Borbély Mihály Csontváry festményéről
2014. október 30. / Eszéki Erzsébet
Borbély Mihály a magyar zenei élet egyik legszínesebb egyénisége, klasszikus klarinét és jazz szaxofon szakon végzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, alapító tagja az idén 40 éves Vujicsics együttesnek. Különleges fúvós hangszereken is játszik, ilyen például a kaval, a dvojnice,
a fujara, az okarina. Sokszínűségét jól jellemzi, hogy nemrég írt egy klasszikus zenei művet is, Kettősverseny tárogatóra és cimbalomra címmel.
Három zenei műfajban is aktív zenészként tetszik neked az, hogy Csontváry szintézisre törekedett, tisztelte a klasszikus művészeket is, noha ő élettelibb alkotásokra vágyott?
B. M.: Ez is benne lehet a képválasztásomban. Megragadott Csontváryban az az igényesség, ahogy elhatározta, hogy nagy festő lesz, és ebbe rengeteg munkát fektetett. Közben ott a szenvedély, a lobogás, a vitalitás a képein. Megmaradt a lehető legpozitívabb értelemben vett amatőr lelkesedése, ugyanakkor mélységes profizmusra vall az, amilyen tudatosan készült, tanult, hogy megvalósítsa a célját. Én bármennyire profi vagyok is abban az értelemben, hogy ebből élek, zenélek és zenét tanítok, azért tudok mindennap a tükörbe nézni, mert még mindig érzem azt az amatőr örömöt, mint 16-17 éves koromban, amikor végleg a zene vált számomra a legfontosabbá. Attól kezdve tudtam, hogy nekem ezen rengeteget kell dolgoznom.
Nemrég egy Vujicsics-koncerten azt láttam, hogy süt belőled a zenélés, mondhatjuk így: a jól végzett munka öröme, noha 40 éve zenéltek együtt. Nehéz vagy könnyű ezt az örömöt fenntartani?
B. M.: A ’70-es,’80-as években olyan sokat játszottunk, hogy fölvetődött: mindent abbahagyunk, és csak a Vujicsics együttessel foglalkozunk. Szerencsére nem így tettünk. Szerintem ez a zenekar titka, nem vált kényszerű kereseti forrássá a zenélés. Ennek köszönhetően a profizmust és a zenélés örömét is meg tudom itt élni. A Vujicsics ma is szerelemzenekar.
Emlékszel arra, mi fogott meg először Csontváryban?
B. M.: A feleségem, akivel 35 évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, Pécs környéki. Akkor láttam a Csontváry Múzeumban Csontváry képeit. Izgatott a személyisége is, pályakezdő előadóként nyilván fogékony voltam arra, hogy átérezzem, milyen kegyetlen sors az, ha nem értenek meg egy ilyen különleges művészt, mint ő volt. Majdnem megsemmisültek a képei! A pécsi múzeumban lenyűgözött az elementáris, expresszív kifejezési mód, a bámulatosan gazdag színvilág, amire mi, zenészek is törekszünk a ritmikával, a dinamikával, a hangszínekkel. Számomra a hangszínek kifejezése különösen fontos. Gyakran kérdezik, miért játszom ilyen sok hangszeren. Ha írok egy számot, az általában csak azon a hangszeren szólal meg úgy, ahogy elképzeltem. Ugyanakkor a sokféle hangszert egy valaki fújja, ez is lényeges. Az lehet jelentős alkotás, amely képes prímér módon is ennyire megfogni, mint Csontváry képe, és asszociatív gondolatokat is kelt. Bartók is ilyen, már az első Bartók-élményemkor valósággal könnybe lábadt a szemem, annyira szíven ütött.
Bartók és Csontváry is a modern művészet meg nem értett előfutára volt, ugyanakkor Bartóknál nem érzem azt a fajta a szabadságot, ami Csontváry ezen képéből árad. Vagy tévedek?
B. M.: Ez is kettősség Csontvárynál, hiszen komoly munka és fegyelem kell ahhoz, hogy valaki ilyen gigantikus vásznat így megfessen. Közben ebből a képből valóban árad a szabadság. Bartók szintén fegyelmezett ember volt, nála az eredetiség tökéletességgel is párosult, ezzel együtt számomra a szabadság üzenetét is hordozza. Van, amikor hallgatsz két előadót, az egyik nagyon profi, a másik nem mindig az, mégis jobban megérint. Ha valaki hiteles, önmagát adja, nem azzal törődik, hogy mindig szabályos legyen, akkor rájöhetsz, hogy a szabálytalan milyen érdekes tud lenni. Én persze az igazi szabadságot leginkább a jazzben tudom megélni.
Jártál Taorminában? Én, sajnos, nem, de úgy vélem, hogy ennek a képnek valós az alapja, noha Csontváry nem egyszerűen lefestette azt, amit látott, hanem újat teremtett.
B. M.: Igen, jártam ott, ez a másik személyes élményem. A képnek megvan a valóságalapja, de olyan fajta sűrítésben, ami csak a legnagyobb művészek sajátja. Csontváry többször járt ott, többféle fényviszonyban dolgozott, s mint a legnagyobb műveknél, ez a kép is többfajta élmény esszenciája. A nyáriasan kék tenger és a havas Etna, vöröses, erős színek, amik előfordulhatnak különös fényviszonyoknál. Az is eszembe jutott ott, mennyire tudunk szeretni egy romot. Csontváry úgy tudott megfesteni egy romot, hogy az fenségesen közvetíti az elmúlást, közben hordozza a művészetek üzenetét, hiszen ez színház volt, ahol előadásokat tartottak, nyilván zene is szólt.
A romokkal megjelenik a képen a hagyomány, de látjuk a háttérben a korabeli házakat is, közben a festmény ma is nagyon modern. Esterházy Péter mondta abban a laudációjában, amelyet Lukács Miklós cimbalomművészről írt, hogy „a hagyomány nem múzeumi tárgy”. Ha a népzene „múzeum” lenne nektek, akkor ti se játszanátok. Mit jelent neked a hagyomány és a modernitás?
B. M.: Ez a kép a szerkezete szerint lehetne klasszikus mű is, miközben elképesztően modern festmény, amely jól példázza ezt a dilemmát. A népzene régóta jelen volt az életemben, Pomáz miatt is, ahol élek. Aztán, amikor a főiskolán klasszikus zenét tanultam, Földes Imre kinyitotta a távlatokat, mindig megmutatta a klasszikus művek kapcsán, hogy egy XX. századi zenész miként nyúlt ugyanahhoz a témához. A ’70-es évek végén játszottam a 180-as Csoporttal is. Utána belemerültem a jazz világába, ahol szintén fontos a hagyomány. Nálam ez hosszabb folyamat volt, eltelt jó pár év, mire ráébredtem arra, hogy amikor már jól látja az ember a részleteket, akkor szabadabb lehet. Amikor már jól ismerem a kötöttségeket, akkor engedhetem el azokat. Akkor már nem kérdés, hogy hozzányúlhatok-e valamihez.
Ahogy improvizálni is az tud, aki nagyon felkészült?
B. M.: Sztravinszkij például rendkívül képzett zenész volt, közben már az első műveiben megjelent az az őserő, amely ezen a képen is látható. Én sokáig hezitáltam: szabad, nem szabad? Játszottunk népzenét, átdolgoztunk dalokat, de jóval később mertem csak saját számokba, improvizációkba áttenni mindezt. Ráébredtem, hogy a szabadság mennyire fontos az alkotásban. Ezen a képen is az az érdekes, ahogyan Csontváry látja a világot. Sok minden megjelenik benne, szenvedély, a valóság és a művészet viszonya, a természet imádata, álom és valóság furcsa határa. Koncerthallgatóként is azt szeretem, ha nem azt veszem észre, milyen akkordok vannak a zenében, hanem valami reveláció jár át. Ez ilyen kép. Tényleg drámai, hogy miért nem értették őt meg. Számomra ez komoly figyelmeztető jel. Hány ilyen zsenink volt, van?! A kép láttán sokszor eszembe jut ez is, hogy figyelnünk kell egymásra, a fiatalokra. Kiugró tehetségből azért nincs olyan sok, hogy hagyhatnánk őket elkallódni.
Ha azt mondhatnám, hogy kapsz hat percet, mit játszanál erre?
B. M.: Nem írnék rá előre semmit, hanem ott improvizálnék. Sokszor játszom kiállítás-megnyitókon, mindig hagyom, hogy ott hasson rám az, amit látok, átélek. Csontváry képére nagy örömmel improvizálnék. De hat perc borzasztóan kevés lenne ehhez a sokrétű alkotáshoz.
Hátha olvassák ezt a Magyar Nemzeti Galériában is…
B. M.: Nem is lenne rossz egyszer megcsinálni. Ti pedig menjetek el Taorminába, fantasztikus érzés! Sok magyar Csontváry miatt megy oda, szeretné élőben is megnézni ezt a valóban lélegzetelállító látványt. Egyébként azt hiszem, így kellene magyarnak lenni.
[kep3]
Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görös színház romjai, 1904-1905, olaj, vászon, 302 x 570
(megtalálható a Magyar Nemzeti Galériában, a C épület II. emeletén)
a fujara, az okarina. Sokszínűségét jól jellemzi, hogy nemrég írt egy klasszikus zenei művet is, Kettősverseny tárogatóra és cimbalomra címmel.
Három zenei műfajban is aktív zenészként tetszik neked az, hogy Csontváry szintézisre törekedett, tisztelte a klasszikus művészeket is, noha ő élettelibb alkotásokra vágyott?
B. M.: Ez is benne lehet a képválasztásomban. Megragadott Csontváryban az az igényesség, ahogy elhatározta, hogy nagy festő lesz, és ebbe rengeteg munkát fektetett. Közben ott a szenvedély, a lobogás, a vitalitás a képein. Megmaradt a lehető legpozitívabb értelemben vett amatőr lelkesedése, ugyanakkor mélységes profizmusra vall az, amilyen tudatosan készült, tanult, hogy megvalósítsa a célját. Én bármennyire profi vagyok is abban az értelemben, hogy ebből élek, zenélek és zenét tanítok, azért tudok mindennap a tükörbe nézni, mert még mindig érzem azt az amatőr örömöt, mint 16-17 éves koromban, amikor végleg a zene vált számomra a legfontosabbá. Attól kezdve tudtam, hogy nekem ezen rengeteget kell dolgoznom.
Nemrég egy Vujicsics-koncerten azt láttam, hogy süt belőled a zenélés, mondhatjuk így: a jól végzett munka öröme, noha 40 éve zenéltek együtt. Nehéz vagy könnyű ezt az örömöt fenntartani?
B. M.: A ’70-es,’80-as években olyan sokat játszottunk, hogy fölvetődött: mindent abbahagyunk, és csak a Vujicsics együttessel foglalkozunk. Szerencsére nem így tettünk. Szerintem ez a zenekar titka, nem vált kényszerű kereseti forrássá a zenélés. Ennek köszönhetően a profizmust és a zenélés örömét is meg tudom itt élni. A Vujicsics ma is szerelemzenekar.
Emlékszel arra, mi fogott meg először Csontváryban?
B. M.: A feleségem, akivel 35 évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, Pécs környéki. Akkor láttam a Csontváry Múzeumban Csontváry képeit. Izgatott a személyisége is, pályakezdő előadóként nyilván fogékony voltam arra, hogy átérezzem, milyen kegyetlen sors az, ha nem értenek meg egy ilyen különleges művészt, mint ő volt. Majdnem megsemmisültek a képei! A pécsi múzeumban lenyűgözött az elementáris, expresszív kifejezési mód, a bámulatosan gazdag színvilág, amire mi, zenészek is törekszünk a ritmikával, a dinamikával, a hangszínekkel. Számomra a hangszínek kifejezése különösen fontos. Gyakran kérdezik, miért játszom ilyen sok hangszeren. Ha írok egy számot, az általában csak azon a hangszeren szólal meg úgy, ahogy elképzeltem. Ugyanakkor a sokféle hangszert egy valaki fújja, ez is lényeges. Az lehet jelentős alkotás, amely képes prímér módon is ennyire megfogni, mint Csontváry képe, és asszociatív gondolatokat is kelt. Bartók is ilyen, már az első Bartók-élményemkor valósággal könnybe lábadt a szemem, annyira szíven ütött.
Bartók és Csontváry is a modern művészet meg nem értett előfutára volt, ugyanakkor Bartóknál nem érzem azt a fajta a szabadságot, ami Csontváry ezen képéből árad. Vagy tévedek?
B. M.: Ez is kettősség Csontvárynál, hiszen komoly munka és fegyelem kell ahhoz, hogy valaki ilyen gigantikus vásznat így megfessen. Közben ebből a képből valóban árad a szabadság. Bartók szintén fegyelmezett ember volt, nála az eredetiség tökéletességgel is párosult, ezzel együtt számomra a szabadság üzenetét is hordozza. Van, amikor hallgatsz két előadót, az egyik nagyon profi, a másik nem mindig az, mégis jobban megérint. Ha valaki hiteles, önmagát adja, nem azzal törődik, hogy mindig szabályos legyen, akkor rájöhetsz, hogy a szabálytalan milyen érdekes tud lenni. Én persze az igazi szabadságot leginkább a jazzben tudom megélni.
Jártál Taorminában? Én, sajnos, nem, de úgy vélem, hogy ennek a képnek valós az alapja, noha Csontváry nem egyszerűen lefestette azt, amit látott, hanem újat teremtett.
B. M.: Igen, jártam ott, ez a másik személyes élményem. A képnek megvan a valóságalapja, de olyan fajta sűrítésben, ami csak a legnagyobb művészek sajátja. Csontváry többször járt ott, többféle fényviszonyban dolgozott, s mint a legnagyobb műveknél, ez a kép is többfajta élmény esszenciája. A nyáriasan kék tenger és a havas Etna, vöröses, erős színek, amik előfordulhatnak különös fényviszonyoknál. Az is eszembe jutott ott, mennyire tudunk szeretni egy romot. Csontváry úgy tudott megfesteni egy romot, hogy az fenségesen közvetíti az elmúlást, közben hordozza a művészetek üzenetét, hiszen ez színház volt, ahol előadásokat tartottak, nyilván zene is szólt.
A romokkal megjelenik a képen a hagyomány, de látjuk a háttérben a korabeli házakat is, közben a festmény ma is nagyon modern. Esterházy Péter mondta abban a laudációjában, amelyet Lukács Miklós cimbalomművészről írt, hogy „a hagyomány nem múzeumi tárgy”. Ha a népzene „múzeum” lenne nektek, akkor ti se játszanátok. Mit jelent neked a hagyomány és a modernitás?
B. M.: Ez a kép a szerkezete szerint lehetne klasszikus mű is, miközben elképesztően modern festmény, amely jól példázza ezt a dilemmát. A népzene régóta jelen volt az életemben, Pomáz miatt is, ahol élek. Aztán, amikor a főiskolán klasszikus zenét tanultam, Földes Imre kinyitotta a távlatokat, mindig megmutatta a klasszikus művek kapcsán, hogy egy XX. századi zenész miként nyúlt ugyanahhoz a témához. A ’70-es évek végén játszottam a 180-as Csoporttal is. Utána belemerültem a jazz világába, ahol szintén fontos a hagyomány. Nálam ez hosszabb folyamat volt, eltelt jó pár év, mire ráébredtem arra, hogy amikor már jól látja az ember a részleteket, akkor szabadabb lehet. Amikor már jól ismerem a kötöttségeket, akkor engedhetem el azokat. Akkor már nem kérdés, hogy hozzányúlhatok-e valamihez.
Ahogy improvizálni is az tud, aki nagyon felkészült?
B. M.: Sztravinszkij például rendkívül képzett zenész volt, közben már az első műveiben megjelent az az őserő, amely ezen a képen is látható. Én sokáig hezitáltam: szabad, nem szabad? Játszottunk népzenét, átdolgoztunk dalokat, de jóval később mertem csak saját számokba, improvizációkba áttenni mindezt. Ráébredtem, hogy a szabadság mennyire fontos az alkotásban. Ezen a képen is az az érdekes, ahogyan Csontváry látja a világot. Sok minden megjelenik benne, szenvedély, a valóság és a művészet viszonya, a természet imádata, álom és valóság furcsa határa. Koncerthallgatóként is azt szeretem, ha nem azt veszem észre, milyen akkordok vannak a zenében, hanem valami reveláció jár át. Ez ilyen kép. Tényleg drámai, hogy miért nem értették őt meg. Számomra ez komoly figyelmeztető jel. Hány ilyen zsenink volt, van?! A kép láttán sokszor eszembe jut ez is, hogy figyelnünk kell egymásra, a fiatalokra. Kiugró tehetségből azért nincs olyan sok, hogy hagyhatnánk őket elkallódni.
Ha azt mondhatnám, hogy kapsz hat percet, mit játszanál erre?
B. M.: Nem írnék rá előre semmit, hanem ott improvizálnék. Sokszor játszom kiállítás-megnyitókon, mindig hagyom, hogy ott hasson rám az, amit látok, átélek. Csontváry képére nagy örömmel improvizálnék. De hat perc borzasztóan kevés lenne ehhez a sokrétű alkotáshoz.
Hátha olvassák ezt a Magyar Nemzeti Galériában is…
B. M.: Nem is lenne rossz egyszer megcsinálni. Ti pedig menjetek el Taorminába, fantasztikus érzés! Sok magyar Csontváry miatt megy oda, szeretné élőben is megnézni ezt a valóban lélegzetelállító látványt. Egyébként azt hiszem, így kellene magyarnak lenni.
[kep3]
Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görös színház romjai, 1904-1905, olaj, vászon, 302 x 570
(megtalálható a Magyar Nemzeti Galériában, a C épület II. emeletén)