Klasszikusok vonzásában
2015. Április 24. / Szepesi Krisztina

Harcsa Veronika tavaly diplomázott a Brüsszeli Királyi Konzervatórium mesterképzésén, ami lehet, hogy különösen hangzik annak fényében, hogy énekes-zeneszerző karrierje már több mint tíz évre nyúlik vissza, és nemcsak itthon, de Európa több országába, sőt Japánba is elért már a
híre. A sok utazás mellett fontos számára, hogy Magyarországon is megmutassa a közönségnek, hol tart most, így például április 2-án a Budapest Music Centerben ismét a Liszt Ferenc Kamarazenekarral készül különleges fellépésre.

A Brüsszeli Királyi Konzervatórium mesterképzésén az énekórák mellett dalszerzést, szabad improvizációt és jazzelméletet is hallgattál, zenekari gyakorlatod is volt, és jazzkórusban is énekeltél. Mit adott hozzá mindez a zenédhez?
H. V.: Továbbra is úgy érzem, hogy nagyon sokat köszönhetek annak a két évnek. Egyrészt konkrétan a sulinak, a képzésnek, a tanároknak és az ottani impulzusoknak, másrészt pedig annak, hogy rászántam az életemből két évet arra, hogy a szokásosnál intenzívebben dolgozzak a technikai és az egyéb zenei fejlődésemen. Persze ha az ember benne van projektekben vagy turnézik, akkor is a fejlődésén dolgozik, de az más, ha hagyunk időt magunknak arra, hogy kizárólag a gyakorlásért gyakoroljunk. Ez leginkább technikai dolgokban hallatszik, abban, hogy többféle módon használom a hangomat, ami nagyon jót tett az új Bin-Jip lemeznek is.

Azt is mondtad, hogy rájöttél kinn, hogy még mennyit kell tanulnod ahhoz, hogy felnőj a nemzetközi színvonalhoz.
H. V.: Nagyon tanulságos volt más nézőpontból, nem az elkényeztetett hazai miliőből, hanem egy nyugat-európai szűrőn keresztül rálátni arra, hogy mit csinálok. Tiszta lappal indulni, és megmutatni magam egy új közegben, ahol nem ismertek.

Neked már azelőtt is volt nemzetközi karriered.
H. V.: Igaz, hogy már korábban is sokat koncerteztem külföldön, Japánban megjelent minden lemezünk, de mindig Magyarországon volt a bázisom. Most is nagyon fontos, hogy folyamatosan koncertezzek itthon, de ha az ember életvitelszerűen tartózkodik egy másik környezetben, azzal nagyon erősen kilöki magát a komfortzónájából, feszegeti a határait.

Tavaly, amikor először léptél fel a Liszt Ferenc Kamarazenekarral a BMC-ben, azt mondtad, régi álmod vált valóra, most pedig április 2-án újra együtt dolgoztok, és Varga Gábor klarinétművésszel kiegészülve Gershwin- és Pieranunzi-dalokat énekelsz.
H. V.: Nagyon örülök neki, hogy ismét sor kerül erre az együttműködésre, hiszen az a koncert volt a tavalyi év egyik legfantasztikusabb zenei élménye számomra. Nagyon várom ismét a próbákat és magát a koncertet is.

Ha komolyzenei kísérettel lépsz fel, másfajta nézőpontot igényel énekesként is?
H. V.: Ha új repertoárral ismerkedem meg, az akkor is gazdagít és növeli a zenei szókincsemet, ha később azt nem konkrétan fogom használni koncerteken. Nem a Liszt Ferenc Kamarazenekarral közös koprodukció volt az egyetlen olyan együttműködésem tavaly, ahol klasszikus zenei elemekkel találkoztam. Novemberben Baselben egy klasszikus zenei fesztiválon léptem fel Enrico Pieranunzi olasz zongorista-zeneszerző zenekarával, aki szintén a jazz és a klasszikus zene határán játszik. Apollinaire-verseket adtunk elő különböző zeneszerzők megzenésítésében, és itt bizony elő kellett adnom klasszikus dalokat is, ami nagy feladat volt. Próbáltam úgy hozzáállni, hogy önmagam maradjak, és semmiképpen se imitáljam azt, hogyan énekelne egy klasszikus énekes, hiszen az nem én vagyok. Fantasztikus élmény volt és nagyon nagy siker, hiszen a fesztivál szervezői jelezték vissza, akik mind klasszikus zenészek, hogy mennyire jó lenne ebben az irányban is tevékenykednem. Ehhez persze nincs meg a megfelelő előképzettségem, de nagyon nagyban gazdagított, vagyis az elmúlt év különleges volt ebből a szempontból. Örülök neki, hogy az idén folytatódhat ez, és ennyire színes zenei élményekben lehet részem.

Mitől függ, hogy épp milyen formációd kerül előtérbe?
H. V.: Ez általában a lemezmegjelenésekhez és a turnékhoz kapcsolódik. Például december végén jelent meg a Bin-Jip második lemeze Heavy címmel, és ezzel most turnézunk. Ugyanakkor párhuzamosan elkezdtem dolgozni a Gyémánt Bálinttal közös duónk következő lemezén is.

A zeneírás mellett folyamatosan mozgásban vagy.
H. V.: Most éppen Párizsban vagyok, de mostanában Berlinben töltöm a legtöbb időt, mert ott van havi rendszerességgel egy klubkoncertem, ahol minden hónapban más helyi vendégzenésszel lépek fel. A Gyémánt Bálinttal közös lemezünket egy berlini kiadó adta ki, és azt gondoltam, ez egy nagyon jó lehetőség arra, hogy kapcsolatokat építsek a berlini színtéren is, és megmutassam a zenénket. Végül egy ottani magyar étteremmel, a Budapest Callinggal együttműködésben valósítottuk meg a tervet. De rengeteget koncertezem Magyarországon is, így szerintem a magyar közönség nem érzi, hogy keveset vagyok otthon. Továbbra is nagyon fontos hely számomra Magyarország, még ha az elmúlt két és fél évben sok időt is töltöttem külföldön. Azt hiszem, egyelőre tartható az az életforma, hogy itt is vagyok, meg ott is.

A sokféle közönség hozzáad ahhoz, amit csinálsz?
H. V.: A közönség mindenhol közönség, hiszen hiába vannak különféle habitusú emberek benne, az alapfelállás ugyanaz: mi megpróbálunk különféle érzelmeket, hangulatokat közvetíteni, ők pedig vagy befogadják, vagy nem. Ha új közönségnek próbálom megmutatni magam, ahogy Németországban, ahol nyilvánvalóan kevesebben ismernek, azzal jobban bedobom magam a mélyvízbe, hiszen könnyen lehet, hogy csak kíváncsiságból jöttek el, és mindenkit ott, azon a koncerten kell meggyőznünk arról, hogy átadja magát a zenénknek.

Ez talán még keményebb munkára sarkall…
H. V.: És még nagyobb felkészülésre. Ez is a már említett komfortzóna ellen van, de mi nagyon élvezzük, és örülünk, hogy van lehetőségünk erre.