi kálvária után végre sikerült eladnunk a nagyapám házát a kilencvenes években, édesanyám a teljes összeget a Hősök kapuja restaurálására ajánlotta fel. Ez kellett ahhoz, hogy 2000 augusztusára végre megint láthatóak legyenek a freskók. A kiállításnak kimondhatatlanul örülök, s csak azt sajnálom, hogy az édesanyám nem érhette meg.
Vannak olyan kuriózumok a kiállításon, amelyeket eddig sehol nem lehetett látni? Ami esetleg az ön számára is meglepetés?
K. K.: Olyan van, amiről bár tudtunk, soha nem láttuk. Ilyen például a Csángó család című festmény, amely 1936-ban került ki az országból egy államközi kiállítás keretében, s attól kezdve csak annyit tudtunk róla, hogy valahol Kaunasban van egy múzeumban. Supka Magdolna 1962-ben már kérte a Szovjetuniót, hogy hadd állíthassa ki, de nem adták. Aztán a grafikák egy része sem szerepelt soha kiállításon. Szerintem egetverően jó grafikus volt, mégis inkább mint festőre figyeltek rá.
Van személyes kedvence?
K. K.: Mindig van, és mindig változik. Talán leginkább az, amelyik előtt épp állok. Most épp a szegedi Dömötör-toronyba készült freskóvázlat. Nagyon rossz állapotban volt. A nagyapám házát a háborúban az ostrom alatt belövés érte, és ez a festmény is kapott egy jókora repeszt. Át is lyuggatta a falemezt, amelyet csak nemrégiben sikerült rendbe hozatnom. Összesen négy ilyen készült a torony négy falára, amelyből kettő a család tulajdonában volt eleve, egy harmadikat pedig sokszoros cserék révén sikerült megszereznem.
Nemcsak gondozzák a hagyatékot, hanem gyarapítják is?
K. K.: Tényleg van valamifajta gyűjteményépítés is, de ez azért nem olyan, mint egy igazi műgyűjtőé. Én inkább a restaurálásokra és a majdnem halálra ítélt képek megmentésére áldozok. Bár kisebbik lányom azt mondta, hogy ő nem akar úgy meghalni, hogy ne szerezze meg magának a Fény igézetében című képet. Mit mondjak, sok pénzt kell még gyűjtenie hozzá.
Ön vagy valaki a családban fest?
K. K.: Nem. Az édesanyám ugyan örökölt tehetséget az édesapjától, de a sors nem adta meg neki, hogy kiművelje, illetve abszolút tudatosan egy kicsit ki is ölte magából. Azt mondta, hogy evvel a névvel nem szeretne középszerű alkotó lenni. Azért nagyon sokáig ezzel kereste a kenyerét: mintarajzoló volt a Goldberger Textilgyárban.
Az édesanyja és a nagymamája elég sok képről visszaköszönnek.
K. K.: Azok az arcok, akikbe a nagyapám beleszeretett, vele éltek. Ők voltak az ő „vándormotívumai”. Az édesanyám például jó néhány képen mint székely parasztlányka tűnik fel. Elszaladt mellette, lerajzolta és bekerült a festménybe. De, főleg a köztéri munkáiban, magát is előszeretettel festette bele a képeibe. Így kacsintgatott az utókor felé.
Arra az utókorra, ami vagy aki számtalanszor megpróbálta meghamísítani. Azon kevesek közé tartozott, akit már életében intenzíven hamisítottak.
K. K.: Amíg édesanyám élt – ő művészettörténész is volt, nem csak Aba-Novák lánya – számtalan képet dugtak az orra alá, hogy szignózza, vállalja a nevére. Rendszerint akkor, amikor már megvették a hamis képet. Azt, hogy „na de hát én 2, 4 vagy 10 milliót adtam érte”, általában érvként használták. Édesanyám mindig csak annyit kérdezett, „miért nem előtte tetszett jönni?” Volt olyan is, aki ezek után pénzt kínált a „hitelesítésért”.
Mióta ön a hagyaték gondozója, önhöz is jönnek hitelesíttetni?
K. K.: Jönnek bizony. Láttam már olyan eredetlevelet a kép hátára ragasztva, amin az édesanyám igazoló aláírása volt hamisítva.
Min buknak le legtöbbször a hamisítók?
K. K.: Többnyire a koloriton. A nagyapámnak volt egy festékgyára, ami ugyan gyakorlatilag bukás volt, de a festékek kikísérletezése közben valami olyan tudásra tett szert a matériával, az anyaggal kapcsolatban – aminek köszönhetően a képek tökéletes állapotban maradtak fenn –, mint a középkori tablófestőké volt. Ezt az időtállóságot nem nagyon sikerül azóta sem elérni.
Ha jól tudom, a család eredeti neve Novák. Honnan az Aba?
K. K.: A lexikonból. Tudatosan választotta művésznévnek. A középiskolás tanára segítségével, az ujjrábökés módszerével lett Aba-Novák. Bejött neki.