Beszélgetés Bodor Johannával Alfons Mucha egyik képéről
2014. augusztus 01. /
Az idei könyvfesztiválra jelent meg a kolozsvári születésű táncos-koreográfus máris nagy visszhangot keltett kötete Nem baj, majd megértem címmel, a Magvető Kiadónál. Bodor Johanna fontosnak gondolta, hogy megírja a történetét, amelyből sok minden megérthető, átérezhető
abból, milyen volt a Ceausescu-diktatúrában élni. A kötet, persze, nem a rendszerről szól, hanem egy fiatal lány két évéről, amely alapvetően meghatározta az életét.
Azt érteni vélem, hogy miért választottál Alfons Muchától képet. De miért éppen ezt?
B. J.: Régóta nézegetem ezt a plakátot, amit édesanyámtól kaptam. Bár ez a lány szürkéskék szemű, vörös haja van, amely szinte úszik, indázik körülötte, tehát külsőre nem hasonlít rám, de van benne valami zárkózottság, s talán emiatt gondolta édesanyám, hogy nekem adja ezt a reprodukciót. Nyitottnak látszom, de közben zárkózott, elbújós is vagyok.
Ez a kettősség érzékelhető a könyvedben olvasható, olykor torokszorító történetekben is. Mindenki kedvesnek, barátságosnak és nyíltnak tart, közben pókerarccal kellett létezned, rejtőzködve, nehogy meghiúsuljon a család terve, az, hogy névházassággal áttelepülhess Magyarországra.
B. J.: A kettősségről talán sokan kétszínűnek gondolnának. Egyszerűen csak arra törekszem, hogy ne fárasszak senkit a problémáimmal. Amikor dolgozom, akkor kizárom a magánéletemet és önmagam azon részét, amelynek nincs köze a munkámhoz. Azt a két évet azért tudtam végigcsinálni, mert már akkor is megvolt bennem ez a képesség, hogy elzárjam mindenki elől a legbensőbb gondolataimat, érzéseimet. Ez velem született adottság lehet. Ahogy az is, hogy alapvetően jókedvű vagyok, jó természetem van. Ez sem az én érdemem. Később viszont ezt már tudatosan is használtam. Koreográfusként ez nagyon is jól jön.
Emlékszel, mi ragadott meg először Muchában?
B. J.: Lenyűgöztek a szecessziós formák, díszítések, a finom színek, de leginkább talán az, hogy ő jól figyelt a nőkre. A díszítettség és a szépség mellett megjelenik valamiféle határozottság és erő, s Mucha úgy ábrázolja mindezt, hogy érződik belőle a tisztelete és szeretete. Sugárzik a képeiből a szépség, a báj, de közben ott van az a határozottság, amely nem tompítja negédesre a nőiséget. Mindig is érdekelt a titok, amitől egy szépség nem egyszerűen esztétikai élményt ad, hanem kíváncsi leszek a személyiségére is. Ez a kérdés gyereklányként is sokat foglalkoztatott.
Itt a legtöbb Mucha-műtől eltérően erősebb testalkatú nőt látunk, a többi képén kecsesebbek a nők. Itt még inkább megjelenik ez a kettősség?
B. J.: Erősebb testalkatú, izmos karú nőt ábrázol, érzékelhető a fizikai erő. A szemében semmi kihívás nincs, de az látszik, hogy képes komolyan összpontosítani. Nem törtető, akaratos, csak olyan valaki, aki tisztában van önmagával. A virágok a feje körül mai szemmel nézve kicsit hippis magatartást juttatnak eszembe, ettől azt képzelem, hogy ő szabad ember. A kezében lévő rajzlapon nincs befejezve a munkája, ott az ecset végén az a szín, amit utoljára használt. Három kör fonódik egymásba, az egyik hasonló virágokból áll, mint amilyenek a fejét díszítik, ezek talán a szerelem virágai. Egy másik kör bogáncsokból áll, a harmadik pedig tövisekből. Fontos az egész kép dús ornamentikája mellett a három kör szimbolikája, mert ezek mögött ott van egy szív. A három, a szívet rabul ejtő, talán fenyegető kör szimbolikus jelentőséget ad ennek a látszólag csak szép képnek.
A töviskoszorúra emlékeztető kör eszembe juttatta a könyved borítóját, amely telitalálat: egy táncos lány körvonalait látjuk, szögesdrótokból!
B. J.: A borító Boros Lőrinc és Szöllősi Géza alkotása, őszintén hálás vagyok nekik. Ahogy Mucha képein merengve azt képzelem, hogy ő értett a nőkhöz, így a könyvemnél is szükségem volt a férfi szemre, a férfi szemszögre. Miután elolvasták a kéziratot, sok variációt készítettek. Meg is hatódtam ettől. Végül kitalálták ezt a szögesdrótot, hozzá ezt a formát. A színvilága is remek, a rózsaszín és a lilás árnyalat ütésnyomokra, kék foltokra utalhat. Örülök ennek a borítónak. Lám, ha a férfiak nyitottan, érdeklődéssel fordulnak hozzánk, akkor az ő szemszögük sokat mesél rólunk.
Mucha nőalakjain minden finom, a ruhájuk, az arcuk, a tartásuk. Neked ilyen fiatalon nem adatott meg, hogy szép ruháid legyenek, sőt: a könyvedből is kiderül sok részlet az ottani nyomorúságos életről. Lehetett a képválasztásodban némi vágy is?
B. J.: Tudnunk kell magunkról, mi az, ami bennünket díszít, és az illik-e az egyéniségünkhöz. Igaz, ezt a szabadságot nem mindenki engedheti meg magának. Kompromisszumkészek vagyunk, az anyagi lehetőségeink és a társadalmi közegünk nem feltétlenül engedi azt, hogy úgy mutatkozzunk, ahogyan szeretnénk. Mucha nőin éppen ezt a szabadságot lehet érezni. Ahogy azt is, hogy egy férfi miként öltöztetne fel egy nőt. Igen, talán én is odaképzelem magam ezek mögé a nők mögé. Bele abba a világba, amit Mucha látott.
Nyilván az is megfogott, hogy Mucha sok munkája színházhoz kötődik?
B. J.: Mucha varázsos színházi plakátokat és díszleteket is alkotott, sokféleképpen használta a képzőművészeti tehetségét, fantáziáját. Nem ragadt bele egyfajta útba. Egyéni stílusa van, mégse volt egysíkú. A kíváncsisága, a figyelme, az érzékenysége és még a szabadsága is megjelenik a művein. Ezen a képen nem boldog pillanatában látjuk ezt a lányt. Halvány mosoly sincs az arcán. Egyenesen a szemedbe néz, kíváncsinak látszik, olyan, mintha azt kérdezné: mit akarsz mondani nekem? Hallgatlak. Figyelek. Gondolkodom. Ahogy az arca elé teszi a kezét, az rám is nagyon jellemző. Szorongásaimat lebuktató gesztusom…
A romániai, kisebbségi lét sok mindenre megtaníthatott, de az áttelepülésed után itt is kisebbségi voltál, ezért mindig, mindenhol többszörösen kellett bizonyítanod?
B. J.: Itt belecsöppentem abba a más világba, amely maga volt a mámorító szabadság. Akkor viszont másfajta görcsökkel találkoztam. A legprimitívebbet elmesélem: egy hete lehettem itt, amikor anyu elküldött a boltba, párizsiért. Már ott leállt a tudományom, hogy volt háromféle párizsi. Nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. Miként kell kérnem, hogy ne hallja ki az eladó a hangomból, hogy fogalmam sincs erről a világról? Még a párizsi szintjén sem? Nagyon megalázó volt. Ha belöktek volna egy színpadra, 600 néző elé, azzal, hogy döntsem el, erre a zenére mit csinálok, azt tudtam volna. Nem biztos, hogy jól sikerül, de megoldom, mert van, volt rá eszköztáram. Az a világ ismerős nekem. Ám a színpadon kívüli? Életedben először mész be egy színházba, és már az is szorongást okoz, hogy itt vajon miként kell köszönni? A tegezés vagy a magázás a sértés? A balkon erkélyt jelent-e? A kifejezéseket kergeted, miközben az egészet nem érted.
Mennyi ideig tartott, mire nem okozott mindez szorongást?
B. J.: Valahogy szép lassan elhittem, hogy igen, föl lehet szállni a buszra, nem lesz semmi baj. Mint amikor összegyűrsz egy papírt, s közben nagyon szeretnéd elolvasni az összes sort, de nem tudod. Aztán lassan kisimul a papír, mert ki mered bontani. Még nem biztos, hogy el tudod olvasni a rajta lévő írást, de már átlátod a rajta lévő rendszert. Legalább egy év volt.
Fiatal és alkalmazkodóképes voltál, talán erős is, mint ez a lány?
B. J.: Alkalmazkodóképes voltam, talán túlságosan is. A fiatalságomnak sok mindent köszönhettem. Az áttjövetelem után, húszévesen senki nem nézett rám csúnyán, ha nem tudtam, hol lakik az Úristen. Sokan és sokat segítettek. De nem akartam visszaélni a helyzetemmel. Nem akartam, hogy sajnáljanak. Azt szerettem volna érezni, hogy megérdemlem a figyelmet vagy akár a barátságot, és ez ne az áttelepült, segítségre szoruló lánynak szóljon. Őszinte figyelemre vágytam. A saját őszinteségem elérésére. Az alkalmazkodás és ismerkedés utáni időkre. Arra a hangulatra vágytam, mint amilyet Mucha képein érzékelek.
Alfons Mucha (1860–1939): Salon des Cent, 1897
(Mucha első önálló kiállítására készült plakátja ez)
abból, milyen volt a Ceausescu-diktatúrában élni. A kötet, persze, nem a rendszerről szól, hanem egy fiatal lány két évéről, amely alapvetően meghatározta az életét.
Azt érteni vélem, hogy miért választottál Alfons Muchától képet. De miért éppen ezt?
B. J.: Régóta nézegetem ezt a plakátot, amit édesanyámtól kaptam. Bár ez a lány szürkéskék szemű, vörös haja van, amely szinte úszik, indázik körülötte, tehát külsőre nem hasonlít rám, de van benne valami zárkózottság, s talán emiatt gondolta édesanyám, hogy nekem adja ezt a reprodukciót. Nyitottnak látszom, de közben zárkózott, elbújós is vagyok.
Ez a kettősség érzékelhető a könyvedben olvasható, olykor torokszorító történetekben is. Mindenki kedvesnek, barátságosnak és nyíltnak tart, közben pókerarccal kellett létezned, rejtőzködve, nehogy meghiúsuljon a család terve, az, hogy névházassággal áttelepülhess Magyarországra.
B. J.: A kettősségről talán sokan kétszínűnek gondolnának. Egyszerűen csak arra törekszem, hogy ne fárasszak senkit a problémáimmal. Amikor dolgozom, akkor kizárom a magánéletemet és önmagam azon részét, amelynek nincs köze a munkámhoz. Azt a két évet azért tudtam végigcsinálni, mert már akkor is megvolt bennem ez a képesség, hogy elzárjam mindenki elől a legbensőbb gondolataimat, érzéseimet. Ez velem született adottság lehet. Ahogy az is, hogy alapvetően jókedvű vagyok, jó természetem van. Ez sem az én érdemem. Később viszont ezt már tudatosan is használtam. Koreográfusként ez nagyon is jól jön.
Emlékszel, mi ragadott meg először Muchában?
B. J.: Lenyűgöztek a szecessziós formák, díszítések, a finom színek, de leginkább talán az, hogy ő jól figyelt a nőkre. A díszítettség és a szépség mellett megjelenik valamiféle határozottság és erő, s Mucha úgy ábrázolja mindezt, hogy érződik belőle a tisztelete és szeretete. Sugárzik a képeiből a szépség, a báj, de közben ott van az a határozottság, amely nem tompítja negédesre a nőiséget. Mindig is érdekelt a titok, amitől egy szépség nem egyszerűen esztétikai élményt ad, hanem kíváncsi leszek a személyiségére is. Ez a kérdés gyereklányként is sokat foglalkoztatott.
Itt a legtöbb Mucha-műtől eltérően erősebb testalkatú nőt látunk, a többi képén kecsesebbek a nők. Itt még inkább megjelenik ez a kettősség?
B. J.: Erősebb testalkatú, izmos karú nőt ábrázol, érzékelhető a fizikai erő. A szemében semmi kihívás nincs, de az látszik, hogy képes komolyan összpontosítani. Nem törtető, akaratos, csak olyan valaki, aki tisztában van önmagával. A virágok a feje körül mai szemmel nézve kicsit hippis magatartást juttatnak eszembe, ettől azt képzelem, hogy ő szabad ember. A kezében lévő rajzlapon nincs befejezve a munkája, ott az ecset végén az a szín, amit utoljára használt. Három kör fonódik egymásba, az egyik hasonló virágokból áll, mint amilyenek a fejét díszítik, ezek talán a szerelem virágai. Egy másik kör bogáncsokból áll, a harmadik pedig tövisekből. Fontos az egész kép dús ornamentikája mellett a három kör szimbolikája, mert ezek mögött ott van egy szív. A három, a szívet rabul ejtő, talán fenyegető kör szimbolikus jelentőséget ad ennek a látszólag csak szép képnek.
A töviskoszorúra emlékeztető kör eszembe juttatta a könyved borítóját, amely telitalálat: egy táncos lány körvonalait látjuk, szögesdrótokból!
B. J.: A borító Boros Lőrinc és Szöllősi Géza alkotása, őszintén hálás vagyok nekik. Ahogy Mucha képein merengve azt képzelem, hogy ő értett a nőkhöz, így a könyvemnél is szükségem volt a férfi szemre, a férfi szemszögre. Miután elolvasták a kéziratot, sok variációt készítettek. Meg is hatódtam ettől. Végül kitalálták ezt a szögesdrótot, hozzá ezt a formát. A színvilága is remek, a rózsaszín és a lilás árnyalat ütésnyomokra, kék foltokra utalhat. Örülök ennek a borítónak. Lám, ha a férfiak nyitottan, érdeklődéssel fordulnak hozzánk, akkor az ő szemszögük sokat mesél rólunk.
Mucha nőalakjain minden finom, a ruhájuk, az arcuk, a tartásuk. Neked ilyen fiatalon nem adatott meg, hogy szép ruháid legyenek, sőt: a könyvedből is kiderül sok részlet az ottani nyomorúságos életről. Lehetett a képválasztásodban némi vágy is?
B. J.: Tudnunk kell magunkról, mi az, ami bennünket díszít, és az illik-e az egyéniségünkhöz. Igaz, ezt a szabadságot nem mindenki engedheti meg magának. Kompromisszumkészek vagyunk, az anyagi lehetőségeink és a társadalmi közegünk nem feltétlenül engedi azt, hogy úgy mutatkozzunk, ahogyan szeretnénk. Mucha nőin éppen ezt a szabadságot lehet érezni. Ahogy azt is, hogy egy férfi miként öltöztetne fel egy nőt. Igen, talán én is odaképzelem magam ezek mögé a nők mögé. Bele abba a világba, amit Mucha látott.
Nyilván az is megfogott, hogy Mucha sok munkája színházhoz kötődik?
B. J.: Mucha varázsos színházi plakátokat és díszleteket is alkotott, sokféleképpen használta a képzőművészeti tehetségét, fantáziáját. Nem ragadt bele egyfajta útba. Egyéni stílusa van, mégse volt egysíkú. A kíváncsisága, a figyelme, az érzékenysége és még a szabadsága is megjelenik a művein. Ezen a képen nem boldog pillanatában látjuk ezt a lányt. Halvány mosoly sincs az arcán. Egyenesen a szemedbe néz, kíváncsinak látszik, olyan, mintha azt kérdezné: mit akarsz mondani nekem? Hallgatlak. Figyelek. Gondolkodom. Ahogy az arca elé teszi a kezét, az rám is nagyon jellemző. Szorongásaimat lebuktató gesztusom…
A romániai, kisebbségi lét sok mindenre megtaníthatott, de az áttelepülésed után itt is kisebbségi voltál, ezért mindig, mindenhol többszörösen kellett bizonyítanod?
B. J.: Itt belecsöppentem abba a más világba, amely maga volt a mámorító szabadság. Akkor viszont másfajta görcsökkel találkoztam. A legprimitívebbet elmesélem: egy hete lehettem itt, amikor anyu elküldött a boltba, párizsiért. Már ott leállt a tudományom, hogy volt háromféle párizsi. Nem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel. Miként kell kérnem, hogy ne hallja ki az eladó a hangomból, hogy fogalmam sincs erről a világról? Még a párizsi szintjén sem? Nagyon megalázó volt. Ha belöktek volna egy színpadra, 600 néző elé, azzal, hogy döntsem el, erre a zenére mit csinálok, azt tudtam volna. Nem biztos, hogy jól sikerül, de megoldom, mert van, volt rá eszköztáram. Az a világ ismerős nekem. Ám a színpadon kívüli? Életedben először mész be egy színházba, és már az is szorongást okoz, hogy itt vajon miként kell köszönni? A tegezés vagy a magázás a sértés? A balkon erkélyt jelent-e? A kifejezéseket kergeted, miközben az egészet nem érted.
Mennyi ideig tartott, mire nem okozott mindez szorongást?
B. J.: Valahogy szép lassan elhittem, hogy igen, föl lehet szállni a buszra, nem lesz semmi baj. Mint amikor összegyűrsz egy papírt, s közben nagyon szeretnéd elolvasni az összes sort, de nem tudod. Aztán lassan kisimul a papír, mert ki mered bontani. Még nem biztos, hogy el tudod olvasni a rajta lévő írást, de már átlátod a rajta lévő rendszert. Legalább egy év volt.Fiatal és alkalmazkodóképes voltál, talán erős is, mint ez a lány?
B. J.: Alkalmazkodóképes voltam, talán túlságosan is. A fiatalságomnak sok mindent köszönhettem. Az áttjövetelem után, húszévesen senki nem nézett rám csúnyán, ha nem tudtam, hol lakik az Úristen. Sokan és sokat segítettek. De nem akartam visszaélni a helyzetemmel. Nem akartam, hogy sajnáljanak. Azt szerettem volna érezni, hogy megérdemlem a figyelmet vagy akár a barátságot, és ez ne az áttelepült, segítségre szoruló lánynak szóljon. Őszinte figyelemre vágytam. A saját őszinteségem elérésére. Az alkalmazkodás és ismerkedés utáni időkre. Arra a hangulatra vágytam, mint amilyet Mucha képein érzékelek.
Alfons Mucha (1860–1939): Salon des Cent, 1897
(Mucha első önálló kiállítására készült plakátja ez)