2013. május 28. / Fáy Miklós
A velencei kalmárt természetesen a zsidózás tartja életben. Mert amúgy nem tartozik a legjobban sikerült Shakespeare-darabok közé, három mese van egy történetbe fogva, emiatt aztán sehol sincs meg a csúcspont,
vagy ha megvan, a tárgyalás lenne az, amikor Shylock már majdnem kivághatja az egy font húst, de az okos Portia szól, hogy vértelenül kell metszenie, így aztán megszégyenül a gaz uzsorás.
A zsidózás a lényeg, a zsidó körüli sztereotípiák, ezeket csak a pénz érdekli, vagy még az sem, csak a bosszú. Ezzel áll szemben az a látszólag hétköznapi megfigyelés, hogy a zsidó is ember, van keze, szeme, feje, ha megszúrják, vérzik, ha csiklandozzák, nevet. Persze, ezen már túl vagyunk. Már a megfigyelésen. A gyakorlati alkalmazás egészen más kérdés.
Körülbelül erről is szól az előadás. Némileg Shakespeare, erősebben Mohácsi (a Mohácsi testvérek: István és János – a szerk.), ülnek a srácok az asztal körül, röhécselnek, viccelődnek, zsidózgatnak. Nem lehet őket megkülönböztetni egymástól. Minden velencei egyforma, klepetusokat hordanak, isznak, röhögnek. Pasik. Kicsit kilóg közülük Antonio, mert az a régi viccből való antiszemita, aki jobban utálja a zsidókat, mint kellene. Rúgja, köpi őket.
Most jut eszembe: nagyon kilóg Antonio, mert Hevér Gábor parádézik a szerepben, ebben az önreflexió nélküli dumálásban, hangadásban, okoskodásban, nagyvonalúságban, tahóságban. A másik, akinek ki kellene lógnia, nem lóg ki eléggé. Értem, azt hiszem, a gondolatot, a zsidót nem kell feltétlenül horgas orrú, szúrós szemű ravaszkodónak beállítani, de Gáspár Sándor úgy játssza, mint aki nem tudott még kijönni az Üvegtigris 3-ból, rejtélyes szünetekkel, sértett szuszogásokkal, felhorgadásokkal. Lehet, hogy magunkba kell néznünk, és belátnunk, hogy a zsidókat már elfogadtuk, de ezeket a velencei szuszogókat nem tudtuk megszeretni, ám közben kimegy a pikantéria a darabból, elvész belőle az, ami fenntartja, süllyedünk.
Nem nagyon mélyre, és valahogy jó volna tiszteletkör nélkül is jelezni, hogy egy Mohácsi-kudarc, ha ez az, még mindig több gondolatot és utángondolni-valót ad, mint mások igen sikeres, korrekt produkciói, de ez tipikusan az az előadás, amelyre visszanézni jobb, mint odanézni. Van néhány nehezen megfejthető elem benne, mint az óriási inga, amelyet nyilvánvalóan azért hajtanak félre a második felvonás kezdetén, hogy majd elengedhessenek, így aztán nagy meglepetést nem okoz, amikor a darab végén Antonio megbűvölten követi az ingást, csak közben nézőileg nem esik le a tantusz, hogy ez most mit is fejez ki olyan erővel, hogy nem is lát mást az ember a színpadon. Persze, maradunk velenceiek, elsüllyed körülöttünk a világ, csak mi állunk a keresztet formáló kis szigetecskén magányosan, de jobban érezném magam, ha előtte volna egy igazi, nagy, közösségi, színházi, nézői élményem is. Hogy tudnám, mit veszítek.
vagy ha megvan, a tárgyalás lenne az, amikor Shylock már majdnem kivághatja az egy font húst, de az okos Portia szól, hogy vértelenül kell metszenie, így aztán megszégyenül a gaz uzsorás.
A zsidózás a lényeg, a zsidó körüli sztereotípiák, ezeket csak a pénz érdekli, vagy még az sem, csak a bosszú. Ezzel áll szemben az a látszólag hétköznapi megfigyelés, hogy a zsidó is ember, van keze, szeme, feje, ha megszúrják, vérzik, ha csiklandozzák, nevet. Persze, ezen már túl vagyunk. Már a megfigyelésen. A gyakorlati alkalmazás egészen más kérdés.
Körülbelül erről is szól az előadás. Némileg Shakespeare, erősebben Mohácsi (a Mohácsi testvérek: István és János – a szerk.), ülnek a srácok az asztal körül, röhécselnek, viccelődnek, zsidózgatnak. Nem lehet őket megkülönböztetni egymástól. Minden velencei egyforma, klepetusokat hordanak, isznak, röhögnek. Pasik. Kicsit kilóg közülük Antonio, mert az a régi viccből való antiszemita, aki jobban utálja a zsidókat, mint kellene. Rúgja, köpi őket.
Most jut eszembe: nagyon kilóg Antonio, mert Hevér Gábor parádézik a szerepben, ebben az önreflexió nélküli dumálásban, hangadásban, okoskodásban, nagyvonalúságban, tahóságban. A másik, akinek ki kellene lógnia, nem lóg ki eléggé. Értem, azt hiszem, a gondolatot, a zsidót nem kell feltétlenül horgas orrú, szúrós szemű ravaszkodónak beállítani, de Gáspár Sándor úgy játssza, mint aki nem tudott még kijönni az Üvegtigris 3-ból, rejtélyes szünetekkel, sértett szuszogásokkal, felhorgadásokkal. Lehet, hogy magunkba kell néznünk, és belátnunk, hogy a zsidókat már elfogadtuk, de ezeket a velencei szuszogókat nem tudtuk megszeretni, ám közben kimegy a pikantéria a darabból, elvész belőle az, ami fenntartja, süllyedünk.
Nem nagyon mélyre, és valahogy jó volna tiszteletkör nélkül is jelezni, hogy egy Mohácsi-kudarc, ha ez az, még mindig több gondolatot és utángondolni-valót ad, mint mások igen sikeres, korrekt produkciói, de ez tipikusan az az előadás, amelyre visszanézni jobb, mint odanézni. Van néhány nehezen megfejthető elem benne, mint az óriási inga, amelyet nyilvánvalóan azért hajtanak félre a második felvonás kezdetén, hogy majd elengedhessenek, így aztán nagy meglepetést nem okoz, amikor a darab végén Antonio megbűvölten követi az ingást, csak közben nézőileg nem esik le a tantusz, hogy ez most mit is fejez ki olyan erővel, hogy nem is lát mást az ember a színpadon. Persze, maradunk velenceiek, elsüllyed körülöttünk a világ, csak mi állunk a keresztet formáló kis szigetecskén magányosan, de jobban érezném magam, ha előtte volna egy igazi, nagy, közösségi, színházi, nézői élményem is. Hogy tudnám, mit veszítek.