2013. január 09. / Fáy Miklós
Ritkán lő ekkora mellét a Katona, de azért ez még belefér. A közönség lassan, de biztosan szivárog elfelé, megrémülnek a három felvonástól, mély-Románia, csomagolópapírba öltözött Nagy Ervin, melegítős Pálmai Anna, Jordán Adél az édesanyja hangján kárál, kényelmetlen nézni, hallgatni, ott lenni. A cselekmény elvész a hang- és zűrzavarban, helyette fílingezés folyik,
kelet-európai rom-romantika, azt mutatja nekünk, amit nem szeretnénk látni. Túl közel van ahhoz, hogy egzotikumnak nézzük, túl távol, hogy magunkra ismerjünk.
A Farsang valószínűleg megállna a saját lábán is, nem friss, de klaszszikus, nem szenzációs, de víg. Gothár Péter ennél többet akart. Hogy pontosan mennyivel többet, azt nem látni, az egyértelmű, hogy ihletért a Mohácsi testvérek Caragiale-interpretációihoz fordult, csak hiába. A szöveg az átigazítástól romlott, a meghökkentőnek szánt mai kiszólások egyre kiszámíthatóbbak és egyre zavaróbbak, a darab elnyúlik, értelmetlenné válnak a ritmusváltások, mind kétségbeesettebbek a színészek. Nem erre szerződtek, és nem így volt elképzelve. Érezhető, amikor azt hitték, itt most mindenki nagyon fog nevetni, a közönség egymás hátát lapogatja majd, és akkor mekkora poén lesz hirtelen benyögni valamit a csöndbe. Ehhez képest vézna a kuncogás, nincs, ami robbanjon, és nincs hely se, hogy robbanjon. Mire a harmadik felvonásban színre lép Vajdai Vilmos, hogy botrányos blazírtságával megfagyassza a többieket is, alig van mit fagyasztania, mindenki kimerült az értelmetlen küzdelemben.
Akiket foglalkoztat a hadtörténet, azt mondják, hogy Napóleon zsenialitása igazán a bukás előtt mutatkozott be. Mikor már csak a serege maradéka állt a rendelkezésére, mikor a háború már Franciaország területén folyt, és ő zseniális megoldásokkal, váratlan csapatmozdulatokkal megverte az időnként kilencszeres túlerőben lévő ellenséget. A Katona is most hősies, amikor az elrontott előadást kell valahogy döntetlenre kihozni. Dolgoznak, hit nélkül, csikorgó fogakkal, de a döntetlen megvan. Waterloo még várhat.
kelet-európai rom-romantika, azt mutatja nekünk, amit nem szeretnénk látni. Túl közel van ahhoz, hogy egzotikumnak nézzük, túl távol, hogy magunkra ismerjünk.
A Farsang valószínűleg megállna a saját lábán is, nem friss, de klaszszikus, nem szenzációs, de víg. Gothár Péter ennél többet akart. Hogy pontosan mennyivel többet, azt nem látni, az egyértelmű, hogy ihletért a Mohácsi testvérek Caragiale-interpretációihoz fordult, csak hiába. A szöveg az átigazítástól romlott, a meghökkentőnek szánt mai kiszólások egyre kiszámíthatóbbak és egyre zavaróbbak, a darab elnyúlik, értelmetlenné válnak a ritmusváltások, mind kétségbeesettebbek a színészek. Nem erre szerződtek, és nem így volt elképzelve. Érezhető, amikor azt hitték, itt most mindenki nagyon fog nevetni, a közönség egymás hátát lapogatja majd, és akkor mekkora poén lesz hirtelen benyögni valamit a csöndbe. Ehhez képest vézna a kuncogás, nincs, ami robbanjon, és nincs hely se, hogy robbanjon. Mire a harmadik felvonásban színre lép Vajdai Vilmos, hogy botrányos blazírtságával megfagyassza a többieket is, alig van mit fagyasztania, mindenki kimerült az értelmetlen küzdelemben.
Akiket foglalkoztat a hadtörténet, azt mondják, hogy Napóleon zsenialitása igazán a bukás előtt mutatkozott be. Mikor már csak a serege maradéka állt a rendelkezésére, mikor a háború már Franciaország területén folyt, és ő zseniális megoldásokkal, váratlan csapatmozdulatokkal megverte az időnként kilencszeres túlerőben lévő ellenséget. A Katona is most hősies, amikor az elrontott előadást kell valahogy döntetlenre kihozni. Dolgoznak, hit nélkül, csikorgó fogakkal, de a döntetlen megvan. Waterloo még várhat.