2008. május 21. / Fáy Miklós
Nagy Róbert (gordonka) és a Bécsi Filharmonikusok koncertje, vezényel: Lorin Maazel
Meglátjuk, milyen lesz a koncert egésze. A várakozás óriási, nem is ok nélkül, a Wiener Philharmoniker mégis a világ (egyik) legjobbja, a jellegzetes hangzás, a csodálatos tradíciók, a múlt, de azért a jelen is.
Lorin Maazel a kifutó karmestergeneráció egyik utolsó maradéka. Szerencsénk van, mert ezek a hajdani Benjáminok még aktívak és időről időre látjuk is őket, Maazel mellett Abbadót és Mehtát. Nem egyforma karriert futottak be, nem egyformán fejlődtek, Maazel már nálunk is részt vett elég kétes értékű zenei produkciókban. De akkor is, ha a produkció kétes, ő azért tökéletes karmester, látványosan de soha nem hatásvadász módon forgatja a pálcát, és nagy muzsikus, ahhoz kétség nem fér.
Ha ennyi izgalom nem elég, akkor ehhez jön a különleges mű, Dohnányi viszonylag fiatalon írt darabja. Dohnányi darabjai valahogy kísértenek a repertoáron, soha nem maradnak meg, néha kifejezetten rossz élményt jelentenek, de amikor elrendeznénk magunkban, hogy úgy látszik, Dohnányi mégsem olyan jelentős zeneszerző, és munkásságának legnagyobb hatása az volt, hogy elindította Bartók Bélát, akkor egyszerre meghall valamit tőle az ember, és kezdheti elölről az okoskodást. Ha szerencsénk van, ez is egy ilyen újragondolkodtató darab lesz. Bár nevében nem, valójában talán mégis csellóverseny, egybefüggő zene, de három tételre különíthető, szép dallamokat és nagy kadenciát kell játszania a csellistának, és, tekintve, hogy a világban olyan kevés a nagy csellóverseny, ez önmagában is elég lehet a mű újraéledéséhez. És persze hiába pikírtkedik valaki, hiszen azt se nagyon sejthettük, hogy Maazel egyáltalán ismeri Dohnányi nevét. Azt meg sejteni sem lehetett, hogy a Bécsi Filharmonikusokkal majd a Konzertstücköt fogja játszani.
MüPa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
27., kedd, 19
Meglátjuk, milyen lesz a koncert egésze. A várakozás óriási, nem is ok nélkül, a Wiener Philharmoniker mégis a világ (egyik) legjobbja, a jellegzetes hangzás, a csodálatos tradíciók, a múlt, de azért a jelen is.
Lorin Maazel a kifutó karmestergeneráció egyik utolsó maradéka. Szerencsénk van, mert ezek a hajdani Benjáminok még aktívak és időről időre látjuk is őket, Maazel mellett Abbadót és Mehtát. Nem egyforma karriert futottak be, nem egyformán fejlődtek, Maazel már nálunk is részt vett elég kétes értékű zenei produkciókban. De akkor is, ha a produkció kétes, ő azért tökéletes karmester, látványosan de soha nem hatásvadász módon forgatja a pálcát, és nagy muzsikus, ahhoz kétség nem fér. Ha ennyi izgalom nem elég, akkor ehhez jön a különleges mű, Dohnányi viszonylag fiatalon írt darabja. Dohnányi darabjai valahogy kísértenek a repertoáron, soha nem maradnak meg, néha kifejezetten rossz élményt jelentenek, de amikor elrendeznénk magunkban, hogy úgy látszik, Dohnányi mégsem olyan jelentős zeneszerző, és munkásságának legnagyobb hatása az volt, hogy elindította Bartók Bélát, akkor egyszerre meghall valamit tőle az ember, és kezdheti elölről az okoskodást. Ha szerencsénk van, ez is egy ilyen újragondolkodtató darab lesz. Bár nevében nem, valójában talán mégis csellóverseny, egybefüggő zene, de három tételre különíthető, szép dallamokat és nagy kadenciát kell játszania a csellistának, és, tekintve, hogy a világban olyan kevés a nagy csellóverseny, ez önmagában is elég lehet a mű újraéledéséhez. És persze hiába pikírtkedik valaki, hiszen azt se nagyon sejthettük, hogy Maazel egyáltalán ismeri Dohnányi nevét. Azt meg sejteni sem lehetett, hogy a Bécsi Filharmonikusokkal majd a Konzertstücköt fogja játszani.
MüPa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
27., kedd, 19