Lehunyni a szemünket és játszani...
2015. január 08. / Szepesi Krisztina

Dés László, mint mindig, most is dolgozik. Musicalt ír, zenél, tervez. Most például december 27-én egy korábbi lemez anyagát, a Contemporary Gregoriant elevenítik fel a Balázs Elemér Quartettel és a Voice4 Ensemble kórussal a Budapest Music Centerben.

Akkor is dolgozik, amikor nem dolgozik, vagy tényleg ennyi a feladat?
D. L.: Ez egy olyan hivatás, hogy még ha nem a gép vagy a zongora előtt ülök, akkor is az jár a fejemben, mit és hogyan kellene csinálni. Jártomban-keltemben is jönnek ötletek vagy akkor, amikor itthon épp csak valami alibitevékenységet folytatok. Minden arról szól, amit éppen csinálok, még ha nem is úgy tűnik. Ezt pedig érthető módon sokáig nehezen értették meg a körülöttem élő emberek. De ha nincs meg­ren­de­lés, akkor is van valami, ami saját belső késztetésre születik. Egy új téma mindig új lehetőségeket ad az újfajta zenei fogalmazásra, egy másfajta gondolkodásmód megtalálására. Ilyen például A Pál utcai fiúk musical, amin most dolgozom, miközben játsszuk tovább a Radnóti és korunk című estet egy tatabányai és egy székesfehérvári fellépés után december 15-én a Müpában.

A Contemporary Gregorian lemez 2006-ban készült. Hogy került most megint elő?
D. L.: Akárhányszor találkozunk vagy telefonon beszélünk Elemérrel, mindig szóba kerül, hogy nem játszottuk ezt még ki. Mert annyi szín, annyi lehetőség van még benne és annyira inspirálnak minket, jazz-zenészeket az előttünk megszólaló gregorián énekek és az egész felépítmény, amit kitaláltunk köré, hogy mindannyiunkban maradt egy hiány, befejezetlenség érzés, holott Budapesten és vidéken is a legizgalmasabb helyeken és körülmények között adhattunk jó pár koncertet. És ha ezt évek múltán még mindig ilyen erősen érezzük, akkor nincs mit tenni, csinálni kell. A nagykanizsai jazzfesztiválon már volt is egy nagy sikerű koncertünk októberben, és tervezünk több fellépést, de amire a legjobban várunk, az a BMC-ben lesz december 27-én. Már csak azért is izgalmas a dolog, mert én ott még csak félhivatalosan játszottam Gőz László születésnapján, és az Opus Jazz Clubban is egy születésnapon, Eötvös Péter tiszteletére. Persze ez azért is van, mert most nincs saját jazz-zenekarom, hiszen helyet akartam csinálni magamnak a komponálásra, az alkotásra, de a Contemporary Gregorian egy szerelem, amit végre előadhatunk a BMC fantasztikus koncerttermében, aminek nemcsak az akusztikája csodálatos, de önmagában az is, hogy ma, a 21. században létrejöhetett egy ilyen színvonalú hely.

Milyen inspirációt találnak ebben az ezeréves zenében?
D. L.: Nagyon érdekes, hogy nincs is ez olyan távol, mint ahogy tűnik, mert ha az ember meghallgat egy ilyen egyszólamú, korai középkori művet, hihetetlen, hogy mennyire közel érezheti magához. És mivel utoljára talán a bécsi klasszikában volt meghatározó zenei nyelv, keressük azokat a nagy hagyománnyal rendelkező, mélyen az európai kultúrába beépült és a további évszázadokra nagy hatással lévő zenei formákat és megszólalásokat, melyek inspirálnak, hogy aztán ezeket a magunk zenei nyelvén folytassuk. Vagyis látszólag távol van egy, a 9. században született gregorián dal és egy 2014-es koncert, ahol a jazz nyelvén reagálunk erre, viszont a hangnem, a ritmika, a tempó és a hangulat megmarad és kapcsolódik, ám ezen túl teljesen szabad az asszociáció. Ettől nem tud ez számunkra unalmassá válni és talán a közönség számára se.

Bár készült az anyagból lemez és DVD, a koncertek mindig mások?
D. L.: Még a lemez és a DVD is más, ahogy a koncertek is, hiszen a zenei reakciók mindig más irányba mennek, miközben színtiszta jazz marad.

Vagyis a jazz annak ellenére, hogy most nincs saját zenekara, továbbra se kopik ki az életéből.
D. L.: Isten ments! De nem csak itt, hiszen a Radnóti-esten is improvizálunk, sőt, akkor is, amikor Grecsó Krisztiánékkal lépünk fel. Vagyis folyamatosan benne vagyok a jazzben, még ha nem is a hagyományos értelemben, hiszen a Contemporary Gregorian is egy különleges dolog. Ebben a formában, ahogy mi csináljuk, sohase volt még. A lényeg, hogy minden esetben van egy nagyon erősen inspiratív zenei közeg, csak a reláció változik.

Érdekes, hogy bármilyen műfajban alkot, mindig megtalálja a közönségét.
D. L.: Nehéz úgy megtalálni a közönséget, hogy közben nem a kegyeit keressük, és épp ezért nem adunk le a színvonalból, lemerülve a popularitás alsó bugyraiba. Mindig az a lényeg, akár dalt írok, akár jazzt játszom, hogy a magam mércéje szerint tegyem, és ha ez még tetszik is a közönségnek, attól nagyon boldog vagyok. De kétségtelen, hogy erősen művelem a tömegkultúrát is, amit kifejezetten szeretek és kihívásnak tartok. A januári arénás koncertemen mindenből meg akartam mutatni valamit, vagyis voltak dalok és volt jazz is, és úgy érzem, kiválóan megfértek egymás mellett a műfajok.

Tehát nem tudatosan, hanem ösztönösen sikerül eltalálni a dolgokat?
D. L.: Ha egy dalt írok, nyilván azt akarom, hogy jó legyen és népszerű, de pusztán akarással nem lesz belőle sláger. Nem is sikerül mindig, de a nyilvánosság csak a sikerekről értesül. Ha valami nem lesz népszerű, az se biztos, hogy nem sikerült, csak valamiért nem találta meg a közönségét. Mindenesetre nagyon fontos, hogy sikerüljön a munkáimban elkapni valamit abból, ami épp benne van a levegőben. És lehet, hogy kell ehhez egyfajta érzék is. Szerencsére elég jó a találati arányom.

Sejtették előre, hogy a Contemporary Gregorian ennyire népszerű lesz?
D. L.: Elemérrel abszolút hittünk benne, mert nem egy szokványos forma az, amit létrehoztunk, és úgy gondoltuk, a zene iránt érzékeny embereket biztos, hogy megmozgatja. A lemez megjelenése után Amerikában is felkapták a fejüket és terjesztették a lemezünket. Persze a körülmények is fantasztikusak voltak, hiszen egy csodálatos akusztikájú, óriási stúdióban vettük fel a lemezt. Úgy játszhattunk, mint egy koncertteremben, mindenféle stúdiómanipuláció nélkül. Bemikrofonozták a hangszereinket, aztán nem volt más dolgunk, mint lehunyni a szemünket és játszani…