2014. október 06. / Szepesi Krisztina
Nagypál Gábor tíz éve érkezett Újvidékről, és neve mára összefonódott a Stúdió K-val, ahol két éve a művészeti vezető feladatait is ellátja. Nem szeretne egyévados rendszerben gondolkodni, és hisz benne, hogy a színház ott van a dolgok születésénél. Szeptember 18-án a Szkéné Színházban lesz bemutatója a Vádli Alkalmi Színházi Társulással, és saját darab létrehozásán is dolgozik társulatával.
Fodor Tamás azt mondta, amióta művészeti vezetőként folytatod a munkáját, finom elmozdulás érzékelhető.
N. G.: Amióta a színházban dolgozom, az volt az érzésem, lenne igény arra a talán társulati rendezésnek nevezhető elképzelésre, ami kicsit fából vaskarikának tűnik, de a lényeg, hogy olyan projekteken dolgozzunk, ami nem feltétlenül egyedül az adott rendező víziója, hanem egy közös problémafelvetésen és gondolkodáson alapul. Erről tudni kell, hogy nagyon rossz hatásfokú munka, hiszen iszonyatosan sok ötlet megy a levesbe. De most van egy történet, amit szeretnénk megcsinálni, és már hat hete elkezdtünk beszélgetni róla, dolgozni rajta. Az alap az emlékezet az elmúlt száz évben, annak ferdülése, torzulása, az egyéni és a közös emlékezet közötti különbségek, és hogy hogyan változtatja meg mindez akár a történelmet is. Nem is annyira az aktualitást keresem, de pár éve érzékelem azt, hogy annyira különféle narratívák léteznek ugyanarról az eseményről, hogy óhatatlanul felmerül a kérdés, hol van ebben a kollektív igazság, hol vannak a nézőpontok. Vagyis messze van ez még attól, hogy előadássá váljon, ez időtől és pénztől is függ. Papíron például nagyon izgalmas évadunk lesz, de épp az anyagi bizonytalanság miatt nem szeretnék egy-egy előadást pályázati határidőkhöz kötni. Szeretnék akkor bemutatót tartani, ha már eldöntöttük, hogy kész van. Próbálok Zubek Adriennel olyan struktúrát megvalósítani, amihez hasonlót nem nagyon látok Magyarországon. A repertoárszínház és a projektszínház előnyeit szeretnénk összefésülni. Ez pedig nem egy-másfél éves történet. Szívem szerint hároméves periódusokban gondolkodnék a repertoár, a társulat és arculatfejlesztés tekintetében is. Egy év nagyon rövid idő egy társulat életében, miközben a pályázati rendszer mégis erre kényszerít minket.
Akkor ez „csak” a pénztől függ?
N. G.: Eggyel bonyolultabb a történet, hiszen abban sem hiszek, hogy a Ráday utcában összedugjuk a fejünket, és belterjes dolgokkal foglalkozzunk évekig. Nagyon fontosnak tartom, hogy jön hozzánk Zsótér, Gigor Attila, Fodor is újra rendez, és a K2-vel is készítünk koprodukciót. De távolabbra nézve Koltai M. Gáborral is folytatnánk a már pár éve tartó munkát, és más alkotókkal is vannak közös elképzeléseink. Ahhoz kell az idő, hogy együttműködések jöjjenek létre külső alkotókkal, átlássam a társulat terhelését, új embereket vonhassak be a munkába, és megtaláljam a megfelelő forrásokat. Ez egy érvényes forma lehetne, de nagyon sok része van a kirakós játéknak. És hangozzék bármennyire közhelyszerűen, ehhez szükség van a közösségi gondolkodásra és arra, hogy mindenki megtalálja a helyét, érdeklődési körét és specialitását.
Ilyesféle rendszerben dolgoztál Újvidéken is.
N. G.: Az Újvidéki Színházban volt egy olyan periódus a kilencvenes évek közepén az emigrációs hullámban, amikor a színészhiányból adódóan nem csak és kizárólag a tehetségünknek volt köszönhető, hogy oda kerültünk. Az egy másik dolog, hogy visszanézve jól tudtuk betölteni az űrt. Ott nem koncepció volt ez a fajta közösségi munka, hanem a vezetőség jó helyzetfelismerésen alapult. Persze volt azért egy társulat és egy működő rendszer, amibe mi az Akadémiáról belecsöppentünk, de aztán elkezdtük egymást fertőzni a szó legjobb értelmében. A Stúdió K-ban is van egy mag, akik még Fodor-tanítványokként a „legkeményebb helyen” tanulták a szakmát. Ebbe kezdtük el bevonni a fiatalokat, más csapatokat, hiszen nekünk is szükségünk van külső ingerekre. Lassabb ez a szokványosnál, de erősebb lesz az eredmény.
És ebbe még belefér az évi egy bemutató például a Vádlival?
N. G.: A Vádli lassan egy számomra nagyon fontos történetté nőtte ki magát, amit még mindig definiálok magamban. Egészen kiváló csapat ez, teljesen egyértelmű, hogy senkit semmi más nem motivál azon túl, hogy szeretnénk együtt dolgozni.
A Rosencrantz és Guildenstern halott is annyira aktuális lesz, mint az eddig előadások?
N. G.: Ez is a létező problémával foglalkozik, de a nézőpont változik. Eggyel hátrébb lép a gócponttól. A semmibe vetettségben próbálják a szereplők megfogalmazni a mindenkori megmondókhoz való viszonyukat. Hogy miért vannak ott, miért az a dolguk, ami, és egyáltalán rendelkezhetnek-e a saját sorsuk felől, vagy minden eleve elrendeltetett számukra. Vagyis nem kakukktojás a sorban ez a darab sem, csak nem annyira napi szintű, inkább elemi problémáról beszél két kisember nézőpontjából. Hiszen ez a Hamlet párhuzamos drámája, ami mondhatjuk, hogy a szervizúton zajlik, de a kisember számára ez a fősodor.
Ha belegondolunk, hogy itt is bőven ad témát az élet, mondhatjuk, hogy Újvidékről Budapestre cseberből vederbe kerültél.
N. G.: Azért még mindig nem hasonlítanám a kilencvenes évek Szerbiáját a mostani Magyarországhoz, még ha valóban vannak is hasonló vonások. De tény, hogy nagyon átpolitizálttá vált a közeg, amit nem gondoltam volna 2004-ben, az európai uniós csatlakozás évében, amikor megérkeztem.
A színházzal lehet változtatni valamit?
N. G.: Azt, hogy egy előadástól megfordul a világ, nem hiszem, de azt gondolni, hogy semmi jelentősége sincs, botorság. Biztos vagyok benne, hogy valahol hatékony, mert a gondolat fertőz. És bár a színház nem tud nagy tömeget mozgatni, de egyéntől egyénig a közösségi élményen keresztül képes olyan hatásokra, amik már generálhatnak nagyobb hatású eseményeket. Nem rendszerbeli vagy politikai, hanem gondolkodásbeli változásokra gondolok, az pedig az értelmiség oldaláról kell érkezzen, aminek a születésénél ott van a színház.
Fodor Tamás azt mondta, amióta művészeti vezetőként folytatod a munkáját, finom elmozdulás érzékelhető.
N. G.: Amióta a színházban dolgozom, az volt az érzésem, lenne igény arra a talán társulati rendezésnek nevezhető elképzelésre, ami kicsit fából vaskarikának tűnik, de a lényeg, hogy olyan projekteken dolgozzunk, ami nem feltétlenül egyedül az adott rendező víziója, hanem egy közös problémafelvetésen és gondolkodáson alapul. Erről tudni kell, hogy nagyon rossz hatásfokú munka, hiszen iszonyatosan sok ötlet megy a levesbe. De most van egy történet, amit szeretnénk megcsinálni, és már hat hete elkezdtünk beszélgetni róla, dolgozni rajta. Az alap az emlékezet az elmúlt száz évben, annak ferdülése, torzulása, az egyéni és a közös emlékezet közötti különbségek, és hogy hogyan változtatja meg mindez akár a történelmet is. Nem is annyira az aktualitást keresem, de pár éve érzékelem azt, hogy annyira különféle narratívák léteznek ugyanarról az eseményről, hogy óhatatlanul felmerül a kérdés, hol van ebben a kollektív igazság, hol vannak a nézőpontok. Vagyis messze van ez még attól, hogy előadássá váljon, ez időtől és pénztől is függ. Papíron például nagyon izgalmas évadunk lesz, de épp az anyagi bizonytalanság miatt nem szeretnék egy-egy előadást pályázati határidőkhöz kötni. Szeretnék akkor bemutatót tartani, ha már eldöntöttük, hogy kész van. Próbálok Zubek Adriennel olyan struktúrát megvalósítani, amihez hasonlót nem nagyon látok Magyarországon. A repertoárszínház és a projektszínház előnyeit szeretnénk összefésülni. Ez pedig nem egy-másfél éves történet. Szívem szerint hároméves periódusokban gondolkodnék a repertoár, a társulat és arculatfejlesztés tekintetében is. Egy év nagyon rövid idő egy társulat életében, miközben a pályázati rendszer mégis erre kényszerít minket.
Akkor ez „csak” a pénztől függ?
N. G.: Eggyel bonyolultabb a történet, hiszen abban sem hiszek, hogy a Ráday utcában összedugjuk a fejünket, és belterjes dolgokkal foglalkozzunk évekig. Nagyon fontosnak tartom, hogy jön hozzánk Zsótér, Gigor Attila, Fodor is újra rendez, és a K2-vel is készítünk koprodukciót. De távolabbra nézve Koltai M. Gáborral is folytatnánk a már pár éve tartó munkát, és más alkotókkal is vannak közös elképzeléseink. Ahhoz kell az idő, hogy együttműködések jöjjenek létre külső alkotókkal, átlássam a társulat terhelését, új embereket vonhassak be a munkába, és megtaláljam a megfelelő forrásokat. Ez egy érvényes forma lehetne, de nagyon sok része van a kirakós játéknak. És hangozzék bármennyire közhelyszerűen, ehhez szükség van a közösségi gondolkodásra és arra, hogy mindenki megtalálja a helyét, érdeklődési körét és specialitását.
Ilyesféle rendszerben dolgoztál Újvidéken is.
N. G.: Az Újvidéki Színházban volt egy olyan periódus a kilencvenes évek közepén az emigrációs hullámban, amikor a színészhiányból adódóan nem csak és kizárólag a tehetségünknek volt köszönhető, hogy oda kerültünk. Az egy másik dolog, hogy visszanézve jól tudtuk betölteni az űrt. Ott nem koncepció volt ez a fajta közösségi munka, hanem a vezetőség jó helyzetfelismerésen alapult. Persze volt azért egy társulat és egy működő rendszer, amibe mi az Akadémiáról belecsöppentünk, de aztán elkezdtük egymást fertőzni a szó legjobb értelmében. A Stúdió K-ban is van egy mag, akik még Fodor-tanítványokként a „legkeményebb helyen” tanulták a szakmát. Ebbe kezdtük el bevonni a fiatalokat, más csapatokat, hiszen nekünk is szükségünk van külső ingerekre. Lassabb ez a szokványosnál, de erősebb lesz az eredmény.
És ebbe még belefér az évi egy bemutató például a Vádlival?
N. G.: A Vádli lassan egy számomra nagyon fontos történetté nőtte ki magát, amit még mindig definiálok magamban. Egészen kiváló csapat ez, teljesen egyértelmű, hogy senkit semmi más nem motivál azon túl, hogy szeretnénk együtt dolgozni.
A Rosencrantz és Guildenstern halott is annyira aktuális lesz, mint az eddig előadások?
N. G.: Ez is a létező problémával foglalkozik, de a nézőpont változik. Eggyel hátrébb lép a gócponttól. A semmibe vetettségben próbálják a szereplők megfogalmazni a mindenkori megmondókhoz való viszonyukat. Hogy miért vannak ott, miért az a dolguk, ami, és egyáltalán rendelkezhetnek-e a saját sorsuk felől, vagy minden eleve elrendeltetett számukra. Vagyis nem kakukktojás a sorban ez a darab sem, csak nem annyira napi szintű, inkább elemi problémáról beszél két kisember nézőpontjából. Hiszen ez a Hamlet párhuzamos drámája, ami mondhatjuk, hogy a szervizúton zajlik, de a kisember számára ez a fősodor.
Ha belegondolunk, hogy itt is bőven ad témát az élet, mondhatjuk, hogy Újvidékről Budapestre cseberből vederbe kerültél.
N. G.: Azért még mindig nem hasonlítanám a kilencvenes évek Szerbiáját a mostani Magyarországhoz, még ha valóban vannak is hasonló vonások. De tény, hogy nagyon átpolitizálttá vált a közeg, amit nem gondoltam volna 2004-ben, az európai uniós csatlakozás évében, amikor megérkeztem.
A színházzal lehet változtatni valamit?
N. G.: Azt, hogy egy előadástól megfordul a világ, nem hiszem, de azt gondolni, hogy semmi jelentősége sincs, botorság. Biztos vagyok benne, hogy valahol hatékony, mert a gondolat fertőz. És bár a színház nem tud nagy tömeget mozgatni, de egyéntől egyénig a közösségi élményen keresztül képes olyan hatásokra, amik már generálhatnak nagyobb hatású eseményeket. Nem rendszerbeli vagy politikai, hanem gondolkodásbeli változásokra gondolok, az pedig az értelmiség oldaláról kell érkezzen, aminek a születésénél ott van a színház.