2013. december 29. / Szepesi Krisztina
Telekes Péter a Vígszínházban kezdte a pályát és egy vargabetű után vissza is tért anyaszínházába. Úgy érzi, a lehető legjobb helyen van, hiszen ahogy mondja, itt egy nyelvet beszélnek a színészek, és rengeteg feladatot kap. Ebben az évadban eddig három bemutatója volt, most pedig ismét új darabot próbál.
Mi volt az oka, hogy tizenévesként jelentkeztél a révkomáromi Légy jó mindhalálig egyik szerepére?
T. P.: Az iskolában tagja voltam a színjátszó-körnek, rengeteget szavaltam, de én voltam az osztály bohóca is. Az egyik szavalóversenyen egy zsűritag ajánlotta, hogy próbáljam meg a válogatást. Végül elmentem, és beválogattak. A révkomáromi színházban történt meg velem először, hogy a színpad közepén állva felnéztem a lámpákra, és elkezdtem érezni a színház illatát. Láttam, hogy az emberek itt csak játszanak egész nap, és gyermekként azt gondoltam nagyon naivan, hogy ez nem is olyan nagy munka. Vagyis ha színész lennék, megúszhatnám a felnőtté válást.
Annyira komolyan vetted, hogy ez a neked való pálya, hogy a Felvidékről eljöttél Budapestig, hogy felvételizz a színművészetire.
T. P.: Igen, nagyon eltökélt voltam, de első alkalommal mégsem sikerült. Másodjára vettek csak fel. Marton László és Forgács Péter osztályába jártam. Hatalmas volt a meglepetés, mert bár nagyon küzdöttem, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy összejön. Ezután nagyon nehéz évek következtek az egyetemen. Hosszú ideig gyötört a kérdés, vajon jó úton járok-e. Sokszor éreztem úgy, abbahagyom, váltanom kell. De a küzdelmek kitartásra sarkalltak. Egyszeriben megtaláltam magam a szerepekben. Talán akkor értem meg a színészetre.
Vagyis felnőttél végül?
T. P.: Szerencsére nem teljesen. Inkább úgy mondanám, megismertem önmagam, és ezzel együtt megismertem a határaimat. Fontos, hogy tudatában legyünk a képességeinknek, úgy gondolom, csak így lehet fejlődni. Azt viszont színészként elsődleges feladatomnak tekintem, hogy megőrizzem magamban a gyermeket.
Végül az egyetemi évek során annyira jól mentek a dolgok, hogy Marton László, az osztályfőnököd egyből magával is vitt a Vígszínházba, ahol akkor még igazgató volt.
T. P.: Heten jöttünk akkor a Vígszínházba az osztályból. Örömmel vettem a lehetőséget, és azt is, hogy a már megszokott csapattal dolgozhatom tovább.
Mégis elmentél három év után, és visszajöttél egy olyan színházba, ami legalább olyan pörgős, mint a főváros, amit sokáig nem tudtál megszokni.
T. P.: Szerettem volna kipróbálni, milyen a munka egy másik színházban, aztán amikor Eszenyi Enikő újra hívott, visszajöttem. Igazán magaménak érzem a Vígszínházat, mert ez az alkotói légkör elképesztően motivál. És valóban nagyon szeretek visszamenni Gútára, ha van rá lehetőségem, de már 13 éve élek itt, és ennyi idő alatt megszoktam a főváros pörgését is. Igaz, sok a munka, tizenegy előadásban vagyok benne, és van, hogy havi harmincat játszom. Lehet, hogy jó lenne néha megállni, és nagy levegőt venni, de ha belegondolok, hogy mennyi tehetséges embernek nincs munkája, akkor azért inkább örülök, hogy nekem ilyen sok feladat jut.
Az évadkezdés óta három bemutatód is volt.
T. P.: Augusztus óta folyamatosan dolgozom. Játszom a Popfesztivál 40-ben, Az álomkommandóban, és most mutattuk be a Mephistót is. Mind-mind nagyon más szerep, és amikor azt mondom, ez egy játék, pont erre gondolok, hogy mindig más karakter bőrébe bújhatok. Eszenyi Enikő választott ki József szerepére, amitől nagyon boldog voltam, hiszen a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról mindig is meghatározó és emblematikus előadása volt a színházunknak. Az álomkommandóban pedig a II. Belügyi Biztost játszom. Én képviselem az előadás humorát, ami hálás feladat Sütő András történetében. Ráadásul az 1987-es rendezésben Kaszás Attila alakította ezt a szerepet, szóval óriási megtiszteltetés, hogy gyerekkori példaképem egykori szerepét játszhatom. Most először dolgozhattam együtt Szász Jánossal, akivel nagyon izgalmas volt együtt „kísérletezni” ebben a darabban.
Most is próbálsz.
T. P.: Igen, Marton László tanár úrral próbáljuk a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabot, aminek januárban lesz a bemutatója a Pesti Színházban. Keszeg András szerepét alakítom benne.
Milyen a közös munka Marton Lászlóval?
T. P.: Szeretek a tanár úrral dolgozni. Az osztályfőnököm volt, voltaképpen egy nyelvet beszélünk. Nagyon jól ismer, így elég, ha egy-egy szóval, mondattal instruál, és már értem is, mit szeretne. Sokan vagyunk a színházban a tanítványai közül és ez megkönnyíti a munkát, hiszen sokkal jobban megértjük egymást a színpadon. Amikor például Bata Évával a Vénusz nercben című előadásban állunk a színpadon, vannak olyan pillanatok, amikor szinte meg is feledkezünk arról, hogy játszunk. A Vígszínházra egészében jellemző a kiváló csapatmunka. Az tart össze minket, hogy egy ilyen erős csapatban dolgozunk hatalmas energiával, és ezzel segítjük egymást. Olyan ez, mint egy nagy család.
Megviseli a társulatot az, ami a színház vezetői posztja körül történik?
T. P.: Annyi munkánk van, hogy egyáltalán nincs időnk arra figyelni, mi lesz, miközben reméljük, hogy minden így marad. Öröm volt augusztusban visszajönni dolgozni, hiszen nagyon sok lehetőséget kapok, és úgy érzem, szeretnek, megbecsülnek itt.
A rengeteg munka mellett mire jut még időd?
T. P.: A családomra mindig. Most született meg a második gyermekünk, igyekszem mindent úgy szervezni, hogy egy pillanatig se érezzék a hiányomat. Ezért is nagyon jó, hogy a párom édesapja színész, így pontosan tudja, milyen ez a hivatás.
A sokféle feladat közül van, ami nehézséget okoz?
T. P.: Mindig megpróbálom a lehető legközelebb hozni magamhoz a szerepet, átváltoztatni az adott karaktert arra a személyiségre, ami kicsit én vagyok. Minden emberben ezernyi tulajdonság van, csak elő kell ásni. Néhány nehezebbnek tűnő esetben ezt teszem én is. Mélyebbre ások.
A társulat díjazott is a Hegedűs-emlékgyűrűvel, és ugyanabban az évben Junior Prima Díjat is kaptál.
T. P.: Nagyon jó dolgok ezek. Számomra megerősítés, hogy az adott ponton jó irányba haladok. Érzem én is, hogy ez így van, és azt gondolom, az volt a legjobb döntésem, hogy 2011-ben visszajöttem a Vígszínházba.
Mi volt az oka, hogy tizenévesként jelentkeztél a révkomáromi Légy jó mindhalálig egyik szerepére?
T. P.: Az iskolában tagja voltam a színjátszó-körnek, rengeteget szavaltam, de én voltam az osztály bohóca is. Az egyik szavalóversenyen egy zsűritag ajánlotta, hogy próbáljam meg a válogatást. Végül elmentem, és beválogattak. A révkomáromi színházban történt meg velem először, hogy a színpad közepén állva felnéztem a lámpákra, és elkezdtem érezni a színház illatát. Láttam, hogy az emberek itt csak játszanak egész nap, és gyermekként azt gondoltam nagyon naivan, hogy ez nem is olyan nagy munka. Vagyis ha színész lennék, megúszhatnám a felnőtté válást.
Annyira komolyan vetted, hogy ez a neked való pálya, hogy a Felvidékről eljöttél Budapestig, hogy felvételizz a színművészetire.
T. P.: Igen, nagyon eltökélt voltam, de első alkalommal mégsem sikerült. Másodjára vettek csak fel. Marton László és Forgács Péter osztályába jártam. Hatalmas volt a meglepetés, mert bár nagyon küzdöttem, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy összejön. Ezután nagyon nehéz évek következtek az egyetemen. Hosszú ideig gyötört a kérdés, vajon jó úton járok-e. Sokszor éreztem úgy, abbahagyom, váltanom kell. De a küzdelmek kitartásra sarkalltak. Egyszeriben megtaláltam magam a szerepekben. Talán akkor értem meg a színészetre.
Vagyis felnőttél végül?
T. P.: Szerencsére nem teljesen. Inkább úgy mondanám, megismertem önmagam, és ezzel együtt megismertem a határaimat. Fontos, hogy tudatában legyünk a képességeinknek, úgy gondolom, csak így lehet fejlődni. Azt viszont színészként elsődleges feladatomnak tekintem, hogy megőrizzem magamban a gyermeket.
Végül az egyetemi évek során annyira jól mentek a dolgok, hogy Marton László, az osztályfőnököd egyből magával is vitt a Vígszínházba, ahol akkor még igazgató volt.
T. P.: Heten jöttünk akkor a Vígszínházba az osztályból. Örömmel vettem a lehetőséget, és azt is, hogy a már megszokott csapattal dolgozhatom tovább.
Mégis elmentél három év után, és visszajöttél egy olyan színházba, ami legalább olyan pörgős, mint a főváros, amit sokáig nem tudtál megszokni.
T. P.: Szerettem volna kipróbálni, milyen a munka egy másik színházban, aztán amikor Eszenyi Enikő újra hívott, visszajöttem. Igazán magaménak érzem a Vígszínházat, mert ez az alkotói légkör elképesztően motivál. És valóban nagyon szeretek visszamenni Gútára, ha van rá lehetőségem, de már 13 éve élek itt, és ennyi idő alatt megszoktam a főváros pörgését is. Igaz, sok a munka, tizenegy előadásban vagyok benne, és van, hogy havi harmincat játszom. Lehet, hogy jó lenne néha megállni, és nagy levegőt venni, de ha belegondolok, hogy mennyi tehetséges embernek nincs munkája, akkor azért inkább örülök, hogy nekem ilyen sok feladat jut.
Az évadkezdés óta három bemutatód is volt.
T. P.: Augusztus óta folyamatosan dolgozom. Játszom a Popfesztivál 40-ben, Az álomkommandóban, és most mutattuk be a Mephistót is. Mind-mind nagyon más szerep, és amikor azt mondom, ez egy játék, pont erre gondolok, hogy mindig más karakter bőrébe bújhatok. Eszenyi Enikő választott ki József szerepére, amitől nagyon boldog voltam, hiszen a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról mindig is meghatározó és emblematikus előadása volt a színházunknak. Az álomkommandóban pedig a II. Belügyi Biztost játszom. Én képviselem az előadás humorát, ami hálás feladat Sütő András történetében. Ráadásul az 1987-es rendezésben Kaszás Attila alakította ezt a szerepet, szóval óriási megtiszteltetés, hogy gyerekkori példaképem egykori szerepét játszhatom. Most először dolgozhattam együtt Szász Jánossal, akivel nagyon izgalmas volt együtt „kísérletezni” ebben a darabban.
Most is próbálsz.
T. P.: Igen, Marton László tanár úrral próbáljuk a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabot, aminek januárban lesz a bemutatója a Pesti Színházban. Keszeg András szerepét alakítom benne.
Milyen a közös munka Marton Lászlóval?
T. P.: Szeretek a tanár úrral dolgozni. Az osztályfőnököm volt, voltaképpen egy nyelvet beszélünk. Nagyon jól ismer, így elég, ha egy-egy szóval, mondattal instruál, és már értem is, mit szeretne. Sokan vagyunk a színházban a tanítványai közül és ez megkönnyíti a munkát, hiszen sokkal jobban megértjük egymást a színpadon. Amikor például Bata Évával a Vénusz nercben című előadásban állunk a színpadon, vannak olyan pillanatok, amikor szinte meg is feledkezünk arról, hogy játszunk. A Vígszínházra egészében jellemző a kiváló csapatmunka. Az tart össze minket, hogy egy ilyen erős csapatban dolgozunk hatalmas energiával, és ezzel segítjük egymást. Olyan ez, mint egy nagy család.
Megviseli a társulatot az, ami a színház vezetői posztja körül történik?
T. P.: Annyi munkánk van, hogy egyáltalán nincs időnk arra figyelni, mi lesz, miközben reméljük, hogy minden így marad. Öröm volt augusztusban visszajönni dolgozni, hiszen nagyon sok lehetőséget kapok, és úgy érzem, szeretnek, megbecsülnek itt.
A rengeteg munka mellett mire jut még időd?
T. P.: A családomra mindig. Most született meg a második gyermekünk, igyekszem mindent úgy szervezni, hogy egy pillanatig se érezzék a hiányomat. Ezért is nagyon jó, hogy a párom édesapja színész, így pontosan tudja, milyen ez a hivatás.
A sokféle feladat közül van, ami nehézséget okoz?
T. P.: Mindig megpróbálom a lehető legközelebb hozni magamhoz a szerepet, átváltoztatni az adott karaktert arra a személyiségre, ami kicsit én vagyok. Minden emberben ezernyi tulajdonság van, csak elő kell ásni. Néhány nehezebbnek tűnő esetben ezt teszem én is. Mélyebbre ások.
A társulat díjazott is a Hegedűs-emlékgyűrűvel, és ugyanabban az évben Junior Prima Díjat is kaptál.
T. P.: Nagyon jó dolgok ezek. Számomra megerősítés, hogy az adott ponton jó irányba haladok. Érzem én is, hogy ez így van, és azt gondolom, az volt a legjobb döntésem, hogy 2011-ben visszajöttem a Vígszínházba.