2014. május 04. / Szepesi Krisztina
Doug Varone azt mondja, nem arra kéri a táncosait, hogy adjanak elő, hanem hogy létezzenek a színpadon. Az évtizedek során kialakult és folyamatosan formálódó saját stílusában ugyanis kulcsszerepe van az emberek egyéniségének, annak, amit látnak, tapasztalnak, és ami hatással van rájuk. Az amerikai Doug Varone and Dancers április 27–28-án enged bepillantást régi és vadonatúj produkcióiba a Budapest Táncfesztiválon a Nemzeti Táncszínház meghívására.
Egy videokampányban arról beszélt, hogy ön és társulata lehetne az amerikai tánc nagykövete Magyarországon. De mit értünk amerikai tánc alatt?
D. V.: Nagyon változatos, mégis könnyen definiálható. Mindenekelőtt azon alapszik, hogy mindannyian egyéniségek vagyunk. Vagyis minden alkotónak megvan a saját, speciális táncnyelve, ahogyan a táncosok is külön-külön személyiségek, akikkel együtt dolgoznak. A kulcs a közösségformálás, tekintet nélkül arra, hogy mennyire különbözőképpen gondolkodnak a csapat tagjai. Az amerikai táncpalettán pedig rengetegféleképpen alkalmazzák ezt, hiszen beleférnek mindebbe a nagyon táncos, az alkalmazott színházi vagy éppen a teljesen elvont koreográfiák, de pont ez a sokszínűség a rendkívüli az amerikai kortárstáncban. Országunk történelme is azt mutatja, hogy a sok különféle, hozzánk érkező ember ötleteinek és gondolatainak olvasztótégelye vagyunk, aminek a kortárstánc egy konkrét eredménye. Hiszen az egymástól és a történelemből való tanulás eredményeként mindig valami új születik. A megszerzett tudást elegyítjük különféle művészeti formákkal, hogy megmutathassuk ezáltal, kik vagyunk mi, és mi jellemez minket a kultúránkon keresztül.
Az elmúlt 27 évben, amióta saját társulattal dolgozik, kialakított egy teljesen egyéni hangot. Gyermekkorában a musical érdekelte, később találkozott a kortárstánccal, aztán koreografált színházat, operát, filmet és divatshow-kat is. Hogyan írná le a saját stílusát?
D. V.: A koreográfiáimban szeretném elhomályosítani a határvonalat aközött, ahogyan mi táncosként létezünk, mozgunk, technikát tanulunk és aközött, akik mi vagyunk emberként gesztusainkkal, egymással szembeni viselkedésünkkel együtt. Mert bár ez az érme két teljesen különböző oldala, én mégis szeretném megtalálni a köztük lévő kapcsolatot. Vagyis ha a koreográfiáimat nézzük, embereket látunk a színpadon, akik táncolnak, és nem táncosokat, akik táncolnak. Tehát a nagyon technikás táncosokban felfedezhető az ember, aki megmozdul. És ha létrejön ez a gyönyörű egyesülés, a mondanivaló könynyebben eljut a nézőkhöz.
De ahhoz, hogy ilyen természetességgel jelenjen meg a színpadon a tánc, a táncosnak nagyon képzettnek kell lenni mindenféle stílusban.
D. V.: Én magam is nagyon eklektikus táncos múlttal rendelkezem, és ez meg is jelenik mindenben, amit csinálok. Amikor táncosokat keresek, fontos, hogy mindent bele tudjanak vinni a munkába, amit eddig tanultak, legyen az kontakt improvizáció vagy éppen hiphop. Kell, hogy képesek legyenek ebből építkezni, saját mozdulatokat kitalálni, amiből én fel tudom használni azt, ami beolvasztható a stílusba, amit képviselek. Nálam az alkotói folyamat egyértelműen a csapatmunkán, a társulat tagjainak együttműködésén alapszik. Vagyis a kreativitás elengedhetetlen. Szeretem az eszes, gondolkodó és muzikális táncosokat, de ami a legfontosabb, hogy szenvedélyesen szeressenek emberként létezni és az, hogy ezt hogyan tudják megmutatni a színpadon. Én soha nem azt kérem a táncosaimtól, hogy adjanak elő, hanem azt, hogy létezzenek. Ez egy nagyon őszinte bemutatási módja annak, ahogy mi a világot látjuk.
Ezt tanítja a táncosoknak. De foglalkozik zenészekkel és énekesekkel is.
D. V.: Őket arra igyekszem rávezetni, hogy hogyan legyenek valóságosak a testükben. Több operát koreografáltam és azt tapasztaltam, hogy az operaénekesek nagy része csak áll a színpad közepén, és néha még az is kényelmetlenséget okoz számukra, hogy éneklés közben egy lépést tegyenek. Arra tanítom őket, hogy ne féljenek, hiszen lehet, hogy pont attól a lépéstől válik hitelessé az, amit a saját művészeti águkban csinálnak.
Hozzánk egy olyan esttel érkeznek, melyben régebbi és új darabok is vannak. Miben különböznek ezek?
D. V.: Óriási különbség van köztük. Az elmúlt húsz évben sokat változott a kreativitásom és nagyon szívesen mutatom meg életem különböző arcait, hiszen mindegyik állomást értékesnek tartom. A Rise a legrégebbi produkciónk azok közül, melyeket elhoztunk. Ez egy nagyon absztrakt munka, mely teljes mértékben azokon a művészeti értékeken alapszik, amikről beszéltem, vagyis többféle stílus is megjelenik benne szólók és duettek kaotikus váltakozásával. A Boats Leaving, amit 2006-ban készítettem, sokkal inkább egy közösség személyes, intim utazása, olyan történetet mesél el, melyet mindannyian megtapasztalunk életünk során. A The Bench Quartet pedig egy vadonatúj darab és leginkább a táncosok közötti érzelmi kapcsolatokról szól. Úgy érzem, ezen a három teljesen különböző időben készült koreográfián keresztül sokkal összetettebben tudok beszélni arról, amit a világról gondolok, mintha egyszerűen csak a mostot mutatnám meg.
Egy videokampányban arról beszélt, hogy ön és társulata lehetne az amerikai tánc nagykövete Magyarországon. De mit értünk amerikai tánc alatt?
D. V.: Nagyon változatos, mégis könnyen definiálható. Mindenekelőtt azon alapszik, hogy mindannyian egyéniségek vagyunk. Vagyis minden alkotónak megvan a saját, speciális táncnyelve, ahogyan a táncosok is külön-külön személyiségek, akikkel együtt dolgoznak. A kulcs a közösségformálás, tekintet nélkül arra, hogy mennyire különbözőképpen gondolkodnak a csapat tagjai. Az amerikai táncpalettán pedig rengetegféleképpen alkalmazzák ezt, hiszen beleférnek mindebbe a nagyon táncos, az alkalmazott színházi vagy éppen a teljesen elvont koreográfiák, de pont ez a sokszínűség a rendkívüli az amerikai kortárstáncban. Országunk történelme is azt mutatja, hogy a sok különféle, hozzánk érkező ember ötleteinek és gondolatainak olvasztótégelye vagyunk, aminek a kortárstánc egy konkrét eredménye. Hiszen az egymástól és a történelemből való tanulás eredményeként mindig valami új születik. A megszerzett tudást elegyítjük különféle művészeti formákkal, hogy megmutathassuk ezáltal, kik vagyunk mi, és mi jellemez minket a kultúránkon keresztül.
Az elmúlt 27 évben, amióta saját társulattal dolgozik, kialakított egy teljesen egyéni hangot. Gyermekkorában a musical érdekelte, később találkozott a kortárstánccal, aztán koreografált színházat, operát, filmet és divatshow-kat is. Hogyan írná le a saját stílusát?
D. V.: A koreográfiáimban szeretném elhomályosítani a határvonalat aközött, ahogyan mi táncosként létezünk, mozgunk, technikát tanulunk és aközött, akik mi vagyunk emberként gesztusainkkal, egymással szembeni viselkedésünkkel együtt. Mert bár ez az érme két teljesen különböző oldala, én mégis szeretném megtalálni a köztük lévő kapcsolatot. Vagyis ha a koreográfiáimat nézzük, embereket látunk a színpadon, akik táncolnak, és nem táncosokat, akik táncolnak. Tehát a nagyon technikás táncosokban felfedezhető az ember, aki megmozdul. És ha létrejön ez a gyönyörű egyesülés, a mondanivaló könynyebben eljut a nézőkhöz.
De ahhoz, hogy ilyen természetességgel jelenjen meg a színpadon a tánc, a táncosnak nagyon képzettnek kell lenni mindenféle stílusban.
D. V.: Én magam is nagyon eklektikus táncos múlttal rendelkezem, és ez meg is jelenik mindenben, amit csinálok. Amikor táncosokat keresek, fontos, hogy mindent bele tudjanak vinni a munkába, amit eddig tanultak, legyen az kontakt improvizáció vagy éppen hiphop. Kell, hogy képesek legyenek ebből építkezni, saját mozdulatokat kitalálni, amiből én fel tudom használni azt, ami beolvasztható a stílusba, amit képviselek. Nálam az alkotói folyamat egyértelműen a csapatmunkán, a társulat tagjainak együttműködésén alapszik. Vagyis a kreativitás elengedhetetlen. Szeretem az eszes, gondolkodó és muzikális táncosokat, de ami a legfontosabb, hogy szenvedélyesen szeressenek emberként létezni és az, hogy ezt hogyan tudják megmutatni a színpadon. Én soha nem azt kérem a táncosaimtól, hogy adjanak elő, hanem azt, hogy létezzenek. Ez egy nagyon őszinte bemutatási módja annak, ahogy mi a világot látjuk.
Ezt tanítja a táncosoknak. De foglalkozik zenészekkel és énekesekkel is.
D. V.: Őket arra igyekszem rávezetni, hogy hogyan legyenek valóságosak a testükben. Több operát koreografáltam és azt tapasztaltam, hogy az operaénekesek nagy része csak áll a színpad közepén, és néha még az is kényelmetlenséget okoz számukra, hogy éneklés közben egy lépést tegyenek. Arra tanítom őket, hogy ne féljenek, hiszen lehet, hogy pont attól a lépéstől válik hitelessé az, amit a saját művészeti águkban csinálnak.
Hozzánk egy olyan esttel érkeznek, melyben régebbi és új darabok is vannak. Miben különböznek ezek?
D. V.: Óriási különbség van köztük. Az elmúlt húsz évben sokat változott a kreativitásom és nagyon szívesen mutatom meg életem különböző arcait, hiszen mindegyik állomást értékesnek tartom. A Rise a legrégebbi produkciónk azok közül, melyeket elhoztunk. Ez egy nagyon absztrakt munka, mely teljes mértékben azokon a művészeti értékeken alapszik, amikről beszéltem, vagyis többféle stílus is megjelenik benne szólók és duettek kaotikus váltakozásával. A Boats Leaving, amit 2006-ban készítettem, sokkal inkább egy közösség személyes, intim utazása, olyan történetet mesél el, melyet mindannyian megtapasztalunk életünk során. A The Bench Quartet pedig egy vadonatúj darab és leginkább a táncosok közötti érzelmi kapcsolatokról szól. Úgy érzem, ezen a három teljesen különböző időben készült koreográfián keresztül sokkal összetettebben tudok beszélni arról, amit a világról gondolok, mintha egyszerűen csak a mostot mutatnám meg.