2014. május 28. / Bóta Gábor
Gáspár Ildikónak, aki kiváló dramaturgként hívta fel magára a figyelmet, és eddig két alkalommal rendezett, első nagyszínházi rendezését, a Stuart Máriát mutatják be az Örkény Színházban.
A Két néni, ha megindul rendezésébe belesodródtál, hiszen kezdetben másoknak ajánlottad a darabot, csak őket nem érdekelte. A Stuart Mária már nyilván nem ez az eset. Miért éppen ezt a darabot választottad első nagyszínpadi rendezésednek?
G. I.: A Stuart Mária is úgy jutott először az eszembe, két-három évvel ezelőtt, hogy jó volna az Örkényben bemutatni. Néhány hónappal később jött az ötlet, hogy Hámori Gabival és Szandtner Annával kellene megcsinálni. Ezt elmondtam Mácsainak, Gabival és Annával is beszéltem, és mivel mindenkinek tetszett, kitűztük a próbafolyamat időpontját. Schiller darabja már régóta foglalkoztat. Egyrészt az az emberi tudattalanban játszódó történet, amelyben a két nő egyetlen személyiség két oldala: a felelősségtől rettegő, kamaszságában megrekedt, hatalmasra duzzadt gyermeki akarattal bíró, saját szexualitásával bánni nem tudó nő – Erzsébet; és a nőiségét meg- és kiélő, ám öntudatra ébredése miatt örök bűntudattal együtt élő másik nő – Mária. Ő azáltal lett szabad emberré, nővé, hogy megölte a férjét. A gyilkosság ebben az esetben rituális értelmű, körülbelül úgy, mint a szülőgyilkosság; férfiaknál például az apagyilkosság. E nőnél a férj megölése az autoritás elpusztítását jelenti. De a felszínen zajló hatalmi-szerelmi játszma is érdekel. A két nő küzdelme a férfiért, akit Polgár Csaba játszik. Milyen női stratégiák tudnak működni a hatalom világában? Hogyan lehet egy nő vezető? Kikkel veszi körül magát? Mindemellett ez egy fordulatos krimi. Izgalmas, ahogyan eldől, hogy ki lesz a gyilkos, és ki az áldozat.
Korábban nyilatkoztad, nem gondolod, hogy a szöveg az alapja egy színházi előadásnak, csupán az egyik alkotórésze. Számodra fontosabb a hangzás, a tér, a mozgás. A Stuart Mária meglehetősen fajsúlyos szövege esetében is így gondolod?
G. I.: Igen. Tér és a hang – tehát atmoszféra – nélkül semmit nem tudok elképzelni. Gondolatilag azt fűzöm tovább – persze egészen másképp – amit a Két néniben és a Kiviben elkezdtem. Az előbbiben a valóságos tér (a színház előcsarnoka) mint önmaga és mint az illúzió eszköze volt a fő elem, az utóbbiban a looperral (egy zenei eszközzel) a valóságos tér illúzióját hangokkal hoztuk létre. Most, a Stuart esetében a videó lehetőségeit kutatom: a mozgókép, a színházi valóság, a kulissza, a díszlet összekeverésével, határainak elmosásával keresem a valóság és az illúzió közötti, tulajdonképpen nem létező határt. Az igaz, amit elhiszünk. A hatalom világa a manipuláció világa is. A látvány, amelyet a tervező Izsák Lilivel és Kálmán Eszterrel, valamint a videoművész Juhász Andrással elképzeltünk, nem egy létező valóság másolata. Éppolyan kitaláció, azaz torz valóság, ahogyan a hatalom – különösen az egyeduralom – világa is az. Csupa szorongás, félelem, paranoia. Amikor a másik embert elzárjuk, magunkat is bezárjuk – a magányba. A kirekesztő ember világát minden részletében a hasadás (vagy polarizáltság) jellemzi, és alá-fölérendeltségben fogalmazódik meg minden viszony.
Politikailag igen sok minden megrázóan aktuális lehet a műben. Mennyire fontos ez neked?
G. I.: Nem az áthallások érdekelnek – úgyis lesznek. Szeretnék belemenni annak az embernek a fejébe – lehetnék ő akár én is, miért is ne? –, aki azt hiszi, saját létezése csak a másik (mások) megsemmisítése árán elképzelhető. Hogy hogyan lehet ide eljutni? Talán nem is olyan nehéz.
Igen kiélezett döntési helyzetek is találhatók a Stuart Máriában. Rendezés közben kerültél-e olyan helyzetekbe, amelyek akár váratlanul értek, és egészen másféle reagálást igényeltek, mint a dramaturgi munkád?
G. I.: A színházi alkotómunkában a másokkal történő interakció váratlan helyzeteket idéz elő, épp ez benne a legizgalmasabb. Az is előfordul, hogy változtatni kell az eredeti elképzeléseken: kényszerűségből vagy mert felmerül egy jobb megoldás. Jouvet mondta: „a rendezés alkalmazkodás a körülményekhez“. Én ezzel egyetértek, és a valóság adta lehetőségek – ha jó a kedvem – inspirálóan hatnak rám.
Mennyire hat vissza a dramaturgi tevékenységedre, hogy most már több alkalommal rendeztél?
G. I.: Nehéz kérdés. Egyrészt türelmesebb vagyok a rendezőkkel. Másrészt erősebben érzem annak az ösvénynek a „hívását”, amelyen én indulnék el. És bátrabban szólok hozzá a színészethez.
Milyen dramaturgi segítséget vettél igénybe ehhez a munkádhoz? Egyáltalán, mennyire végezted el te magad a szöveg módosításait, és mit hagytál ebből a tevékenységből másra?
G. I.: Ari-Nagy Barbara a dramaturg és Mikó Csaba író a szöveg átdolgozója. Sokáig, fél évig dolgoztunk a szövegen: az első húzást, amikor a színdarab a felére rövidült, főleg én csináltam, néhány mondatot még bele is írtam, Barbara ezt ellenőrizte, visszahúzott, kihúzott, Csaba pedig ezen a rövidített verzión dolgozott – nyelvileg, gondolatilag érthetőbbé tette.
Kezdetben színész akartál lenni, belekóstoltál a kritikaírásba is, lehet, hogy a rendezés válik majd a fő tevékenységeddé?
G. I.: Nem tudom, hogy lesz. Szeretem ezt csinálni, de szeretek visszavonulni is, magányosan szövegekkel bajlódni. Az adaptáció mint színházi formai kísérlet továbbra is érdekel.
A Két néni, ha megindul rendezésébe belesodródtál, hiszen kezdetben másoknak ajánlottad a darabot, csak őket nem érdekelte. A Stuart Mária már nyilván nem ez az eset. Miért éppen ezt a darabot választottad első nagyszínpadi rendezésednek?
G. I.: A Stuart Mária is úgy jutott először az eszembe, két-három évvel ezelőtt, hogy jó volna az Örkényben bemutatni. Néhány hónappal később jött az ötlet, hogy Hámori Gabival és Szandtner Annával kellene megcsinálni. Ezt elmondtam Mácsainak, Gabival és Annával is beszéltem, és mivel mindenkinek tetszett, kitűztük a próbafolyamat időpontját. Schiller darabja már régóta foglalkoztat. Egyrészt az az emberi tudattalanban játszódó történet, amelyben a két nő egyetlen személyiség két oldala: a felelősségtől rettegő, kamaszságában megrekedt, hatalmasra duzzadt gyermeki akarattal bíró, saját szexualitásával bánni nem tudó nő – Erzsébet; és a nőiségét meg- és kiélő, ám öntudatra ébredése miatt örök bűntudattal együtt élő másik nő – Mária. Ő azáltal lett szabad emberré, nővé, hogy megölte a férjét. A gyilkosság ebben az esetben rituális értelmű, körülbelül úgy, mint a szülőgyilkosság; férfiaknál például az apagyilkosság. E nőnél a férj megölése az autoritás elpusztítását jelenti. De a felszínen zajló hatalmi-szerelmi játszma is érdekel. A két nő küzdelme a férfiért, akit Polgár Csaba játszik. Milyen női stratégiák tudnak működni a hatalom világában? Hogyan lehet egy nő vezető? Kikkel veszi körül magát? Mindemellett ez egy fordulatos krimi. Izgalmas, ahogyan eldől, hogy ki lesz a gyilkos, és ki az áldozat.
Korábban nyilatkoztad, nem gondolod, hogy a szöveg az alapja egy színházi előadásnak, csupán az egyik alkotórésze. Számodra fontosabb a hangzás, a tér, a mozgás. A Stuart Mária meglehetősen fajsúlyos szövege esetében is így gondolod?
G. I.: Igen. Tér és a hang – tehát atmoszféra – nélkül semmit nem tudok elképzelni. Gondolatilag azt fűzöm tovább – persze egészen másképp – amit a Két néniben és a Kiviben elkezdtem. Az előbbiben a valóságos tér (a színház előcsarnoka) mint önmaga és mint az illúzió eszköze volt a fő elem, az utóbbiban a looperral (egy zenei eszközzel) a valóságos tér illúzióját hangokkal hoztuk létre. Most, a Stuart esetében a videó lehetőségeit kutatom: a mozgókép, a színházi valóság, a kulissza, a díszlet összekeverésével, határainak elmosásával keresem a valóság és az illúzió közötti, tulajdonképpen nem létező határt. Az igaz, amit elhiszünk. A hatalom világa a manipuláció világa is. A látvány, amelyet a tervező Izsák Lilivel és Kálmán Eszterrel, valamint a videoművész Juhász Andrással elképzeltünk, nem egy létező valóság másolata. Éppolyan kitaláció, azaz torz valóság, ahogyan a hatalom – különösen az egyeduralom – világa is az. Csupa szorongás, félelem, paranoia. Amikor a másik embert elzárjuk, magunkat is bezárjuk – a magányba. A kirekesztő ember világát minden részletében a hasadás (vagy polarizáltság) jellemzi, és alá-fölérendeltségben fogalmazódik meg minden viszony.
Politikailag igen sok minden megrázóan aktuális lehet a műben. Mennyire fontos ez neked?
G. I.: Nem az áthallások érdekelnek – úgyis lesznek. Szeretnék belemenni annak az embernek a fejébe – lehetnék ő akár én is, miért is ne? –, aki azt hiszi, saját létezése csak a másik (mások) megsemmisítése árán elképzelhető. Hogy hogyan lehet ide eljutni? Talán nem is olyan nehéz.
Igen kiélezett döntési helyzetek is találhatók a Stuart Máriában. Rendezés közben kerültél-e olyan helyzetekbe, amelyek akár váratlanul értek, és egészen másféle reagálást igényeltek, mint a dramaturgi munkád?
G. I.: A színházi alkotómunkában a másokkal történő interakció váratlan helyzeteket idéz elő, épp ez benne a legizgalmasabb. Az is előfordul, hogy változtatni kell az eredeti elképzeléseken: kényszerűségből vagy mert felmerül egy jobb megoldás. Jouvet mondta: „a rendezés alkalmazkodás a körülményekhez“. Én ezzel egyetértek, és a valóság adta lehetőségek – ha jó a kedvem – inspirálóan hatnak rám.
Mennyire hat vissza a dramaturgi tevékenységedre, hogy most már több alkalommal rendeztél?
G. I.: Nehéz kérdés. Egyrészt türelmesebb vagyok a rendezőkkel. Másrészt erősebben érzem annak az ösvénynek a „hívását”, amelyen én indulnék el. És bátrabban szólok hozzá a színészethez.
Milyen dramaturgi segítséget vettél igénybe ehhez a munkádhoz? Egyáltalán, mennyire végezted el te magad a szöveg módosításait, és mit hagytál ebből a tevékenységből másra?
G. I.: Ari-Nagy Barbara a dramaturg és Mikó Csaba író a szöveg átdolgozója. Sokáig, fél évig dolgoztunk a szövegen: az első húzást, amikor a színdarab a felére rövidült, főleg én csináltam, néhány mondatot még bele is írtam, Barbara ezt ellenőrizte, visszahúzott, kihúzott, Csaba pedig ezen a rövidített verzión dolgozott – nyelvileg, gondolatilag érthetőbbé tette.
Kezdetben színész akartál lenni, belekóstoltál a kritikaírásba is, lehet, hogy a rendezés válik majd a fő tevékenységeddé?
G. I.: Nem tudom, hogy lesz. Szeretem ezt csinálni, de szeretek visszavonulni is, magányosan szövegekkel bajlódni. Az adaptáció mint színházi formai kísérlet továbbra is érdekel.